Help Sales ÁSZF

Száz év ének az esőben

Most ünnepelné századik születésnapját Eugene Curran, ismertebb nevén Gene Kelly, a negyvenes-ötvenes évek amerikai álmának férfitestbe öntött szimbóluma. Nemcsak tehetsége, karrierje is hollywwod-i filmbe illő: egy szegény munkáscsaládba született harmadik gyerekként az öt közül, s míg más társai baseballt játszottak önfeledten a parkban, ő keményen dolgozott a balettórákon, nem lévén más esélye a felemelkedésre. Így szól legalábbis az amerikai életrajz. Más források szerint igencsak elege volt a brutális balettórákból és ő is a park, később pedig a fizikailag sokkal kevésbé megterhelő újságírás mellett döntött, csak utóbbi már akkor sem fizetett olyan jól, mint a film, így a gazdasági válság visszakergette a tánchoz. Lényeg a lényeg, Gene a világot jelentő deszkákon kötött ki, s jött minden, pénz és dicsőség. Néhány jókora csalódás után.

Kelly a harmincas évek végén, huszonévesen a Broadway deszkáin táncolt, s bár folyton Fred Astaire-hez hasonlították, valójában minden mozdulatában és elgondolásában teljesen eredeti volt. Technikája és szakértelme kiemelte a kortársak közül, nem véletlenül dolgozott már nagyon korán rendező-koreográfusként is. Hozta magával a szigorú balettórákat, de a gyerekkorának más rutinjait, hangulatait is. Kelly mindig az átlagos embert akarta megmutatni a vásznon - ezért táncolt hétköznapi ruhákban, különösebb díszletek nélkül.

Visszatérve a kezdetekhez: Kelly karrierje gyönyörűen indult, senki nem kívánhat magának fényesebbet. Az első broadwayi megbízását 1938 novemberében kapta, utána rögötn koreografálni is felkérték és egy év múlva Pulitzer-díjat kapott a Time of your life című drámájáért. Ez a darab volt a Broadway történetében az első, mikor valaki saját koreográfiáját táncolta el. Broadway, szerelem, házasság - minden megtörtént ezekben az években. 1941-ben főszerepet kapott egy Alton-filmben, majd egy másikban, a Pal Joey-ban, amivel végérvényesen Hollywood csillagai közé emelkedett. Kelly portáján ezután már ott toporogtak a fantasztikusabbnál fantasztikusabb hollywoodi ajánlatok, de ő nem akart elköltözni New Yorkból. Aztán csak beadta a derekát. Később már ritkán tért vissza a színházhoz, ilyen kivétel volt a Párizsi Operaház modern táncegyüttesének egy darabja, amit ő rakott színpadra, a Pas de Dieux, ami a görög mitológia egy történetét dolgozta föl. Gershwin zenéje és Kelly koreográfiája estéről estére zsúfolásig töltötte a francia operát.

A negyvenes-ötvenes évek aztán újabb elképesztő sikereket hoztak, mindenki Gene Kelly oldalán akart mutatkozni. A vásznon táncosként első kimagasló teljesítményét Rita Hayworth oldalán érte el a Cover girlben (1944). A következő filmjében (Anchors Aweigh 1945) az MGM már nem is szólt bele a koreogréfiáiba, saját maga találta ki táncát Jerry egérrel és duettjét Frank Sinatrával. Az Anchors Aweigh 1945 egyik legsikeresebb filmje volt, mellyel Kelly elvitte első és egyetlen Oscar-díj-jelölését a „Legjobb színész” kategóriában. A Ziegfeld Folliesben partnere Fred Astaire volt. Jöttek a "B"-kategóriás filmek és a háború. 1944 végén besorozták a haditengerészethez, de a fényképészeti részlegnél állomásozott Washingtonban. Annyit ült papírok felett, hogy rádöbbent, akár producer is lehetne a filmekben.

1946 tavaszán visszatért Hollywoodba, s néhány feledhető film után jött a The Pirate, aztán a Három muskétás, majd a Take me out to the ball game (1949), a második filmje Sinatrával. Aztán már nem akart mást, csak saját filmet csinálni és főszerepet kapni. Így is lett. Az Egy amerikai Párizsban (1951), és az Ének az esőben (1952) következett a sorban. Az Egy amerikai Párizsban hat Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb képet, és még ugyanebben az évben Kelly a musical világban elért munkájáért megkapta az Oscar-díjat. A dicső ötvenes éveket aztán szerényebb hatvanas és kínossá váló hetvenes-nyolvanas évek követték. Magánéleti nehézségek, egy tűz, melyben Kelly minden emléke odaveszett és a legvégén egy stroke, amit ugyan túlélt, de csak néhány hónappal. 1996. február 2-án halt meg.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A sztori egy kis telekkel kezdődött, meg egy dacos építésszel, aki nem vett tudomást a klisékről, és hidegen hagyta, hogy barokk és art nouevo fenyegeti balról és jobbról, az pláne, hogy Jean Nouvel, a híres építész sértődötten hátat fordított ugyanennek a felkérésnek, és épületbe öntötte Gingert és Fredet - vagy egy hatalmas hüvelykujjat - Prágában. A tanulság: mindegy, hogy mekkora helyen, mindegy, hogy hol, táncolni betonból és üvegből is lehet, sőt, az eredmény világszenzáció.

 A prágai "táncoló ház" őse a második világháború végén lelte halálát a bombázások idején, s a foghíjtelek évtizedekig emlékeztetett e szörnyű gyilkosságra. Először Václáv Hável kért terveket a beépítésre, kegyeltjét Vlado Milunićot, a szerb származású cseh építészt kérte föl a nemes feladatra. Közben azonban az ING megvette a telket, s meghagyta az építészt ebben a feladatkörben, viszont azzal a feltétellel, hogy bevon egy világhírű építészt is a projektbe. Jean Nouvel ugye elvonult, viszont a második jelölt, Frank Gehry elvállalta a megbízást.

 

Az ING nem lacafacázott: Gehry annyi pénzt költhetett az épületre, amennyit csak akart. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az épület Prága építészetének kiemelkedő alkotása legyen. Nem véletlen a névadás, Ginger és Fred, hiszen a formát valóban Ginger Rogers és Fred Astaire ölelkező alakja ihlette. Egyrészt. Másrészt pedig a kommunista rezsim átfordulása demokráciába, a yin és yang egysége, a dinamika és a statikusság egymást kiegészítő kettőse, sorolhatnánk az épület közismert asszociációit. Ginger és Fred a dekonstruktivista építészet képviselői, szokatlan formájuk ellenére.

 

 

kommentek: 1

Tovább olvasom

Tánc az álomban

Mit jelent tánc közben elbukni az álomban? Éjszakáról éjszakára mezítláb, megszaggatott ruhában, észt vesztve táncolni? Vagy táncosokkal találkozni egy idegen városban?

Senki nem tudja pontosan, milyen szerepe van az álmainknak életünkben, de szinte mindenki próbálja megfejteni a sajátját - vagy ha analitikus pszichológusról van szó, a másét. Sokan az álmodást az agy természetes "tisztító" folyamatai közé sorolják, mások szerint a tudatalatti kapcsol be, s az álmok szimbolikájának megfejtése közelebb visz a nehezebben feldolgozható élmények megértéséhez, megint mások egy reboot - folyamatnak gondolják, mikor az agy újrarendezi a tárolt információkat, élményeket.

Naponta közel másfél órát töltünk ebben az ismeretlen tudatállapotban, amit vagy fel tudunk eleveníteni reggel, vagy nem, de mindenképpen alapvetően befolyásolja ébredésünket. Abban pedig mindenki egyetért, hogy az álomnak alapvető pszichológiai jelentősége van, s aki úgy gondolja, nem álmodik, az csak elfojtja az álomélményeit.

Az álmok értelmezésének újkori története 1900-ban kezdődött el, mikor megjelent Sigmund Freud Álomfejtés című műve. Az osztrák pszichoanalitikus szerint az álom szerepe az, hogy leleplezze saját lényünket, s míg egyes álmok jelentése egészen nyilvánvaló, mert a mindennapi problémáinkat oldjuk meg bennük, mások egészen erős szimbolikájukkal a múltat, vagy az elfojtott vágyakat, érzéseket jelenítik meg. Freud szerint az erkölcs tiltotta ki a tudatból ezeket az élményeket, amik az álmon keresztül szűrődnek vissza a jelenünkbe. Az álom olyan rejtvény, ami csak akkor fejthető meg, ha helyesen értelmezzük. A "megoldókulcs" pedig mindig az álomgazdánál van, persze lehet Krúdyt is lapozgatni hozzá. Ráadásul az analitikusok szerint az álom akkor is dolgozik, ha gazdája ügyet sem vet rá. Csak sokkal lassabban.  

A tánc ébren és álomban is érzékiséget, szenvedélyt mutat, de persze nem mindegy, miképp jelenik meg. Ha például az álomgazda orra bukik mozdulat közben, az megszégyenülést mutat, azt, hogy tlejesn elveszett az érzékiségében. A sok táncoló asszony sok bánatot hoz, ha idegen városban találkozik táncosokkal, az megcsalást jelent. Táncos férfit házunkba jönni látni azt jelenti, hogy az asszony egy időre elveszíti férje szerelmét, a táncoló állatok igen szűk esztendőt hoznak. A táncos öregember pedig maga a halál.

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Klasszikus balettművészi karrier az ötödik helyen szereplő Mihail Folkin-é. Az orosz táncművész Szent Pétervárott született 1880-ban és 9 éves korában már a Vaganova Balett Intézet diákja volt. Folkin megújította a balettet - és a gondolkodást is a balettművészetről -, lekönyörögte a spicc cipőt táncosnőiről, szabadon engedte érzelmeiket, mimikájukat és engedte karjukat kifejezően lendülni. Élővé és érzékivé tette a táncot, a korábbi porcelántestek helyett valódiakat mutatott a színpadon. Anna Pavlova az ő szárnyai alatt vált világhírű balerinává.

 

Kiemelkedő fantáziával és tehetséggel megáldott koreográfusok persze nem csak a klasszikus balett deszkáin bizonyítottak, hanem például a Broadway színpadán is. A görög és ír felmenőkkel büszkélkedő Hermes Pan is közéjük tartozik, most a negyedik helyről, akinek a feledhetetlen Fred Astaire és Ginger Rogers kettősöket köszönhetjük. A neves koreográfus Hermes Panagiotopoulos néven látta meg a napvilágot Memphisben, első tánclépéseit pedig az utcán élő fekete srácoktól leste el. Neve a harmincas évek elejétől egészen a hatvanas évekig összeforrt Fred Astaire-ével, utolsó közös filmjük viszont hatalmas bukás lett, a fiatal Francis Ford Coppola ezért el is távolította Pant a környékről. Imádta viszont az iráni sah, és a festő, Diego Rivera is.

 

Maradva a könnyedebb műfajnál, harmadik a nyolcszoros legjobb koreográfus díjjal jutalmazott Bob Fosse, aki táncosként és rendezőként is elrabolta az amerikai nők szívét. Fosse egy varietéművész családba született, 15 éves korában már saját koreográfiájával tündökölt, más kérdés, hogy az általa színpadra állított téma épp egy nightclub jelenet volt, melybena  lengén öltözött leányzók strucctollakat lengetve lejtettek fel s alá. Fosse fejébe vette, hogy ő fredastairebb lesz az igazinál, s elindultl bevenni Hollywoodot. Ebben ugyan csalódott, az álomvárost erős falak vették körül, viszont a 70-es években sikert sikerre halmozott, New Yorkban. Aztán egyszer csak megrendezte a Kabarét - amivel egy Oscart is begyűjtött.

 

Második helyen egy nő, a német expresszionista tánc megalapítója, a világhírű Wuppertali Táncszínház anyja, Pina Bausch áll. Bausch élete a táncról szólt, a gyönyörű, őszinte, manír nélküli, életben tartó táncról, a fanatikus táncról, a mindentudó és mindent megmutató táncról. Koreográfiái jellemzően a férfiak és nők viszonyait dolgozták föl, általában rövid, szürreális képi világú dialógusokra épített.

 

Elérkeztünk a dobogó első helyére, ahol nagy magabiztossággal trónol a francia, tradícionális balett-dinasztia sarjaként felnövekvő - de közben a zeneszerzés felé kacsintgató - Marius Petipa. 25 évesen került Párizsból Pétervárra - s ott is ragadt, a cári balett bűvkörében. Évtizedeken át táncolt és dolgozott a cári színházakban, ő volt az, aki megismertette az orosz balettet Európában. Az a hír járja, hogy még Csajkovszkijt is dirigálta, taktusra és hangulatra előírta neki zenei vágyait. A Petipa-Csajkovszkij páros aztán olyan műveket adott az európai kultúrának, mint A diótörő, A hattyúk tava, vagy a Csipkerózsika.

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 1

Tovább olvasom

Középiskola végére általában eldől, hogy ki lesz az, aki a filmeknél és a színházban a rendezőt és nem a főszereplőket, táncelőadásnál pedig a koreográfus nevét jegyzi meg. Ők azok, akik mély szenvedéllyel kötődnek ehhez a világhoz és tíz év múlva is tudják, melyik darabot hol játszották, és melyik évben rendezte a Zsótér azt a darabot, amiben, vagy melyik Keveházi-darabot vitték ki a Margitszigetre. Mert ez egy egészen különleges, misztikus világ, ahova csatlakozni csak a hierarchia ismeretében lehet. A hierarchia egyetlen csúcsa, a darab királya pedig a rendező, vagy táncelőadásnál a koreográfus. Ő a kicsi Isten (nem is olyan kicsi), a Megmondó, a Bíró és a Végrehajtó egy személyben. Hogy közülük kik a legjobbak, az a kérdés.

Maurice Béjart végzett a lista tizedik helyén. A nagy francia koreográfus 2007-ben távozott az élők sorából, munkásságának közel hat évtizede alatt a férfi balett újraélesztésén dolgozott. Béjart nem használt díszletet és kosztümöt, darabjainak nagy részében a sötéten páráló elmúlást igyekezett elfogadhatóvá tenni.

Kilencedik az afro-amerikai Alvin Aily, a New Yorkban működő Amerikai Táncszínház alapítója. A világ kulturális nagykövetének tartották, mert darabjaiban ötvözte a klasszikus balettet a kortárssal, mindezt az afrikai tánckultúrával, sőt, a 20. századi diszkótánccal is. AIDS vitte el, 58 évesen.

Sir Frederick Ashton a nyolcadik helyen toporog. Ashton története szívbemarkoló: az ecuadori Guayaquil központjában született a Las Peñas nevű művész-negyedben. 13 évesen meglátta a fantasztikus balerinát, Anna Pavlovát táncolni a limai Városi Színházban, s eldöntötte, balettművész lesz. Sajnos túl későn kezdett táncolni, és fizikuma sem volt rá igazán alkalmas, ezért úgy tűnt, föl kell adnia szerelmes tervét. Amíg egyszer csak rá nem ébredt a környezete, hogy igazi koreográfus-szeme van, s színpadra vihette első darabját. Így lett a világ egyik legjobbja - és a brit balett szülőatyja.

Hetedik Kenneth MacMillan, aki a brit Royal Balett táncművészeként vívta ki magának a szakma elismerését, hét évig igazgatta is a rangos együttest. Szívrohamban halt meg, a színpad backstage-ében, miközben a nézők az általa koreografált Mayerlingben gyönyörködtek. A darab végén Jeremy Isaac, az akkori igazgató fölment a színpadra, s annyit mondott: "Arra kérem Önöket, főhajtással és néma csöndben hagyják el a színház épületét."

Dél-afrikai származású koreográfus végzett a listánk hatodik helyén: John Cranko. Fokvárosban végzett balettművészként, ott is kezdett el dolgozni és tanítani, néhány év leforgása után azonban London elclsábította. Világszerte elismerték és hívták, évekig dolgozott például a Stuttgart Balettnél. Cranko első darabja a humoros-szatirikus Pineapple Poll volt. Cranko pedig egy transzatlanti repülőúton halt meg, bevett egy altatót, ami allergiás rohamot váltott ki, s ebbe fulladt bele.

Végre egy női koreográfus: az ötödik Agnes de Mille. De Mille New Yorkban született, ráadásul a reflektorfény közvetlen közelében, hiszen nagybátyja és apja is hollywoodi rendezőként dolgozott. Nagyapja pedig a híres közgazdász, Henry George volt. De Mille kisasszony színésznőnek készült gyerekkorában, csak csúnyaságára hivatkozva eltanácsolták, ezért minden fölösleges energiáját a táncba ölte. Húgát épp ekkor íratták be klasszikus balettre, így Agnes is bekapcsolódott, s rögtön kiderült, hogy bár a ruganyossága és hajlékonysága megfelelne az igényeknek, a teste nem egy született balettosé. El is fordult a klasszikusoktól és elkezdett apja mellett dolgozni, filmbéli táncjeleneteket rendezett, színésznőknek. Az első munkák után (ezeket a jeleneteket egyébként rendre kivágták a végső verzióból) Londonba ment tanulni, ahol Dame Marie Rambert tanítványaként már valóban tehetségesnek, majd kis idővel később sikeresnek is bizonyult. De Mille rengeteg Broadway-darabot állított színpadra, s életen át tartó barátságot ápolt a modern tánc szülőanyjával, Martha Grahammel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML