Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.

szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József

"Jocó lénye egyszerre zavaró és megnyugtató. Vékony testében elképesztő indulatok és békétlenség, ami a meditatív zenék mellett szinte robbanásig feszíti az idegeimet" - írja eg yvolt tanítványa Hámor Józsefről. S persze egyszer, mikor leültem mellé, megkérdeztem. Én csak arra emlékeztem az óráiról, hogy technika-mániás, a végtelenségig ismételtető és könyörtelen. Ebben az értelemben mesterként, koreográfusként zavaró, persze, mindi látja - és nem hagyja - a mellényúlást. Viszont végtelen fegyelme megnyugtató is. Engem betalált ez a jellemzés, őt is. Az indulatra azt mondta, szenvedély, a békétlenségre azt, hogy tűz, a megnyugtatóra azt, hogy béke.

Hámor Jocó néptáncosként kezdte pályafutását, de egy szerencsés véletlen a színpadi tánc felé sodorta. Amikor fölvették a főiskolára egy kísérleti osztályba került: a néptánc mellé odacsapták kiegészítésként a színházi táncot is. A kísérleti osztályok előnye - s hátránya egyben -, hogy mindent kipróbálnak, mindent megtapasztalnak, mindenbe belehalnak, de semmibe nem egészen. Jocó beleszeretett a balettba - s úgy maradt. A fanyar humorú, csontos-inas, eltökélt és ambíciózus táncos gyorsan besöpörte a Fülöp Viktor ösztöndíjat (2005,2006), a legjobb koreográfus díját 2006-ban és az év táncosa díjat (2007). Táncolt Frenáknál, a Magyar Fesztivál Balettben és az Experidance-ben. Tanította többek között a PR-Evolution és a Közép-Európa Táncszínház táncosait is.

A mester-tanítvány viszonyt, a barátságot meséli el férfihangon a Csendmorzsákban. A konklúzió Hámor Jocó életének egyik alapeleme: az ember saját útján egyszerre tanítója és tanítványa a hozzá közel állóknak. 

A Budapest Táncfesztivál második napján mutatta be a Gangaray projekt az Én kis virágoskertem című előadást, amiről azonnal született is egy írás, hiszen ez a darab volt a fesztivál egyetlen premierje. A történet édes-bús: egy hiú kertész és epekedő virágainak élete, ahogyan azt mi, férfiak és nők egymással, a színpadon túl éljük. 

Jocó a kertész, a színpad a kert, az öt táncos pedig a kertben lakó, különböző érzelemvilágú kis nővirág. Aki lemaradt róla és hajlandó szembesülni saját legféltetebb kis hiúságaival, annak érdemes beneveznie rá (május 9., szerda). Amire számíthatsz: profi tánc, jól ismert klasszikus zenék (például Bach, Delibes, Bizet, Mozart), kiváló táncművészek és humor, humor, humor. Az önfeláldozás keserű és groteszk iróniája.

Táncfesztivál, második nap. A táncszínházban Hámor József és a Gangaray projekt, a MÜPÁban Függöny fel, a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior előadásában. Hámor József feltétlen híveként a Várban ülök és élvezem a Mein kleiner Blumengarten kacéran ironikus nyelvét.

Mein kleiner Blumengarten
(Én kis virágos kertem)

"Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok"

(Szép Ernő: Virágok)

Üdítő az a malícia és kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozásai a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolygja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse ez. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű kétballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy ez ma este nem rajtunk csattant. És hazamegyünk folytatni.

(Fotók: Gangaray FB)