Help Sales ÁSZF

Öt-hat évvel ezelőtt született a forma, orosz-olasz koprodukcióban ez a tánc és fitness keresztezése, mert a crossover-mánia nem lankad a mozgás területén sem. A port de brast - ami eredetileg pusztán egy kéztartást jelölt - a lenyűgöző marketingtechnikáknak köszönhetően mára egyszerűen csak a test és lélek táncának bélyegzi a tudós köznyelv. A módszert egy orosz táncművész, Vladimir Snezhik, és egy olasz nemzetközi fitness guru, Julio Dieguez Papi találta ki. Az elv mint a jógáé: minden mozdulat élettani hatását szem előtt tartva olyan mozgásformát alkottak ők ketten, ami egyszerre nyugtat, nyújt és tonizál.

Van itt minden, fitness, balett, jóga, erősítés és nyújtás - végül pedig egy kis relaxáció. A delikvensek zenére nyújtogatják a végtagjaikat, legfőképpen pedig a gerincüket. Direkt a népnek készült: nagyon egyszerű, könnyen kivitelezhető koreográfiájával minden életkorban hódít.

Tíz ok, amiért port de brasra kell járni

1. mert nem arra koncentrálsz, hogy lapos legyen a hasad, vagy keskeny a combod, hanem táncolsz

2. mert annak ellenére, hogy nem erre koncentrálsz, lapos lesz a hasad és csinos a combod

3. mert anatómiailag is átgondolt mozdulatsorokat gyakorolsz, tehát a serülésveszély minimális

4. mert jó a zene

5. mert megnyugtat és segít elengedni a stresszes napokat

6. mert kecsessé és lággyá varázsolja a mozdulataid

7. mert erősíti a mélyhátizmokat és segít a gerincferdülés helyrepakolásában

8. mert addig sem ülsz

9. mert addig sem ülnek a fejeden

10. mert megtanulod a tested szépnek látni

Szóval port de brasra fel!



 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A káosz művészete. Butoh.

Japánt megtörte a második világháború, megrogyott éppúgy, mint minden más érzelmileg és gazdaságilag kisöpört, megalázott, vesztes nemzet, s úgy, mint amazoknak, a mosoly országának is kőkemény másfél évtizedbe telt feldolgozni a veszteségeket. Megtették, amit egyébként a németek is, hogy a kultúra minden dimenziójában megfogalmazták a traumát, a káoszt, a művészet szimbolikus, emocionális, tömör nyelvére emelték az elfogadhatatlant. Azokban az években, mikor a megkérdőjelezhetetlen tisztelettel és mély szeretettel ápolt, hierarchiára és fegyelemre épülő múltból amerikai kényszerre modern demokréciát kellett faragni, a kilátástalanság és a rendezetlenség páratlan művészeti alkotásokat hívott életre. Az átmenet, az ellenkezés, a lázadás szülte a butoh-t, a hatvanas évek japán "szociotáncát".

Teremtői egy akkor már híres és elismert, megzabolázhatatlan táncművész, Tatsumi Hijikata és partnere, Kazuo Ohno voltak. Hijikata megelégelte, hogy minden, amit modernnek hívnak hazájában, valami nyugati műanyagságot visel magán, fantáziátlan, puszta utánzat csak, olyat akart alkotni, ami tisztán japán, őszinte és mély. Szívében egy olyan tánc jelent meg, ami megengedi a testnek, hogy "magáért beszéljen", hogy ne korlátozza magát előre gyártott konzervmozdulatokra. Első műveit Akoku Butoh-nak, a sötétség táncának hívta. Ez a sötétség nem a félelmet keltő, riasztó sötétséget volt hivatott megmutatni, sokkal inkább az ismeretlen, a korábban soha meg nem tapasztalt belső emberi tereket, azokat a szinte genetikailag meghatározott erőket, amit a modern ember a tudatának mélyére rejt.

Nyilván vadság és durvaság, primer szexualitás volt első előadásainak nyelve, amivel persze agyonvágta a kor konzervatív japán táncelitjét, amiért cserébe ők persze a következő nyolc életére is eltiltották minden nyilvános szerepléstől. És ez a pezsgés, ez a felháborodás nyitotta meg a többi lázadó lelket és formálta a butoht önálló formává. Szárnyakat kaptak a japán táncművészek, a költők, a vizuális művészetek alkotói, a színházcsinálók és ott dongtak mind a butoh körül, nagyszabású alternatív előadásokon dolgoztak és szétszórták az új művészet magját a tokyoi éjszakában.

A butoh lazán fordítva földtáncot jelent. Hijikata jó koreográfusként a szépséget kutatta, s arra jött rá, hogy a természetességhez a hajlított térd és a lassan áramló mozdulatok visznek közel. A törődött, megfáradt nő szépségét kereste, aki élete estéjén, az éles szél ellen harcolva, örök kínban vonszolja hátán a rizseskosarát hazafelé. Az egyedül hagyott, sárban tocsogó gyerek szépségét kereste - és mutatta meg. Hajlott hát, vánszorgás, súlyos ütemű mozdulatok - a nyugati esztétikával szemben, és a tökéletesen, a végletekig kontrollált japán táncokkal, a nohval és a kabukival szemben is, Hijikata ezt vágyott láttatni. Őszinte, már-már rituális, primer földtáncot akart. Sokszor tanított festmények segítségével. Szürreális képeket nyomott tanítványai kezébe és arra biztatta őket, hogy testükkel válaszoljanak az ingerekre. Nem telt el egy évtized, s már világszerte ismerték és keresték a műfajt és táncosait. San Franciscotól Los Angelesig, New Yorktól Torontóig turnéztak a butoh társulatok.

Drámai és originális, mégis őszinte és igaz képeket láttat és képzeteket ébreszt a butoh, úgy, hogy a rejtett ösztönvilágot emeli a tudatosság, a fizikum szintjére. Miközben kimondja azt, amit a nyugati művészet képtelen: minden test tökéletes, minden test gyönyörű, egyszerre sárból összetapasztott, porba vágyó és éteri.

OKtóber elején a Sankai Juku társulat a Trafóban be is mutatja - élőben. 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Na jó, csak kicsit délebbre, de a tánc szempontjából ez most jelentős. A Pécsi Nemzetközi Táncfesztivált immár hatodjára rendezik meg, idén is ott lesz apraja és nagyja - bár ezúttal nem derül ki, mitől is nemzetközi. Szóval szeptember 27-30 között Pécs a tuti táncművelődési hely, ahol  - a hivatalos verzió szerint - minden produkció új, ami igaz is, bár közülük egy sem premier. De premierre úgyis csak kritikusok, sznobok és hozzátartozók járnak.

A győriek nyitnak, a jó vidéki szomszédság ápolásának igézetében, a Queen balettel, amit megcsodáltunk már a Művészetek Palotájában. Másnap Fodor Zoltán társulata érkezik - először lépnek föl Pécsett - a Tudatalatti című darabbal, majd Bozsik felnőttekre komponált ezeregyéjszakája korbácsolja a szombat esti lázas nézői vágyakat. Azt sznob kritikusként még a premieren sillabizáltuk.

Lesz nyilván gálaest, majd szokatlan módon, utána még néhány jelentős előadás, az őszi évadban a Trafót is nyitó Hymen, a Frenák Pál társulattól (amiről szintén írtunk az előző évadban) és a Közép-Európa Táncszínház és a Gangaray közös produkciója, az ArTeRrOr, amire viszont nagyon kíváncsiak volnánk, ha már ilyen jót beszélgettünk a Gangarayt vezető Hámor Jocóval.


szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József


Ahogy mindig, most is élni fog az előcsarnok is, lesz irodalom és képzőművészet, sőt egy táncfórum is, melyen a táncművészet szerepe és feladata a téma. Odajutni pedig könnyű, a vonat preferált és alig négyórás az út - Budapestről. De a miniszterelnök is ezt ajánlja.



kommentek: 0

Tovább olvasom

Száz ölelés, száz halál

Száz év nem is olyan sok idő. Most ünnepelte például századik születésnapját Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye. Száz év mégis sok idő, száz éve nem volt választójoga a nőknek. Aztán lehet, hogy száz év múlva ismét nem lesz. Ráadásul mást jelent száz év Keleten és Nyugaton. Kínában például száz éve olyan kegyetlenül bíráskodtak a társadalmi norma ellen vétők felett, hogy a hideg futkos a mai nyugati ember hátán. 

Miközben halálbüntetésről vitatkozott évtizedeken át a nyugati etika, Kínában mindennapos volt a lefejezés (qi shi, a derékban kettévágás (yao zhan),az élve eltemetés (keng,sheng mai), a darabokra vágás (zhe), a kocsikkal széttépés (che lie), a bordák kitépése (chou xie), az üstben megfőzés (huo peng), a vízbe fojtás (sha shui zhong), vagy a „lefejezés és a fej felfüggesztése egy póznára”(xiao shou). A kínai jog nem is egyént, hanem egész családokat sújt a normaszegésért - simán kiirtották harmadíziglen a nemzetséget, ha felmerült a gyanú, hogy valamelyik családtag az uralkodó ellen fordult. Száz éve száz vágással metszették le az élő bűnösről az izmokat, ha vétke ilyen súlyosnak bizonyult.

Az Artus most megfordítja a kínt - száz vágás helyett száz ölelést "ejt" a boldogtalanokon. A végtelen vágyat mutatja, amivel az ember örökké érintést áhít, a halál helyett az életet, a büntetés helyett az örömöt. A Száz öleléssel nyitja meg az őszi évadot Goda Gábor társulata, szeptember 19-én.

Goda a kortárs táncszínház egyik hazai úttörője, már 1985 óta működteti társulatát, a "cselekvés színházát". Az Artus elsőként mutattta meg, hogy a műfaji határok nem szentek, nincsenek kőbe vésve, hogy a művészet és a mondanivaló túlmutat a kereteken és nincs olyan szent tehén, amit nem érdemes egyszer csak levágni. Negyedszázada tűnnek fel dialógusok és videóbejátszások koreográfiáiban - s ami akkor megrökönyödést váltott ki, ma természetes része a színháznak. Pedig csak negyede a száznak.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Van, akit felébreszt, erotikát, szenvedélyt és dinamizmust hoz az életébe, van, aki harmóniát és belső békét, kiegyensúlyozottságot talál benne, másokat meg kiveri a hideg veríték, ha meg kell mozdulniuk nyilvánosan. Mit mondanak ők, a táncparkett szélén kínban fürödve bárpultot támasztók?

Ehhez én nem vagyok elég magabiztos - aki erre hivatkozva pattintja le a táncba hívókat, nem érzi magát elég öntudatosnak, elég stabil önképpel rendelkezőnek ahhoz, hogy megkockáztassa, valaki esetleg majd jól leszólja. És nem is vesz észre mást, csak ezt a lehetőséget, amit önként, tálcán kínál a külvilágnak. Úgyhogy nem kínálja inkább. Ők a "nem táncolok, mert ügyetlenül csinálom és mindenki engem figyel", meg a "nem táncolok, mert úgyis kiröhögnek" - karakterek, akik sosem öltöznek át a strandon törülközőbe bugyolálva, vagy ha mégis, izgatottan forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy elcsípjék a pillanatot, mikor senki nem figyel. Ők azok, akikről aztán mindig leesik a törülköző, így tevékenységüket végül is joggal szorítják az öltöző védett falai közé. Számos kudarc is érte őket az iskolai testnevelés órákon, ennek számát az új tanrend hálistennek megsokszorozza, több hely lesz a táncolóknak szombat este, nagyszerű. A kérdés persze az, honnan ez a végtagokat gúzsba kötő, partykiller-frusztráció?

Hosszadalmas kutatás után valóban brit tudósaink rádöbbentek, hogy az önbizalomhiány komoly táncgátló tényező, s aki sem a testével, sem a többiek testével nincs jóban, az nem fog mindenféle zenékre táncra perdülni. Miért is kellene a pszichológiának beelőznie a józan észt? Van persze, aki pontosan megfogalmazza mit érez (ez általában a pasikra jellemző): túl ronda vagyok, túl idiótán nézek ki, komikus a mozgásom.

Az emlegetett tanulmány arra is rámutat, hogy a választóvonal nem a partnerrel vagy egyedül táncolás, hanem az egyáltalán és a soha nem táncolás között húzódik. Azaz: aki szeret és mer, az csinálja, aki meg nem, az nem. Előbbit nem érdekli a forma, a zene, a partner tehetsége vagy a kihívás nehézsége - és utóbbit sem.

A rossz hír az, hogy az első, gyerekkori élmény abban is meghatározó, hogyan és miképp táncolunk: aki a szülővel jókat tudott táncolni, annak nyert ügye van. Aki ugyan nem táncolt együtt velük, de legalább biztatást kapott, közepes esélyekkel indul, aki pedig kifejezetten undorodott anyu tologatásától, azt három ifával sem lehet majd táncba vontatni. 

Vannak persze a praktikus táncosok is, akik külön csoportot képeznek, hiszen tulajdonképpen egészen mást csinálnak táncolás címszó alatt. Ők azok, akik eltökélten párválasztásra használják ezt a fórumot, majd házasságban, párkapcsolatban, de legkésőbb az első gyerek születése után leszoknak róla. Válás után pedig újra találkozhatunk velük a körút remek tánciskoláiban.

Peter Lovatt szerint, aki a kedvenc táncpszichológia-kutatónk, alapvetően genetikus és hormonális okai vannak a tánckészségnek, sőt a táncra való hajlamnak - így annak is, ki lesz önfeledten erotikus tánc közben és ki groteszk. Ezeken a faktorokon pedig ugye nem lehet változtatni. Azon viszont igen, mennyire érdekli a jelző a táncost. 

kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML