Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Zuhanás, repülés

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel - tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát - és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést. José Arcadio Limón - a modern tánc születésének sorozatában a mexikói származású táncművész követi Martha Grahamat.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként - tizenegy öccsel és húggal maga mögött - finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődik José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillan a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözik. Limón festőnek készül, be is íratkozik a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, viszont elégedetlenségében továbbáll és 1928-ban New Yorkba költözik, ahol a New York School of Design diákja lesz. Röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervet felborít: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolja és menten a tánc ösvényére kényszeríti. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütál. 

Tíz évig dolgozik a Humphrey-Weidman társulattal, közben fellép többször a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozik, mint George Balanchine. Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói "ént" jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). "Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig "gótikusak". Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról." - nyilatkozta magáról.

És eljön a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakítja át - a második világháború és Amerika hadba lépése. Limónt is besorozzák, de nyilván nem küldik frontra, viszont dolgozik tovább, csak a hadseregben.

„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

Öt évvel később, 1946-ban megalapítja saját iskoláját, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak. Egy évvel azután, hogy feleségét elvette tőle a rák, elbúcsúszott a világtól, 1971-ben, prosztatarákban halt meg.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. "Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz." Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál - táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.








kommentek: 0

Tovább olvasom

Marta Graham olyan mély hatást gyakorolt a táncművészetre, mint Picasso a festészetre, Sztravinszkij a zeneszerzésre, vagy Frank LLoyd Wright az építészetre. Hét évtizeden keresztül művelte a táncot - táncosként, korográfusként és pedagógusként. "Egész életemet a táncban éltem, táncosként. Ez az élet intenzív megtapasztalását tette lehetővé számomra. Néha kellemetlen érzésekkel, néha félelmekkel, de mindig el- és kikerülhetetlenül" - vallotta magáról.

A presbiteriánus, ír származású pszichiáter apa keményfejű lánya a századforduló tizes éveiben került a Ted Shawn és St. Denis által alapított Denishawnba. Graham 1923-ig nevelkedett a leghíresebb kortárs táncot oktató intézmény szárnyai alatt, s két évvel később már megalapította saját társulatát - iskoláját, a Kortárs Tánc Központot. Ekkor még egészen a Denishawn hatása alatt állt: 18 rövid szólójával és duettjével életében először ekkor debütált önálló korográfusként a publikum előtt. Graham elvetette a balettot, hosszú élete során önálló és önmagából építkező műfajjá fejlesztette a modern táncot. Szokatlan meglátásai, mozdulatai szélsőséges érzelmeket váltottak ki a szakmából és a közönségből: a klasszikusok rajongói egyenesen iszonyodtak ezektől az apró rángásokkal megszakított, hirtelen indulatokkal tűzdelt stílustól.

 A "Chronicle" (Krónika), Graham egyik legmeghatározóbb munkája, mely a modern tánctörténet kezdetét jelző cezúrává érett, 1936-ban készült el. A kor uralkodó kérdéseit drámai módon fogalmazta meg koreográfiájában: táncnyelvre így korábban senki nem ültette át azt a depressziót és elszigetelődést, ami ebben világválságtól és polgárháborúktól sújtott érában a közhangulat meghatározó eleme volt.  

Két évvel később, 1938-ban megjelent a társulat első férfitagja, Erick Hawkins. A munkából hatalmas szerelem, majd tizenhat évvel később válás lett. Graham viszonylag későn kezdte karrierjét, közel húszéves volt már. Mindenki azt mondta, esélytelen. 76 éves korában még mindig táncolt, és a nézők még mindig rajongással fogadták produkcióját.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ideggyógyász apa és neki egy törékeny, de nagyon kíváncsi leánya. Az apa fogott egy tál tiszta vizet és megkérdezte a kis vadócot, mit lát. Tiszta vizet - hangzott a válasz. Ám az apa nem hagyta ennyiben a dolgot, előkapott egy mikroszkópot, s néhány csepp vizet odacsöpögtetett alá. A kislány döbbenten figyelte a mikroszkóp alatt zajló életet. Az apa így szólt: soha ne elégedj meg azzal, amit elsőre tapasztalsz. Ha Graham nem mutatja meg a látás illúzióját a kis Marthának, a modern tánc története sem így alakul.

Graham soha nem táncolt úgy, mint mások, saját technikáját úgy hívta, a feszítés és lazítás művészete. Mezítláb dolgozott, nagyon sokat a talajon - a talajjal. Martha gyűlölte a balettet, a "művészi hazugságot", mert szépet és könnyedséget mutat, miközben keserves munka van mögötte. Nem is engedte tanítványait balettórákra. Egy keserves térdsérülés utén először abbahagyta a táncot, majd meggondolta magát, s újra munkába állt. Ekkor már 1970-et írunk. Iskolát is nyitott, Londonban, az igazgató egy tanítványa, Cohan.

Technikájában a levegő és a talaj játsza a főszerepet: a kilégzéssel mozgatja a test középpontját, így nyújtja a testet, a gravitációt pedig engedi hatni a súlyáthelyezésekben, még akkor is, amikor épp ellene dolgozik. Saját kis szótárat alkotott leggyakrabban használt technikáiból.

A Graham - szótár

Kontrakció: amikor a törzs izmai hirtelen húzódnak össze, kiindulópontja a köldök, a rekeszizom.

Release: A kontrakció semlegesítése, elnyújtás.

Streches: Nyújtások.

Bounces: Ruganyozások, visszapattanások.

Strech bounces: Nyújtott gerinccel elvégzett ruganyozó munka a törzzsel.

Spirál: Van részleges és- teljes spirál. Indítható fejtől és csípőtől.

Pitch: Egyenes gerincű törzsdöntés előre vagy hátra (kb. 45 fokig).

Tillt: Egyenes gerinccel a törzs döntése oldal irányokban.

Breathing: Légzés.

Brush: "Súrolás". A lábfej erőteljes csúsztatása a talajon.

Triplets: Hármas lépés.

Swings: Lendítések.

 

Tanítványai szerint a legjobb tulajdonsága nagylelkűsége volt. Soha nem mondta, hogy bárki lopott volna tőle, pedig sokan használták ötleteit, szótárát, mozdulatait - emlékeztek vissza. A modern tánc forradalma neki köszönhető - mai napig tanulják a technikát a táncművészek, kapnak belőle inspirációt koreográfusok. Martha Graham 97 éves korában hunyt el, 1991-ben.

kommentek: 1

Tovább olvasom

Az Amerikában és Kanadában ünnepelt műfaj, a vaudeville színház már mindent tudott a szórakoztatásról: a darabok olyan különálló jelenetekből épültek föl, melyek teret adtak drámajátékra, de akár zenés-táncos jelenetek bemutatására, sőt állatprodukciókra is. A vaudeville valahol a szappanopera és a cirkusz között van - színpadon. Több évtizeden át ez a műfaj volt a showbusiness lelke Észak-Amerikában, s aki sikeres volt itt, az a művészet egész glóbuszán ismertté vált. Épp mint a csodálatos Doris Humphrey.

Pályafutása és módszere egy ideig párhuzamosan mozgott híres kortársaival, Martha Grahammal és Katherine Dunhammel, aztán megtalálta saját hangját és témáját. Technikáját pedig a mai napig oktatják a modern tánc művelőinek.

Az újságíró apa és zongorista anya egyaránt támogatták a kis Dorist balett-pályafutása elején, szorgosan hordták mesteréhez, míg 1917-ben, 22 éves korában Kaliforniába utazott és belépett abba a Denishawn iskolába, amit Ted Shawn és Dt. Denis hoztak létre néhány évvel korábban. Itt nem csak táncolt, hanem koreografált is, olyan tehetséggel, hogy akkori műveit (Valse Caprice, Sherzo) ma is bemutatják.

Majd 1928-ban megelégelte a közös munkát és egy társa, Charles Weidman oldalán új iskolát alapított New Yorkban. Humphrey sikeres lett, a válság okozta Nagy Depresszió ellenére is. Munkáiban a gravitáció testre gyakorolt hatását, az "esés és felépülés"  művészetét kutatta - összhangban a társadalmi eseményekkel, földolgozták a jelent, a tragédiákat és kríziseket.

 

A páros egyfolytában turnézott Észak-Amerikában, a közönség pedig mindenhol tárt karokkal várta őket, hogy segítsenek a depresszión ősmeséik jelenkorra adaptált átiratával. Ekkor születtel leghíresebb koreográfiái, a Water Study” (1928), a “Shakers” (1931) és a “Trilógia” (1935-36).

Mégis, a legsikeresebb táncos karrierjének is vége szakad egyszer, Doris egyre súlyosbodó arthritise miatt 1945 után már nem tudott színpadra lépni, s bér koreográfusként tovább tudott dolgozni, a fájdalmak kettétörték életét és karrierjét. Könyvében, ami posztumusz kiadásban jelent meg, így ír:" a tánc felébredt csipkerózsika álmából s emésztő vággyal éledt föl". Ez a vágy új művészetet teremtett, ami Doris Humphrey munkája nélkül soha nem lett volna az, ami ma.

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Erőss Zsolt ismét egy nyolcezressel küzd, a legveszélyesebbel. A nepáli Annapurnát meghódítani nem technikailag a legnehezebb, ám a kiszámíthatatlan lavinaomlások miatt csak kevesen vágnak bele. Lábprotézissel pedig csak egy ember. Erőss kitartása, optimizmusa, életöröme felülír minden általános érvényű szabályt, megváltoztat minden rendszert - ahogy Iyengaré a jógát vagy Ted Shawné a táncot.

Ted Shawn sosem lett volna táncos (így a modern tánc ikonja sem), ha nem kap diftériát. Elücsörgött volna még jópár évet a denveri egyetem kényelmetlen padjaiban, lett volna teológus vagy mozgásterapeuta, ahogy eredetileg elképzelte. De ez a kegyetlen betegség - népnevén torokgyík - mindent megváltoztatott: elvette Tedet a teológiától, de odaadte modern táncnak. A metodista egyház szárnyai alatt tevékenykedő egyetem persze nem nézte jó szemmel Shawn irányváltását, először tőle igyekeztek eltávolítani a táncot, majd őt az egyetemtől - utóbbit jóval nagyobb sikerrel.

Ted simán maradhatott volna egy elfeledett és elbukott diák, ha nem ismerkedik meg későbbi feleségével, Ruth-tal, a táncos-akrobata-színésznővel. Ruth St. Denis volt a múzsája, a partnere, a tanítója. Ketten, nem sokkal házasságkötésük után, megalapították a Denisshawn iskolát, ahol keleti elemekkel fűszerezett modern táncot tanítottak. Itt tanult később Martha Graham is.

A keleti motívumok és balett ötvözése a színészettel - ezt adták ők a világnak. A módszer is különös volt akkor: a zenei vizualizáció, melyben a ritmus, a dinamika, a zene struktúrájának követése egyenértékű volt a mozdulatokkal.

1929-ben azonban a válság tönkretette a tánciskolát, s nem mellékesen a Shawn házaspár kapcsolatát is. A válás azonban újabb fejlődést hozott - legalábbis a tánctörténetben. Ted Shawn ugyanis nyilván annyira megcsömörlött a nőktől, hogy férfitáncosokkal kezdett dolgozni, s megalakította az első csak férfiakból álló tánccsoportot, az All Male Dancers Group-ot. Sőt vett egy farmot, a massachusetts-i Jacob’s Pillow-t, ahol egy erdei fabarakban stúdiót és színházat alakított ki, ahol végre a pasik is elkezdhettek rendes férfitechnikát tanulni. A Jacob's Pillow most egy táncfesztivál formájában (Jacob’s Pillow Dance Festival) él tovább, s az amerikai modern tánc egyik legfontosabb központja. Ted 1972-ben halt meg. 

És nem múlhat el történet idézet nélkül, ezt itt neki tulajdonítják:

"I believe that dance communicates man’s deepest, highest and most truly spiritual thoughts and emotions far better than words, spoken or written." (Hiszem, hogy a tánc sokkal jobban megfogalmazza az ember legmélyebb és legmagasztosabb, legőszintébb gondolatait, hiteit és érzelmeit, mint az írott vagy beszélt szó.) 


kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML