Fotó: pecsma.hu
Már a mese sem hétköznapi, az előadásmód még kevésbé. A tajvani Guoguang Opera Company kétszer játszotta A majomkirályt Magyarországon - egyszer Pécsett, egyszer pedig a Nemzeti Táncszínházban. A szokatlan hangzás- és játékvilág egy ismeretlen, végtelenül sűrű és absztrakt térbe röpítette nézőit, egy olyan tündérmesébe, ahol tényleg minden pillanattöredék egészen értelmezhetetlen a nyugati szemnek és fülnek. Így viszont nagyon gyorsan átélhető a teljes és kritikátlan csodálat.
A történet maga nem bonyolult: a dölyfös és megzabolázhatatlanul büszke, aprócska, de annál szemfülesebb majomkirály tehetségére és boldogságára irigy lesz a nagy Ég ura, Jáde császár, s felrendeli magához az alsóbb királyságból. A majomkirály föl is ugrik hozzá a Palotába a felhőjárón át, de csak azért, hogy szórakozzon egy jót. Kitol minden égbeli bürokratával, minden talpnyalóval, összezavarja a lovakat, a katonákat, a nők fejét is persze és széttveri a nagy császár legfontosabb ünnepségét. Iszákos és nagyszájú főhősünk benyakalja az összes életelixírt, ellopja a császári asztalról a hasas, boldogságos barackokat és hozzá kivedeli a bort az összes kupából. Meg a többit a kancsókból. Miközben fékezhetetlen jókedvében kiröhög mindenkit, aki csinovnyik ebben az égi hierarchiában, fél kézzel le is verekszi a mennyei sereg minden katonáját. S mikor már nincs ínyére a móka, gondol egyet és hazatér oda, ahol született, amikor szellem és lélek osont a kősziklába, s ebből ő, a majom megfogant.
Fotó: poszt.hu
Majomkirályunk nem egy klasszik hős, nincsen morális fölénye a többi kiskirállyal, de még Jáde császárral szemben sem. Tulajdonképpen egy pökhendi, hedonista kis mitugrásszal töltjük az estét, akinek egy pillanata sincs, amiből tanulságot lehetne levonni. Ha csak azt nem, hogy a szabályokhoz mereven alkalmazkodó többi nagyfejűt áverni nagyon jó érzés. Sőt, felülmúlhatatlan érzés. Ezt viszont mindannyian ismerjük. Úgyhogy a majomkirály első perctől belopja magát a szívbe és ki sem szökik onnan már a szűk kétóra ideje alatt. Megteszi, amit szeretne, végtelen szabadságában nem törődik a következményekkel, komolytalanságával totálisan hülyét csinál minden struktúrából és minden struktúrakövetőből. Megteheti, hiszen erősebb, mint a többiek - együttvéve.
Fotó: Lee Yung-te, Nemzeti Táncszínház
A Guoguang Opera Company előadása az archaikus, hetedik században születt szövegre, a Vu Cseng-en Nyugati utazás, avagy a majomkirály története című eposzi regényre épül. Bár kimarad a genezis és a zárlat is, így az előadás nehezen követhető a történet zanzás ismerete nélkül. S ami még fontosabb - s kritizálható is -, hogy semmi nem utal arra, miért lett A majomkirály a legismertebb klasszikus kínai regény, miként lett alapja a buddhista és taoista tanoknak. Persze átlagos nézői nyilván tisztában vannak a történet hátterével is, így nem szorulnak értelmező magyarázatra, mint mi. A Majomkirály viszont így, ebben a formában "csak" száz perc szórakozás és szórakoztatás, egy könnyű esti egzotikus séta a kínai opera kertjében. Amelynek virágai leírhatatlan szépek.
Fotó: Kálmándy Ferenc, poszt.hu
Mert a kínai opera gesztusrendszere, mozgás- és tánckultúrája, zeneisége és előadásmódja igézően szép, nyugati szemmel és füllel elsőre szinte befogadhatatlan gazdagságú. Minden apró mozdulat, minden hangsúly, minden színes selyemruhának a bojtja fontos és szimbolikus. Felfogni mégsem nehézkes vagy fárasztó, sokkal inkább egy minden érzékszervet lekötő izgalmas játék. A kínai operát megérteni lehetetlen vállalkozásnak tűnik, még úgy is, hogy a táncszínház ad egy kis segítséget, rövid összefoglalót a gyakra ismételt kérdésekből. Így kiderül, hogy ezek a maszkra emlékeztető teljes arcfestések mind jelentést rejtenek, eleve elmesélik, hogy melyik szereplő hány éves, milyen karakterben játszik, nő vagy férfi, milyen a jelleme, és mi a sorsa. A színeknek és a formáknak is van külön ismerhető jelentése: míg a fehér a bűn és ravaszság kifejezője, a fekete a tisztességé. Az is könnyedén követhető, hogy mely ruha milyen rangot jelöl, a Majomkirály jelmezeiből kikövetkeztethető, hogyan csökken és nő a rangja a más-más közegekben.
A kínai operában játszik a hang, a test, az arc, de még a legapróbb arcizom is. Van olyan szereplő, aki csak pislog, de azt olyan félelmetes sebességgel, mintha nem is ember csinálná. Minden gesztus túlzó és elnagyolt, önmaga paródiája is, ugyannakkor megdöbbentően plasztikus és aprólékosan kidolgozott. Ennyi szaltót, ennyi akrobatikus elemet, ennyi harcművészetből építkező mozdulatsort nem látott még nyugati opera. S teljes az összhang a zene és tánc között, az ének inkább recitálás, melyet hangos és zajos dobpergés kísér, majd a nyöszörgő, varázslatos dallam váltja, míg újabb dobpergéssel nem következik egy újabb dialógus.
Fotó: Kálmándy Ferenc, poszt.hu
Végül a látványos és lélegzetelállítóan virtuóz tapsrendben még egyszer minden szereplő megmutatja, mire is képes valójában. Röpködnek és pörögnek, ugrálnak és hihetetlen sebességgel vetik az ördög- és cigánykerekeket. A Majomkirály olyan élmény, ami után a következő kínai opera nem tűnik kihagyhatónak. Igazi kedvcsináló mindenhez, ami ismeretlen.
