Foto: Bruno Beltrao
A színház az új utca, a streetdance az új kortárs, az árnyek meg az új fény - nagyjából ennyivel korrekten össze is lehet foglalni a brazil koreográfus, Bruno Beltrão CRACKz (Dança morta) című darabját, amit a Wiener Festwoche keretén belül mutattak be május 25-én, Bécsben. De azért nem ilyen egyszerű a dolog.
Olyan tereket kutatunk, ahol az új világszerte használt urbánus táncnyelv találkozhat a kortárs művészettel, ezek a jelenetek a humanitás gesztusaiból táplálkoznak, ez egy "szülőföld nélküli" darab, egy mozdulatokon keresztül megvalóduló nomád tapasztalat - vallja a brazil koreográfus, akinek munkáiért kifejezetten rajong a szerencsés, Museumsquartierbe szoktatott bécsi közönség. A színházba emelt - vagy inkább zárt - streetdance számomra erősen idézi a slamre átírt költészetet - csak épp ellenkező irányban. Míg a szabályos sűrítésből kiszabaduló szavak a slamben szárnyalni kezdenek, addig a fekete vásznak és mesterien tervezett fények a streetdance mozdulatait megfojtják. Bármily szép és professzionálisan végiggondolt, mozgásanyagában újszerű, virtuóz munka is CRACKz, pusztán csak a lelke halt meg ebben a közegben. Csodálni lehet, élvezni kevésbé.
És így történik, hogy Simon Márton hanyag és kőmosott esztétikájú soraiból sommás átirat képződik, szinte akaratlan. "A slam az olyan mint a rap. És a rap az új költészet. Mert a költészet az új pop. És a pop az új komolyzene, mert a komolyzene az új metál. Ráadásul a metál az új elektro. És az elektro az új alter" - tényleg a streedance lesz az új kortárs? Ha igen, akkor sem ebben a darabban történik meg a korszakváltás.
Persze csodálatos, ahogy a tizenhárom táncos könnyedén használja jobb lábként a bal karját, bal talpként a jobb tenyerét, ahogy pörögnek bármely testrészükön és amilyen dacos ösztönösséggel igyekeznek spontánnak tűnni eközben, mintha csak egy homályos aluljáróban gyakorolnának. Elképesztően izgalmas a mozgásanyag, mindenféle stílus felvonul a breaktől a hip-hopig, ráadásul nagyon magas szinten bemutatva. Oktatni lehetne belőle az utcai táncokat. Kortárs művön könyedén követhető történetet számon kérni is tévedés volna, mégis kaptunk egy-két érthető utcai jelenetet mindenféle összeállításban: férfi és nő vitáznak, aztán férfi és nő már nem vitáznak, több pasi esik egymásnak, de még több pasi nagyon haver.
Foto: Bruno Beltrao
A CRACKzben nem is a téma, hanem a nyelv a lényeges. A nyelv meg ki van dolgozva, alaposan. Nem találni fogást. A zenén sem, a koncepción sem, a táncosokon sem. És ez visszafelé is igaz. A CRACKz sem talál fogást a nézőn. Megtörténik, aztán vége lesz, marad utána egy-egy halvány kép és gondolat. Például az, hogy milyen érdekes ötlet a táncosokat nem fénytócsába, hanem árnyékba állítani, milyen szép kis szimbólum is ez - csak sajnos így nem látszik belőlük semmi. Milyen jó gondolat a streetdance mozgáskultúráját színházi térben megfogalmazni - csak éppen nem meg a hangulatal. Milyen vagány ennyire szabadon engedni a táncosokat - csak követhetetlenné teszi a viszonyokat. Így viszont nem ezért a darabért érdemes meglátogatni a bécsi Tanzquartiert, bármily csábító is a felvezetése. Mert végül a régi utca az új utca is.
