Help Sales ÁSZF

A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
 - Csak álom volt -
mondja anya.

Mintha sokat segítene, 
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,Tótfalusi István fordítása)

Egyszer, egy a szokottnál hűvösebb és szelesebb, nyűggel ölelt kapolcsi versudvari délutánon megkérdezték az öreg Kányádit, melyik szerinte a legjobb gyerekvers, ami valaha írtak. Sándor ült - a Sándorokhoz méltón, egyenes derékkal viselve a ránehezedő idő súlyát - és kis töprengés után így felelt gunyoros mosollyal szája egyik zugában: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Ki hülyén, ki felszakadó, mégis kissé értetlen nevetésének hullámában nézte őt, magyarázatért ácsingózva. Persze folytatta, mert Kányádi legkevésbé sem hagy senkit lógva. Nincs gyerekvers, a jó gyerekvers, ha mégis van, olyan, ami együtt nő veled, ami mindig mást jelent, mikor elolvasod, ötévesen, tizenötévesen, vagy ötvenévesen.

Az Ami a szívedet nyomja gyereknyelvű verseskötet szeretne lenni, három svéd költőnő műve, akik fellázadtak az elhallgatások ellen. Az ellen, hogy felnőtek írnak felnőttnyelven gyerekeknek. És főként az ellen, hogy felnőtteknek is ugyanazok a felnőttek írnak. Aki felnőttnyelven ír, szeret elmosni, szebbnek tűnni az aminál, metaforává bonyolítani az egyszerűt, szeret nem kimondani - a gyereknyelv viszont a teljes szabadság. Meg a lényeg bájosan hétköznapi megfogalmazása. Játék, de a legkomolyabb, legigazibb életjáték. Tökéletes témája egy táncszínházi előadásnak: minden, ami barátság, szerelem, félelem és álom megjelenhet, manír nélkül, őszintén.

„Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot
Mielőtt megöregszem
Mielőtt meghalok.”

(Ingrid Sjöstrand: Sietek, Tótfalusi István fordítása)

Az első kép, a felütés ez a sietés, ez az átrohanása az életnek barátságtól családig, családtól leválásig, leválástól szerelemig, aztán szerelemtől halálig. Játék a szavakkal, a képekkel, játék az eszközökkel, és a tánctechnikákkal, folklorisztikus ártatlanság plüssmacikkal dobálózva - a Duna Táncműhely azért támogatta meg előadását az 1975-ben megjelent kötet verseivel, hogy közelebb férkőzzön a 10-14 éves korosztályhoz. Ami nem egyszerű feladat - és mégis döbbenetes, mennyire ülnek még mindig, közel 40 év távlatából is ezek a szövegek. 

"Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget."

(Siv Widerberger: Bélyeg, Tótfalusi István fordítása)

Következő előadás: október 18. csütörtök, Nemzeti Táncszínház


kommentek: 0

Tovább olvasom

Az apa kegyetlen, lelketlenül önző, sosem törődött egyik fiával sem, amit lehet, elvesz tőlük és persze folyamatosan iszik, mint a gödény. Sem tisztelni, sem szánni, talán már gyűlölni sem lehet. Az apát meggyilkolják egy éjjel, amikor az órák össze-vissza vernek. Ki lehet a gyilkos? Melyik a három fiú közül vajon? Ki a felelős? A féktelen, ösztönvilágában ragadó, de alapvetően jólelkű Dimitrij, a nihilista, lázadó és gondolkodó, észvezérelt Iván vagy a tisztalelkű, szelíd, istenfélő Aljosa?

Dosztojevszkij 1879-1880 fordulóján írt regénye az utolsó sajátjai - s az egyik első a világirodalom remekei közül. A Karamazov-testvérek valójában egy mesterien megírt detektívregény: az író elszórja az okokat és információkat, elkövetteti a gyilkosságot, nyomoz és megtalálja a gyilkost. És felteszi a kérdést, amire máig nincs válasz: mi történik, ha a gyilkos gyilkolt, de mégis ártatlan?

Három fiú - három jellem és három erkölcs. Sőt több ennél, három eszme. Az érzelem, az értelem és az erkölcs triásza, az orosz társadalom szövetében. Szerencsénk van, olvasóknak és nézőknek, mert nem egy emberben dúl e három, hanem mindegyik minőség kap saját karaktert, így könnyebb. Így könnyebb ítélkezni. Vagy mégsem? 

A Karamazov testvérek nyilván megél modern feldolgozásban is - bármilyen átdolgozásban. Mégis leginkább az Operaházba illik, Muszorgszkij őrületével, Rahmanyinov nagyszerűségével és a Wagner színpadiasságával megtöltve. Kesselyák Gergely vezényli, Boris Eifman írta a librettót és koreografálta.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Idén tavasszal mutatta be Feledi János a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában a Physpacom-ot, a phisical space communication című darabot. Mi más lenne a kutatási terület, mint a párkapcsolat, a családi viszonyok és az egyén saját története ezekben a nagyon is hétköznapi, mégsem általános rámákban, ahol a drámák már mind megtörténtek, ahol nincs semmi, amit más ne élt volna meg, mégis, a történés pillanatában olyan újszerű és felfoghatatlan minden pillanat. Feledi koreográfiája kedden este ismét színpadra kerül.

Testtér-kommunikáció - egy interjújában Feledi így fordította saját darabjának alcímét, s rögtön meg is magyarázta, ez a darab "az életet próbálja megragadni". Az élethez pedig feltétlenül szükséges a test, amit terek - fizikai és érzelmi, kapcsolati és kulturális - vesznek körül. "A kérdés az, hogy milyen hatással vannak ránk a terek, a helyek, az emberek." A darab ráadásul születéssel kezdődik, az angyal födre szállásával, s kísér egészen a halálig. 

Hogyan mosódnak össze idők-arcok-dienziók és mozdulatok? Hogyan válik az emlékezés a test és a jelen részévé? Hogyan élünk? Feledi válasza ezekre a Physpacom.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Mesék táncnyelven

Csipkerózsika, A diótörő, A hattyúk tava - bárkit balettről kérdezel, ez a három darab biztosan eszébe jut. Mert nincs az a gyerek, akit ne rángatnának el az iskolában legalább egy karácsonyi diótörőre és ne feledkezne bele a mesés játékba, és rettegné végig az ijesztő Egérkirálynak és kedvenc játékkatonájának vérre menő harcát, s olyan sincs, aki ne ismerné a száz éven át álmodó hercegnő meséjét vagy ne hallott volna az elvarázsolt hattyú-lányok történetéről. Mesék százai szövik át a gyerekkort - hol táncba, hol szövegbe, hol csak álomba öntve. Csajkovszkij - akinek e hármast köszönhetjük - ráadásul olyannyira rajongott értük, hogy más témában nem is kívánt komponálni. Szerinte a mese az igazi szenvedélyek és őszinte érzelmek terepe. Az idő pedig azt igazolja, nem tévedett.

Pedig A hattyúk tava először csúfosan megbukott. Az első koreográfiát még Csajkovszkij sem fogadta nagy kedvvel, Petipa, a kor legfelkapottabb koreográfusa neki is veselkedett az átiratnak. Az ősbemutató után tizenhat évvel meg is született az a balett, aminek lépéseit ma is teljes tiszetelet övezi - s melyen azóta sem változtatnak a színre vitelkor. Üröm az örömben, hogy a mester ezt már nem érhette meg, halálakor a félkész darabot mutatták be.

A hattyúk tava egy régi orosz népmese gyökeréből sarjadt - szemben a Csipkerózsikával, amit Charles  Perrault francia meseíró szövege ihletett. S hogy a legkedvesebb diótörő se maradjon el: az Egérkirály története E. T. A. Hoffmann egyik története alapján íródott. Álom, varázslat és ármány, persze Schillert most nem idézzük meg, de szerelem. Meséink legfőbb tanulsága, hogy a szerelem a minden cselszövésen átlátó, minden borzalmon és földöntúli akadályon is átvezető érzés, ami legyőz minden akadályt, az álmot, a kábulatot, a fájdalmat és a halált.

Mesét nézni, hallgatni és mondani már önmagában terápia - a nyelve gyógyít, a mondatai ringatnak, mint anyánk karja, biztonságban. Boldizsár Ildi meseterapeuta szerint a világ első gyógymesélője Seherezádé volt, aki addig mesélt egy megcsalt, átvert, gyilkolásra kész férjnek, míg annak lelkében le nem csillapodott a bosszúvágy. Ezeregy éjszakán keresztül mondta a meséket saját életéért.

Ráadásul akkor, mikor ezek a mesék születtek, még nem is gyerkőcöknek íródtak - ez csak a 19. században lett a picik privilégiuma. A mese kifejezetten felnőtt műfaj volt, finoman és élvezhetően didaktikus és elviselhetően moralizáló. Történetek, melyekből kiderül, hogy mindenki csak annyit ér el, amennyiért megdolgozik, s hogy a feloldozás csak az igazak számára érkezik meg. Viszont arról sem feledkezik el a népnyelv és a közös tudat, hogy bárki megfordulhat az úton és választhatja a jót. Ha pedig balettról  van szó, a szépet.

kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML