Épp annyira volt üdítő a legújabb Frenák koreográfiában, a Hymenben meghallani Tom Jonestól a She's a lady-t, mint amennyire giccses. Nagyon ügyes fogás ugyanakkor, Frenák sosem hagyná ki: a sok elidegenítő effekt és mozdulat, szívkínzó történet közepette valami felszabadító és ismert örömzenével megtöri a folyamot. Olyan slágert keres, ami tényleg mindenkit megtalál. Hogy mi a legtutibb sláger? Az állatokba öntött emberi szenvedély plusz a szájukba adott örökzöldek. A Táncoló talpak, a Shrek és a Madagaszkár lesz a matinéporondon. 

A 2006-os animációs film, a Táncoló talpak (Happy Feet) főszereplőiért kortól függetlenül lehet minden skrupulus nélkül rajongani. A Happy Feet igazi vasárnap délelőtti történet, megható és szerethető, ráadásul elképesztően profin rakták össze. (Bár szomorúság is kíséri: Steve Irwin egy hónappal azután hunyt el, hogy befejezte szerepének stúdiófelvételét.)

A történet tényleg nagyon bájos: az antarktiszi császárpingvin-kolóniában minden pingvinnek meg kell fogalmaznia saját  „szív dalát”, ezzel  lel rá lelki társára. Norma Jean és Memphis egymásba szeretnek és tojást raknak, de amíg Norma Jean a többi tojóval halászni megy, Memphis véletlnül elejti a picit, s az kigurul a dermesztő hidegbe. Topi megszületik ugyan, de a hallása nulla. Viszont sztepptánc-tehetség, amit a kolónia tagjai nem különösebben díjaznak. Otthon kiközösítik, de találkozik egy másik kolóniával, ahol imádják. Kalandos úton hazakerül, de rövidesen elűzik, őt okolják a pingvineket sújtó halhiányért. Szóval Topi elhatározza, hogy elindul és megoldja az éhezés problémáját...

A Táncoló talpaknak nincs is "saját" zenéje, amolyan best of-ot hallgathatunk a világslágerekből, bár ennek ellenére nyilván milliós nagyságrendben fogyott a belőle készült CD. Elnyerte 2007-ben a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb betétdalért járó Golden Globe-ot is. A film úgy szól a környezetvédelemről, az elfogadásról, a társadalmi toleranciáról, a barátságról, hogy közben nem hozza zavarba a nézőt, kicsit persze rápirít, de a depressziót messze elkerüli. 

Ezt tudják a mesefilmek: úgy tanítanak (akár táncolni is), úgy tartanak tükröt, hogy közben nem sértenek. Azt például, hogy mi az igazi szerelem és a bölcs párválasztás, Shreknél (illetve egészen pontosan Fionánál) jobban senki sem képes jobban megfogalmazni. 

Filmünk főhőse egy büdös és távolságtartó ogre, aki magányosan él saját kis  mocsarában. Egyszer csak mesebeli lények özönlik el otthonát, akiket az uralkodó, Farquaad nagyúr száműzött oda. Shrek el akarja tüntetni a lényeket, ezért dealt köt a királlyal: Farquaad kitelepíti a lényeket a mocsárból, ha cserébe Shrek kiszabadítja a tűzokádó sárkány várából a gyönyörű Fionát. Aki éjjel ogre, nappal meg ember. Csak egy királyfi csókja szabadíthatja meg az átoktól. De mi a történik, ha a királylány szerelembe esik egy mocsárbafingó, csúnya ogréval? Boldog házasság köttetik.

És persze buliznak meg táncolnak végig...

Bulisnak bulis a Madagaszkár is - csak másképp állatvédő, mint a Táncoló talpak.

Négy állat, Alex, Marty, Melman és Gloria a New York-i Central Park állatkertjében nőttek föl, szinte semmit nem tudnak arról, honnan is származnak. Nem ismerik saját ösztöneiket sem. Egy nap Marty észre veszi, hogy négy pingvin szökni próbál és ez szöget üt a fejébe. Meg is kísérel eltűnni, de sikertelenül - a gondozók visszapakolják az állatkertbe. Az állatvédők azonban úgy gondolják, hogy Martyék vissza akarnak térni a dzsungelbe. És segítenek nekik... És indul a tánc Madagaszkár szigetén. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, tökéletes kikapcsolás, okos dialógokkal, látványos koreográfiákkal, szimpatikus hősökkel és megrendítő történetekkel. Vasárnapra.

És mindegyikből van másik rész is, esetenként pedig még újabb másik, illetve legújabb. Ami jó, attól nem kell elbúcsúzni. 

A művészet is megváltó tevékenység, éppúgy mint a hit, vallja M. Kecskés András, aki idén áprilisban ismét húsvét előtt mutatja be Töviskorona című alkotását a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában, ahogy 2006 áprilisa óta minden évben. A régi fátyoltáncokat idéző előadás nem is igazán pantomim, hanem expresszív tánc, hiába is próbáltam az előbbi műfajba beleszuszakolni.

A Töviskoronában egyedül játszik, ahogyan jellemzően a többi előadásában is. A pantomim műfaja vonzza be ezt a magányt vagy inkább az Ön habitusa ilyen?

Inkább a műfaj, hiszen a pantomim egy szólisztikus előadásmód. Éppen az a szépsége, hogy egy ember mindenné átalakulhat, egyedül testesíti meg a különböző karaktereket, tárgyakat, helyszíneket. Az üres térbe írja bele a figurákat, a történetet. A hagyomány is ezt diktálja: a görög mímoszok is szólisták voltak.

Egy színházi előadás középpontjában a dráma, a feszültség áll. Hogyan jelenhet meg a külső konfliktus másik szereplő nélkül?

Ahogyan a tánc, a pantomim is sűrít. Megmutatja a helyzeteket, de nem megy bele, hanem egy témát játszik. Ez a téma most a János Passió: megjelenik Judás, ahogy elárulja Jézust, Péter, ahogy letagadja, és színre lép a tömeg is. A Töviskoronában, a bachi Passió nyomán a tömeg játssza a főszerepet.

Végül miért Barabás mellett döntenek?

Szerintem két lehetőség kínálkozik: vagy Jézus volt a veszélyesebb, vagy ő volt a bűnösebb. Az, hogy Isten fiának vallotta magát, hogy a nép a zsidók királyának tartotta oda juttatta, hogy a tehetetlen papság és a zsidóság kiszolgáltatta a rómaiaknak. Pilátus pedig hiába mondja mellette állva, hogy „íme az ember”. Ecce homo. Munkácsy trilógiájának első részében Jézust jogtanácsosnak ábrázolja, az utolsón pedig már saját őrült, eszelős arcát festi a jézusi testre, feje körül töviskoronával. Ez az arc ihlette egyébként a darabot, ez az érzés, amikor a meghurcolt, megalázott ember belesajdul az életbe, amikor annyi az értelemetlen fájdalom, ami az ember agyát szúrja. Két önarckép is van ezen a festményen: a másik a lovasé, aki visszanéz a keresztre.

Ebben a helyzetben a töviskoronát csak kívülről tehetik a szenvedő fejére? Nem lehet ez az önmarcangolás szimbóluma?

A töviskoronával a királyságot akarják megcsúfolni. Mint Gogolnál Az őrült naplójában: bárki lehet király, ha az elméje úgy kívánja. Ez a megcsúfolás, az ártatlan, jóakaratú ember értlemetlen megkínzása már gyerekként is megrázott. Jézus nem cselekedik helytelenül, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor a kufárokat kikergeti a templomból, nem tesz rosszat. Nekem persze a kikergetés tetszik a leginkább. Néha azt gondolom, ráférne ez a művészetre is itthon.

A jót hirdető ember meghurcolásának, meg nem értettségének fájdalma mintha Önben is felbukkanna. Nincs a szerep és a személyes sors között határozott áthallás? Egyedül harcol a pantomim megmaradásáért, azért, hogy a néző értse, amit lát.

Rengeteg tanítványt adtam a táncművészetnek, sok emberrel dolgoztam együtt, nem vagyok ebben egyedül.

De ők táncban mentek előre.

Nehéz műfaj a pantomim. Egyszerre kell képviselni mindent, ugyanolyan szenvedéllyel kell szeretni minden apró mozzanatot a teljes színháztól a legapróbb kis témáig, és a folyamatot is, ahogy ezek a metaforák mozgásra adaptálódnak. A Töviskorona sokkal inkább expresszív tánc, mint pantomim. Rengeteg anyaggal, fehér és vörös lepellel dolgozik, a darab a régi fátyoltáncok meghosszabítása, egyszerre egy szakrális metafora és elbeszélő költemény.

Miért fordul többnyire klasszikus művek és témák felé?

Ezek örök értékek. Lenyűgöz Bach és Schubert, Mozart és Muszorgszkij.

És az első darabja is Muszorgszkij volt.

Igen, azt szoktam mondani, hogy az Egy kiállítás képei az élettársam. Minden taktusát pontosan ismerem. Volt már szerencsém kortárssal is, de mindig a vidám kis etűdök voltak a legsikeresebbek, lehet, hogy ezeket kellene újra elővenni. Nevettetni - és nem csak röhögtetni - nehéz dolog, elérni, hogy őszintén kiszakadjon...Azt vettem észre, hogy a humor forrása most leggyakrabban a nyelv torzulása. Mintha megrekedne egy anális-orális, nagyon primer, szexuális szinten. Új műfajt is kell teremteni, valami „nézőbefogadó”-szerűt.

Mikor felróttam, hogy borús a hangja, azt mondta, épp a Passiót hallgatta, azért. Évről évre újraírja ezt a darabot?

A téma fel van rakva, csak annyi változhat, hogy úri kedvem éppen merre visz a színpadon. Az ihletnek utat nyitok, az belefér, ha két-három mozdulattal később érek vissza.

Ezek szerint nem nagyon improvizál.

Mi van, ha cserbenhagy az ihlet?

Előfordult már?

Nem. De ha üres a nézőtér, nem jön az ihlet. A nézők érzékenysége határozza meg a hangulatot, a nézőtér változtatja templommá a Töviskorona helyszínét. Nézők nélkül nem működik.

Az is fontos, hogy hívők legyenek?

Igazából én sem tudok hinni. Nagyanyám rengeteget imádkozott egész életében, szenvedésből szenvedésbe vetette a sorsa, de a hite egy pillanatra sem lankadt. Szerette volna, ha én is követem ebben, de bennem túl sok volt a kérdés – és túl sok a dogmák iránti ellenszenv. Az ő emlékére írtam ezt a darabot.Nekem pedig megadatott a művészet, és az is megváltó tevékenység.

Kecskelábú, férfitestű, fején kecskeszarvak díszelegnek, nők kedvence, a teljesítőképesség idolja, az erdő és állatok szelleme és szenvedélye bújt belé, ki ő?

A faun, a szatír vagy nevezzük Pánnak, aki a görög mitológiájában a pásztorok és utazók istene. Míg a (római) faun kecses és maszkulin, a (görög) szatír inkább torz törpéhez hasonlatos, szamárfülekkel és -farokkal megvert férfiú. Mégis a görögből lett a római, ott született ez a félig ember- félig állat kevercs. Időközben megnemesedett, s eggyé vált a kéjvággyal. És egy alsőbbrendő istennek, Dionysosnak, a bor és mámor szellemének társává szegődött azért, hogy később visszatérjen mint nők forró álmainak tárgya. Vagy egy tánelőadás témája és címe.

Duda Éva egy éve mutatta be először Faun című koreográfiáját. De ennek a darabnak is jócskán voltak előzményei.

Például Vaclav Nizsinszkij 1912-ben, Egy faun délutánja című előadása, mellyel a "táncosok királya" ráfesztítette az éles kést a kalsszikus balett torkára. Nizsinszkijt minden idők legjobb táncművészének tartják, hatalmas grand jetéivel szinte lebegett a színpad felett. Karrierjének fényes szárnyalását egy szerelem indította és egy másik törte meg: Szergej Gyagilev imádata, majd gyűlölete, mikor Nizsinszkij megnősült, s őt cserbenhagyva a magyar Pulszky Romolát vette el. Az orosz tánczseni tragikus-depresszív, majd őrületbe csavarodó élete azonban még sokáig tartott, a második világháborút is megérte, s csak 1950-ben, Londonban halt meg. Úgy, hogy utoljára 1919-ben állt a világot jelentő deszkákon.

             Léon Bakst festménye: Nyizsinszkij az Egy faun délutánjában

Az Egy faun délutánját a magyar kortárs tánc is imádja: dolgozott vele Bozsik Yvette és a Magyar Fesztivál Balett is. Utóbbi egészen sajátos módon: egy karmester szerepében táncol főfaununk, kezében a fallikus pálca. Dirigál.

Duda Éva pedig egy éve állította színpadra a Faunt - modernitásában bevallott örököse ez a Nizsinszkij-darabnak, történetében azonban egészen más. Már ha beszélhetünk történetről, hiszen Duda nem is annyira sztorizik, inkább megfigyel és megmutat. A Faunban például a férfiasságot, az átváltozást, az emberi-állati ösztönös, értelmes határát.

Most pedig újra játsszák a Nemzeti Táncszínházban. 

Ha táncból tele, faun van filmen is (meg festményeken, klasszikus és modern darabokban és zeneművekben, faun tulajdonképpen mindenhol van, most derült ki számomra). 2006-ból itt egy gyöngyszem: A Faun Labirintusa. A három Oscar-díjas filmet Guillermo del Toro rendezte. 

1935, 1969, 2012. Két évvel a nagy gazdasági világválság vége után, négy évvel az olajválság előtt és negyedik éve egy újabb gazdasági válságban. Szegénység, kín, csőd és csodavárás. Mi segíthet a leszakadókon? Egy maratoni táncverseny. Valami nagyon testi, valami nagyon animális, valami olyan, amire bárki képes lehet. Talpon maradni tovább, mint a többiek, tovább mint akárki más, akár napokon, heteken át. Emberek vagyunk, ez különböztet meg minket az állattól: felegyenesedve, két lábon a földön járunk. 

1935. Egy Tenesseeből származó szegény srác, aki tinédzserkorában házalóügynökként és szerelőként dolgozott, olyan regényt írt, ami földre rángatta az amerikai álmot. Horace McCoy, A lovakat lelövik, ugye? című regénye az éhségről, a sóvárgásról, a jobb életért lealjasodó emberről szól. És egy maratoni táncversenyről.

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.” 

1969. Sydney Pollack feldolgozta Horace McCoy regényét, de az azonos címet viselő film éppúgy a harmincas évek gazdasági világválságának idején játszódik, ahogy az eredeti történet. A filmet Oscar-díjra jelölték, a főszerepben pedig Jane Fonda remekelt.

2012. Magyarország, Budapest. Eszenyi Enikő színpadra vitte a regényt, a helyszín azonban Csopak, a zenét magyar slágerekből ollózták össze, a történet nyelvét, a párbeszédeket pedig úgy írták át, hogy a lényeg valahogy mégsem sérült. Persze Eszenyi képeiben számtalanszor visszaköszön Pollack rendezése is.

Nem könnyű úgy kortársnak lenni, hogy egyszerre őrizzük meg a bennfentességet és a rálátást - a Vígszínház csapatának ebben a darabban mégis sikerült. A darabban csak az válik idegesítővé, ami az utcán is zavaró: felhúz a cigányozás, ahogy egyébként is, ledöbbent az ostobaság, ahogy máskor is, és letör a kilátástalanság. Ahogy mindig is.

A válság az válság, ezt bújik meg a darab minden szegletében: nincs gazdasági, társadalmi, nincs ilyen vagy olyan válság. Csak olyan válság van, ami mindent áthat. Átjárja a célokat, az eszközöket, átitatja a beszédstílust, a kapcsolatokat, megmondja neked, hogy minden pillanatban az életedért küzdesz, hogy nincs lacafaca. Ha pedig életre-halálra szól a játék, akkor mindent szabad. Ha élet, akkor 10 millió forint a tét (bruttó), ha halál, akkor pedig a semmi. 

A maratoni táncversenyen egyenlőtlen küzdelem indul a fődíjért a párok között: van, aki Devecserből érkezett, van, aki Csengerből, van, aki gyereket vár, aki öreg és aki túl fiatal, táncol a letűnt színésznő-csillag és fiatal partnere - jellegzetes karakterek tűnnek föl az ország különböző pontjairól, csak a cél egy, 10 millió. És küzdenek persze a fiatal és tehetséges főszereplők, Gloria és Roby is. Gloria mindennél jobban akar nyerni. Ha nem jön össze, akkor viszont mindennél jobban meg akar halni. Valamelyiknek sikerülnie kell...

A koreográfia izgalmas, a színészek jók és tudják, mit csinálnak. A szöveg kicsit laza és néhol fárasztó, de csak annyira, mint a Móriczról eljutni villamossal a Nyugati térig. És nyilvánvaló, hogy nem volt hiába a februári maratoni táncverseny. 

Pindroch Csaba csodás tillaként érzelmes és ripacs, egyszerre narrálja a történetet, magyarázza és vezeti a műsort, Bata Éva oláhibolyásan agresszív és rekedt, néhol sok, de aztán megmagyarázza, Lengyel Tamás kissé teszetosza, ahogy kell. Összességében a szereplők, a zenék és a díszlet is a helyén.

Csak mi nem, a mindennapjaink nincsenek a helyükön. Mert nem változott semmi, 1935, 1969 és 2012 között.

Van szerelem, ami a nemi közösülés megszokásából támad, szerelem, amit a képzelet  gerjeszt, szerelem, amit az a hit táplál, hogy mindkét fél a másikban látja kiegészítő másikát, vagy a külső dolgok érzékléséből létrejött szerelem (amikor az érzékelés által okozott élvezet felülmúlja azt az élvezetet, amelyet a szenvedély többi fajtája kelt) - foglalja össze bölcsen az érzéki gyönyörök legősibb  tankönyve, a Kámaszútra.

Eztuán pedig minden részletre kiterjedő osztályozásba kezd: a szerelmet gyakorló feleket méreteik alapján sorolja be, majd közli a helyes párosítást is, fölsorolja a szerelem gyakorlásának módjait az öleléstől a csípésen át az orális szexig, de arra is praktikus tanácsokat ad, hogyan kezdjünk egyáltalán hozzá.

Így: "A csók a vágy gerjesztésére szolgál. Az első találkozásokkor mérsékelten alkalmazandó, de a későbbiekben minden fajtája mérték nélkül és gyakran javasolt. A csókot Vátszjájana szerint, a test következő részeire alkalmazhatjuk: A homlok, a szem, a két orca, a nyak, a mell, a keblek, az ajak és a száj belsejére. Nemcsak a test részei szerint, hanem a csókadás módjai szerint is megkülönböztetjük. Van tehát egyenes, hajló, elforduló, szorító csók, erősen szorító, összeszorító csók." Ha már sikerült eljutni idáig és a művelet folytatható, jönnek a harapások, nyomás, csípés és karmolás, az ütések, majd betetőzésül az előrenyomás, dörzsölés, köpülés, döfés vagy a verébhajsza.

A szombat esti Bozsik-bemutatón más sorrendben, de technikailag minden gyakorlatra sor került. Öt nő és hat férfi vetkőzött, nyomott, öltözött, dörzsölt és helyenként köpült is, az andalítónál kicsit erőteljesebb, keleti hangzásvilágot halványan idéző zenére.

A látványvilág elképesztő: az aranyszínű ketrecrudak között ki-be lépő táncosok minden színben átértelmezik a teret - hol, magukat, hol a nézőt zárják be ebbe a vad és animális világba. A partnerek és hangulatok gyors egymásutániságában elfárad az erotika és marad a nyúlférfi, a bikaférfi és a csődörférfi, szemben az őztehenekkel, kancákkal és nőstényelefántokkal. Bozsik irányításával társulata végigvezet minket egy  - néhol rituális áldozatra emlékeztető - szexkatalóguson és bemutatja a fogásokat úgy, hogy közben elidegenít magától a szexualitástól, de megmutatja a kiszolgáltatottságot, a férfiak valójában férfiaknak látszók csak, a nők pedig, hogy illeszkedjenek, nőknek mondottak.

Valencia James persze gyönyörű, fantasztikus élmény nyújt nézni kecses hajlékonyságát, szólótáncában mégis megtörik a varázs és idomul a többiekhez, elpárolog az ősanya szenvedélye és a  keretet meghatározó aranyketrec körül, hirtelen egy állatkertben találjuk magunkat. Ahonnan persze visszakerülünk a térre, a bordélyba, a hálószobába, a szvingerklubba, a térre, a szvingerklubba, a hálóba, a térre, a hálóba és végül haza.

(Fotó jobbra: Valencia James: Body, Kovács Bence)

Miközben táncosaink háromszor-négyszer jelmezt, rengetegszer pózt és partnert váltanak, nincs egy perc lazítás sem, humor vagy feloldás. Az ezeregyéjszaka virágai a teljesen naturális, érzelem- és vágytalan, történet nélküli szexlexikon. Praktikus nőknek és férfiaknak, jegyzettömbbel érkezni ajánlott.

Hogy Bozsik valóban ezt akarta-e megmutatni, az a kérdés. Mert ugyan ezt a virágot Pasolini virágai ihlették, a világhírű film nem kel életre a színpadon. Bár hozzá kell tenni az igazság kedvéért, hogy a koreográfus erre korábban már felkészítette a nézőt. Aki viszont nem szeretett volna tudomást venni róla.