Fotó: sashawaltz.de

Bár Berlinre szinte meghatározhatatlan számú táncművészeti szinonima ugrik a műfajra korlátozott egydimenziós látogató fejébe, a sok közül mégis egy emelkedik ki. Sasha Waltz munkássága és hatása csak Pina Bausch táncszínházához mérhető. Ha pedig az út Berlinbe vezet, kikerülhetetlen Waltz színháza, a Radialsystem V. 

Nem messze - hol volt, hol van - a szürkészölden csordogáló Spree partjától, néhány százméterre a máig keletnémet hangokon csörgő-zörgő Ostbahnhoftól találkozik a régi és új, a vörös téglákkal rakott ipari emlékmű és a csillogó, üvegtáblás modern, a klaszikus zene és a kortárs tánc, a képzőművészet és az új média ebben a különös, lenyűgöző, mégis nagyon egyszerű térben. A Radialsystem V a 19. század végén még a város vízellátásáról gondoskodott, aztán műemlékké avanzsált és csak 2004-ben kezdték újragondolni az épület struktúráját. Két évvel később pedig már meg is nyílt Berlin egy legfiatalabb és legprogresszívebb befogadó tere - a Radialsyste V. Ez a "new space for the Arts" vállalta, hogy látszólag olyan szokatlan és párbeszédképtelen területek között közetít majd, mint ipar és művészet, gazdaság és kultúra. Tette ezt olyan sikerrel, hogy mára már az egyik legfelkapottabb és leglátogatottabb kultúrközpontjává vált az ebből a szempontból igen csak jól felszerelt német fővárosnak.

Amikor pedig az egyik legnevesebb kortárs koreográfus, Sasha Waltz beköltözött, a világ minden tájáról elkezdtek ide járni művészek, nézők és persze tánckritikusok. Waltzról azt írják, művészete olyan, mint a város, amiben felnőtt: megosztó és megosztott. Benne él a harmincas évek expresszionista táncszínháza, Pina Bausch emléke, de az amerikai Trisha Brown önfelfedezése is. Egyik leghíresebb munkáját a Dido és Aeneast mai napig játsszák a Radialsystem színpadán.

 

Sasha Waltz idén ötvenéves - ebből pedig negyvenötöt töltött tánccal. Amikor elkezdte, azonnal Mary Wigman tanítványához került. Wigmant amellett, hogy az elsők között hajította ki az ablakon a spicc cipőt Németországban, és az expresszionista táncművészet úttörője lett, a weimari német kultúra ikonikus alakjaként tisztelték. 1913-ban mutatták be a nálunk díjjá is nemesült Rudolf von Labannak, aki mellett az első világháború alatt asszisztensi munkát is végzett. Laban hatása aztán élete végéig kísérte, a tőle tanultak alapján indította el saját, drezdai intézetét. Wigman iskolája egészen a második világháborúig működött. 

Sasha Waltz tehát Wigman egyik tanítványánál kezdte pályafutását, majd Amszterdamban és New Yorkban folytatta. A tánc mellett belehabarodott a vizuális művészetekbe, rajongásig megszerette az építészetet. Olyan tereket hódított így a kortárs táncnak, amelyek korábban teljesen elképzelhetetlenek voltak. Majd elindult az opera felé és ebben a műfajban is formát bontott. Sasha Waltz teremtette meg a "megkoreografált opera koncepcióját". 

Önmagában élmény megérkezni egy minimalista, gyönyörűen megvilágított és hibátlanul megtervezett művészeti térbe, és méginkább az, ha még arra is kérnek kedvesen, hogy bújj ki a cipőből, pakolj le és érezd magad otthon. További kétszáz ácsorgó és ücsörgő, helyenként el-elnyúló, földön fekvő néző társaságában egy kérdés merül csak föl: hova férnek az előadók? Azt már nem várja senki, hogy távolítva a tömegtől, színpadra rakja Waltz legújabb darabjának, Brahms Ein deutsches Reqiuemjének kórusát, de azért mégis csak felmerül, hogy ekkora térben ugyan nem fér el még egyszer ennyi ember.

És akkor egyszercsak elhalkulnak a fények, lágyan felbukkannak az első harmóniák, és kiderül, hogy a hatvanas, ősz hajú bácsi melletted több mint néző. Énekel. Énekel a harmincas, fekete lány is, aki babár vár és a mögötted feküdt a földön, énekel a selyemsálas nyurga fickó is szemben. Néhányan énekelnek, mások pedig nem. Hogy ki alkot, elveszik az alkotásban. A teremtő a teremtés folyamatában. Sétálnak és sétálunk, mi, közönség, leülnek és leülünk mi is, aztán egyszer csak átrendeződnek, menetelni kezdenek tömött sorokban. Hajmeresztően, félelmetesen erőteljesen. Dönteni is lehet, mehetsz a menet mellett. Vagy sírhatsz. Megfigyelhetsz.

Hogy mennyire tapintható, sejtszinten érzékelhető lehet a zene; hogy Brahms mennyire képes mai nyelven beszélni, ha odamegy hozzád és megérint, akár szó szerint; mennyire hétköznapi, érzéki és mégis milyen magasztos a művészet - ezt mutatja meg Waltz és persze a kórus, a Simon Halsey vezénylete (és Nicolas Fink másodvezénylete) alatt működő Rundfunkchor Berlin. Brahms műve nem klasszikus requiem, nem a halottakhoz, nem pusztán a halottakról szól. Ebben a formában sokkal inkább a múlandóság meghaladásáról, a bánatot és a szomorúságot meghaladó örömről, a hitről és a művészet gyönyörűségéről. 

Egyszerre nagyon izgalmas, mégis egyértelmű és követhető a dramaturgia, a három szólista és a kórus párbeszéde, a tér nyugtalan kihasználása. Mert a terem bármelyik pontjában megszülethet a következő dallam, a következő mozdulat és még csak abban sem lehetsz biztos, hogy belőled fakad-e majd. A kórus lépdel, beszél, hozzád ér, kommentál mint egy görög sorstragédiában, máskor hintába ülve lábat lógat és játszik, biztat azzal, hogy lesz szebb jelen, van erősebb akarat az emberénél.

Mikor végképp nyugodt sötétbe fordul a tér, akkor pedig ülsz csak, lélegzel és hallgatod a csöndet. Hosszú percekig, együtt a kétszáz többi emberrel, zenészekkel, nézőkkel és eszedbe sem jut megtörni. Waltz korográfiájának így leszel a darabon túl is részese.

Következő előadás: május 24-25., Radialsystem V, Berlin