Fotó: fidelio.hu
Legalább három hónappal a megérkezés előtt meg kell vennie a jegyeket, hogy egyáltalán esélye legyen bejutnia egy hétköznapi látogatónak a moszkvai Bolsoj tyeatrba, a Vörös tértől néhány száz méterre emelkedő grandiózus színházba. A Bolsoj nem csak nevében nagy, hanem méretében, múltjában és repertoárjában is. Idén például a történelmi darabok közül a Hattyúk tava, a Bajadér, a Giselle és az Anyegin is színpadon van.
Persze, el lehet viselni Moszkvát balett nélkül is, a mérhetetlen fenségesség és ragyogás mellett dühöngő ormótlanságot, az aranyban játszó hagymakupolák hamis fénye mellett omladozó szocreál szürke panelhadseregeket, a minden sarkon csapatokban álló széles, tányérsipkás rendőrök szúrós, vizsgálódó tekintetét, valamint a leghangosabb, legriasztóbb gesztusokra sem reagáló jegyárus nénik üres pillantásainak kettősségét.
A balett mégis elemeli ezt a várost attól, ahogy ma fest - vagy amivé az elmúlt nyolc-kilenc évtized rajzolta. (A Bolsojt egyébként hat év rerstaurálás után, 2011. október 28-án adták vissza a művészetnek, egy kevésbé magasztos sikkasztási botrányt követően. Az épület felújítása 21 milliárd rubelbe került, ebből 90 milliót sikerült bevallásuk szerint ilyen-olyan zsebekben elsüllyeszteniük.)
Az orosz balett hivatalosan négy évvel ezelőtt, 2009-ben ünnepelte századik évfordulóját, ugyanis a Ballets Russes először 1909. május 19-én mutatta meg magát a nagyvilágnak, a Théatre du Chatelet-ben, Párizsban. Ez az átdatálás nem egészen fair tőlük, ugyanakkor a módszer nem is szokatlan. Moszkvában ugyanis valóban ekkor lett intézményes művészeti ág a balett - de Szentpéterváron már jóval korábban kapott teret. Mint minden más nyugati ideát, művészetet és víziót, a balettet is I. Péter cár hozta magával Európából, egészen konkrétan a párizsi udvarból.
Már 1734-ben megalakult az a szentpétervári udvari balett, amit a Napkirály is annyira kiélvezett saját hazájában. A táncosok jobbágysorból felemelt fiatalok voltak, akik életüket és testüket egyik napról a másikra egy-egy francia mester szigorú elveinek vetették alá. Megzabolázni azonban még ezek a vasakaratú és szögletes mesterek sem tudták az orosz lelket. A tánctechnikán áttört az áramlás, az a széles, mély, megnevezhetetlen nyugtalanság, az a dühös fékevesztettség, ami az orosz balettet viághírűvé és utánozhatatlanná tette. A mesterek sem a legdogmatikusabb balettoktatók közül kerültek ki: Oroszországban azok próbáltak szerencsét, akik a reformista Noverre eszméit követték, s akiket a francia táncakadémisták nem tűrtek meg soraikban. A 19. század végére már mindenhol rajongva várták az orosz táncosokat, akik viszont szívesebben maradtak saját közönségük szeme előtt, saját rebellis mestereik keze alatt.
Ki más írta volna át az orosz balettet, mint egy francia származású orosz balettmester és koreográfus? Marius Petipa vezetésével a 19. század végén a cári balett virágkorát élte, bár egyelőre még a francia romantika a meghatározó. A következő század tizes éveiben aztán a balett elindult saját, orosz útján, elhagyva a látványos, színházias francia hagyományokat és a szigorú szabályrendszereket. Az 1917-es forradalmat megelőző években nemcsak a társadalom, hanem a művészet is forrongott, Szentpéterváron is feltűnt egy hihetetlen tehetségű táncos-koreográfus, Mihail Folkin. Mellette pedig egy jogásznak készülő, de művészettámogatói pályára lépett mecénás, Szergej Gyagilev. Ők ketten alkották meg azt, amit ma orosz balettnek hív, és a modern balett kezdetének tart a művészettörténet.
Az első párizsi Orosz Évadban olyan darabokat játszottak, melyek máig a világ balettszínpadainak repertoárján szerepelnek. Igor Sztravinszkij Petruska és Tűzmadarát követte Ravel Daphnis és Chloé koreográfiája, és nincs is olyan balettszerető, aki ne látta volna Nyikolaj Rimszkij-Korzakov Seherezádéjának Fokin-koreográfiáját. Gyagilevnek egy jelszava volt - olyan erős, hogy ma sem kell ennél több. Kápráztass el! - üzente a színháznak, s a színházon keresztül a világnak. Az orosz balett pedig tényleg erre volt képes.
Mindenki beállt a balett mögé: ekkor táncolt az együttesben a világhírű Anna Pavlova és zsenijéről és kicsapongó életéről egyaránt ismert Vaclav Nyizsinszkij is. A zenéket többek között Claude Debussy és Maurice Ravel komponálta, a díszleteket Léon Bakst és Alexander Benois - Leon Bakszt és Alekszandr Benua - mellett többek között Henri Matisse, Georges Braque, Jean Cocteau és Pablo Picasso tervezte. De az Orosz Balett jelmezeinek egy része Coco Chanel kezei alól került ki. A szenvedély, a tánc féktelensége, a társművészetek szabadsága és összhangja új látásmóddal ajándékozta meg a táncot. És nem csak a táncot, hanem a kortárs művészeteket is - hatása még az art deco kialakulásában is tetten érhető. Azonban, mint minden zsenihez kötődő csoda, Gyagilev halálával ez a virágzás is elmúlt. 1929-ben a világot nem csak a válság, hanem (bár némileg szűkebb szeletét) a moszkvai balett szétesése is megrázta.
Bár hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy ez a két évtized zökkenőmentes volt. Fokin ugyanis nagyon korán elhagyta az együttest, helyét csak a nemes egyszerűséggel "a Tánc Istenének" nevezett Nizsinszkij vette át. A botrányhős Nizsinszkij még megcsinálta az Egy faun délutánját, amivel kiverte a biztosítékot minden kritikusnál, majd elhagyta férfi szerelmét, aki sajnos épp a színházigazgató Gyagilev volt - ráadásul egy nőért. Gyagilev nem bírta megbocsátani ezt az árulást, menten kirúgta volt kedvesét, hogy az újbbra, Leonid Massinra bízza a világhírű társulatot.
A Ballets Russes hiába vitte a szélrózsa minden irányába az orosz művészet dicsőségét, a cárista Gyagilev a forradalom után már nem térhetett vissza hazájába. De nem tehették be a lábukat az országba a táncosok sem. A kor utosó nagy koreográfusát, a szintén orosz emigráns George Balanchint is Gyagilev fedezte föl. A művészettörténet a neoklasszikus balett megalapozójának tekinti a grúz származású táncművészt. Balanchine 1929-ig dolgozott Gyagilevvel, majd néhány év múlva meghívták New Yorkba, ahol a kezdeti nehézségek után a negyvenes évek végére az ország legkiemelkedőbb társulatát rakta össze, New York City Ballet néven.
Az orosz balett persze nem ért véget Gyagilev távoztával. Petipa irányelveit követve Agrippa Vaganova - akit egyébként Petipa ki nem állhatott, mert szegény, bármilyen virtuóz is volt, elég csúnyácska lánynak született - olyan módszert és iskolát alapított, amit megtűrt az új rezsim is. Az Imperial Balett, ami később Kirov Balett néven élt tovább és olyan koreográfiákkal lepte meg a nagyérdeműt, mint a Hattyúk tava és az Eszmeralda. Vaganova módszere máig a legelterjedtebb technika, amit hszanálnak a táncképzésben. Lényege, hogy a táncot a test egészével "képezi", minden testrész harmonikusan mozdul. Vaganova nem izolálta a táncos testének bizonyos részeit, hanem teljes összhangban képezte a testet.
Foto: wikipedia.org
Érvényes kérdés, hogy Vaganova 1951-es halálával, vagy Balanchin New Yorkba költözésével véget ért-e, vagy mennyire ért véget az orosz balett. Erre a válasz egyrészt a Bolsoj repertoárja, melyen ötből négy előadás megmarad a klasszikusoknál, de válasz lehet a Bolsoj felújításába ölt elképesztő pénzmennyiség is.
