Bajban vagyok a versenytánccal: művészetnek merev, sportnak túl kecses. Végül meggyőzöm magam, az RSG vagy a jégtánc is sport. Vagy tánc? A műfaj nyugtalanító kettőssége a Csillag születik most futó évadjának egyik március végi adásában birizgált fel ismét. A Latin Carneval olyat mutatott, amiből éppen azok a zavaró kis nüanszok hiányoztak, így önfeledten veszíthettem el a sportnéző attitűdöt. Maradt a puszta szórakozás.

A versenytánc per definitionem - feltéve, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság állásfoglalását szabálynak fogadjuk el - sport. Erőnlétet, rugalmasságot, jó állóképességet igénylő mozgásforma, amit mérhető állagúra rendeztek, így versenynek is megteszi.

Néha ijesztően kicsavart és minden ösztönösségtől megfosztott, kicsontozott táncnak tűnik, máskor bravúros együttműködésnek, hihetetlen figyelmet igénylő, aprólékosan kidolgozott mestermunkának. De lehet ez akár a béna és a profi közti metszésvonal laikus megfogalmazása is.

Viszont a Latin Carneval pont a kényes kérdésekre adott megnyerő válaszokat: hogy tényleg muszáj minden standard táncosnak ugyanúgy öltözni, ugyanúgy mosolyogni, vagy hogy valóban valamilyen kényelmetlen fintorba ágyazva kell hangsúlyozni a nőiességet vagy a férfiasságot? A válasz egy üdítő és meggyőző nem. Bár a szabályzatban viszonylag sok tétel indokolja ezt a kényszerességet.

A ruházat például sarkallatos kérdés: ha nem szabályszerű, ki is zárhatják a táncost a versenyből (mint minden tisztességes sport esetében). Minden versenyen ott ül egy döntnök, aki azt vizsgálja, hogy az adott ruha vagy figura, a korosztályhoz, és kategoriához mérten szabályos-e.  A kezdő, azaz D osztályban a ruhára nem lehet flitteres, strasszos, sem csillogó például. De éppen ennyire fontos az is, hogy az adott osztályban milyen figurákat táncolhatnak a párok. Erre jött létre a figurakatalógus intézménye. Nagyszerű találmány.

Minden társastáncnak megvannak a katalógusba rendezett alapfigurái - az angol keringőtől a cha-cha-cháig. Standard tánc az angol és bécsi keringő, a tangó (hiába argentin eredetű), a slowfox és a legcukibb, a quickstep.

Külön csopotrba tartoznak a a latin-amerikai táncok: az afrikai eredetű szamba, rumba,mambó és a jazz-kor hagyatéka, az afro-amerikai gyökerű onestep, jimmy, charleston és black bottom. Kihagyhatatlanok.

Az Operában Húsvét hétfőjén minden évben Parsifalt játszanak, ennek örömére előkerül itthon Varga Mátyás parsifal, parsifal című kötete, amiről viszont bevillan, hogy "ünnepet tartó" táncban viszont mindenképpen a Magyar Fesztiválbalett lesz a holnapi befutó. A húsvéti sonka, kalács, keménytojás reggelébe zárva - és a minden családtagot ingerlő kíváncsiságtól hajtva - oda is slattyogok  - virtuálisan - a MÜPA honlapjára. Jééé, Markó Iván. Nem csalódtam.

A Mózes, avagy a Tízparancsolat premierje 2011 októberében volt, Markó az akkor súlyos betegségből lábadozó zseniális Gombár Judit jelmeztervezővel dolgozott együtt. A történet bibliai, viszont Markó kötődése inkább családi: "Gyermekorom egyik nagy élménye volt, amikor nagymamám, Guttmann Amália, szegény tokaji gazdálkodó zsidók ötödik gyermekeként a Testamentum vidéki legendái szerint elmesélte nekem, hogy Mózest csecsemőként elvitték a fáraó udvarába, ahol a hatalom tulajdonosa azt mondta alattvalóinak : Tegyetek két tányért elé, az egyikben legyen parázs, a másikban pedig arany, és ha a kisded ahhoz a tálhoz nyúl, ahol az arany van, halálra van ítélve, ha azonban a parázstálhoz nyúl, életben maradhat. A kisgyermek természetes ösztönei az arannyal telített tál felé vitték el a kezét, de egy védőangyal a parázzsal teli tálhoz lehelte a gyermek kis tenyerét. Megmenekült. Az emberiség történetének egyik legnagyobb legendája, Mózes és népének története innen indult. A Tízparancsolat kőbe vésett törvényei a mai napig a legmeghatározóbb parancsolatok azon emberek számára, akik meg akarnak felelni a Mindenség Urának."

A Mózes hozni fogja a fesztiválbalettes patetikus, transzcendens, istenkereső, felmagasztosult hangulatot, igazi húsvéti vállalás. Annak, aki így szereti.

A táncmániásoknak (éljenek soká) a tavasz igazi kezdetét a táncefsztiválok jelzik.  Mint rendes embernek fák mélyén az ibolya, vagy a mezőn a százszorszép, olyan ez a mozgásszínházba habarodott elvetemülteknek. Először a budapesti, aztán a veszprémi, és a tavasz fehérhúsú derekán pedig a győri. Bár a veszprémi szegény imbolyogni szokott a programok egén, de idén is drukkolunk, hogy a Keleti Éva fotóján tizenéve magát hirdető fesztiválprogrammal legyen tele a királynék városa...Mégiscsak Veszprémben kezdődött.

A Budapest Táncfesztivál április 24-29 között rabolja el a családtól és a munkától a kortárs tánc szerelmeseit. Az idei durranás a Compagnia EgriBiancoDanza lesz, Susanna Egri vezetésével, aki az olaszok egyik legkedveltebb és legismertebb koreográfusa. Budapestre három darabbal érkeznek: a Da nobis pacemmel, a Menyegzővel, és az Amor di Mundoval. Utóbbi a nemrég elhunyt fantasztikus énekesnőnek, Cesaria Evorának állít emléket.

Megnézhetjük Hámor József koreográfiáját, a Gangaray Dance Company előadásában, Mein kleiner Blumengarten címmel. Már próbálnak, ezt bizonyítják Boda Gábor képei...

A kalsszikus vonal kedvelőinek is lesz egy-két jó estéjük: a fesztiválon hét kivételes koreográfiával lesz jelen a South Bohemian Ballet és a Ballet Prague Junior, akik többek között a világhírű cseh koreográfus, Jiří Kylián Un ballo című művét hozzák sőt a legismertebb Maurice Ravel-mű, a Bolero újraértelmezését is színpadra viszik, Egerházi Attila koreográfiájával. A videón még lent van a függöny, a fesztiválon gördül föl...

De olyan előadások is bekerültek a programba, amelyeket már láthattak a premier-hívők, ilyen a Badora Társulat Rómeó és Júliája, Frenák Frissonja, a Budapest Táncszínház Sec-je, Bozsik Ezeregyéjszakája.

A tánc világnapján - amit 1983 óta Jean-Georges Noverre születésnapján tart a táncvilág - gálaest és örömünnep. Tavaszra föl!

Könnyűtiszta, testetlen, tüll esküvői ruhák keringőznek vadidegen férfiakkal, azok próbálnak a középiskolai szalagavatón tanultakból odavarrni néhány lépéskombinációt, valahol az angolkeringő és a palotás között félúton elveszítik a ritmust, a ruhababát, nevetünk, jól van ez így. Frenák Hymenje egyszerre volt nagyon idegesítően sematikus, néhány pillanatra mégis kifejezetten magával ragadó. 

Hymen: az angol szó egyszerre jelent szűzhártyát és nászt - akadályt és fájdalmat, tisztaságot és szétszakítást, vért, elköteleződést, megromlást és elhasználódást.

( „Az ókori görögök Hymenaiosznak, a rómaiak Hymennek hívták azt az istent, akit hol Apollón, hol pedig Dionüszosz fiaként emlegettek. Származása bármennyire is bizonytalan volt, nagy tiszteletnek örvendett, s neve egyszerre jelentette a lakodalmat, a nászt és a dicséretére énekelt éneket" - emlékeztet a koreográfus.)

Egy esküvőn felbukkan a Család, a maga nyerseségében, fogyatékosságaival, mindenki ünneplő alatt rejtegeti apró kis lélektorzulásait éjfélig, de aztán kiszabadulnak a mellkasokból múlt tövises indácskái és felsebzik a rokonok bőrét. Nyomasztó és örömtelen násztánc ez - néha túlzottan is talán.

Az öt szereplő, a család öt alkotóeleme mintha nem tudná pontosan, milyen viszonyban is van a másikkal: nem érthető, ki kinek a pincsije, ki kit gyűlöl és kivel is szeretkezik.

Kerekesszékbe kényszerült testvérük groteszk manírral vágyik a többiek szeretetére, oda nem illésével valami egészen tompa lelki kényelmet biztosítva a nézőnek. De a drámaiság feloldása - mint Frenáknál mindig - most is mesteri: fekete bakancsot húzva gyalogolnak át az aráknak öltözött családtagok minden látszaton. Kimutatják végre, mi pedig nevethetünk végre - mégis feldereng valami hasznos tanulságféle, katarzisféle, valami rendezőelvszerű. Vagy csak egy ötlet, ami sajnos gyorsan elvész. 

Felhangzik viszont Brahms Magyar táncok egyik tétele (konkrétan az ötödik) és végleg elpárolog a varázs. Lehetne ez humoros is, groteszk, vagy eredeti, itt mégis erőltetettnek hat, szövetidegennek. 

Frenák zsenialitását nem ennek a darabnak a dunsztosüvegében fogjuk tárolni- vagy ha igen, az legalább annyit árul el a nézőről, mint amennyit a koreográfusról. A Hymen leleplező akar lenni, de pusztán nyers marad, együttérzőnek mutatja magát, miközben esetlen csak, torkodra akarja forrasztani mély igazságaival a szót, viszont csak elhadarja a lényeget. Kár érte.

Na, bulizzunk tüllben - bakancsban...

A szexualitást egy tehetséges faun, nőként vagy férfiként is meg tudja élni egyszerre, bár a naiv gyönyör „jutalma” a kiszáradás, a kiégés. Duda Évát kérdeztem a két évvel ezelőtt bemutatott, de most ismét színpadra állított Faun című koreográfiájáról, ami most utoljára lesz látható a Nemzeti Táncszínház színpadán.

Köztudott rólad, hogy nem történetekhez találsz táncost, hanem a kiválasztott táncoshoz illeszted a koreográfiáidat. A Faunt kire írtad?

A Faun egyik különlegessége, hogy rendszeresen férfi személyesíti meg, a faunokhoz kapcsolódó művek a férfias erotikát, szenvedélyt és csábítást mutatják be. A mi rendhagyó előadásunkban a főszereplő nem férfi, hanem nő, Jónás Zsuzsa, aki a nemiségen túl egy sokkal mélyebb, ősi vágyat jelenít meg.

Ez feminista kritika vagy csak másik nézőpont?

Nem gondolnám feminista kritikának. Jónás Zsuzsáért „kiabált ez a szerep” és ő van olyan sokoldalú, univerzális tehetség, aki képes arra, hogy ezt a nagyon rétegzett, bonyolult lelki és testi történetet bemutassa. Azáltal pedig, hogy a faun nem férfi, a karakter kitör az általánosításból és alkalmas sokkal összetettebb nyelven szólni.

Milyen ez a nő, aki faunként él?

Ez a nő elsősorban egy mítikus erotikus lény, akiben a férfi és női energiák összegződnek, a szexualitást pedig nem a nőiség vagy férfiség, hanem az ösztön és vágy mentén éli át. Ugyanakkor van benne áldozatiság és kiválasztottság is egyszerre. Eldönthetetlen az is, hogy faun vagy nimfa, mert igazából mindkettő egyszerre.

A szenvedély, amit megfogalmaz transzcendens, feloldozó és lelket nyitogató vagy épp ellenkezőleg, bűnös, mocsaras érzés?

Ez is többértelmű, hiszen maga a faun egy misztikus, félig emberi-félig állati lény, de az én szereplőmnek éppen ez a szenvedély lesz a veszte. Naivan kínálja föl magát férfiaknak és nőknek, elsodorja és leigázza a vágya, képtelen uralkodni fölötte. A darab végére megszűnik létezni, félhalott állapotba kerül, és csak az utolsó pillanatban találkozik a másik faunnal, aki megmenthetné.

Eltávolodsz Nizsinszkij balettjétől. Az Egy faun délutánja mennyire dolgozik ebben a darabban?

Az adaptáció onnan indul, de szélesebb helyzetet kínál, a középpontban a dekadencia, a hanyatlás folyamata áll. Többet beszél közben az ösztön hatalmáról, a bűnbeesésről, a kiszolgáltatottságról, tényleg elrugaszkodik az eredeti történettől. De éppen száz év telt el Nizsinszkij bemutatója óta, azóta sok minden történt, fontos, hogy ez érezhető legyen. Nem egy relikvia felújítását akartam létrehozni.

Az áldozatiság, a kiszolgáltatottság, az anyagi világba való kínzó beleragadás a Lovakat lelövik, ugye? című darabban, ahol te voltál a koreográfus, szintén megmutatkozik.  Ez a te témád most, vagy véletlenül alakult így?

A Vígszínházban felkérésre dolgoztam, ilyen értelemben nem saját ötletből született a téma, hiszen benne van az írott műben, de az sem véletlen, hogy megtalálnak engem ezek a darabok. De a Lovakban inkább a végállapot maga, a teljes kimerültség határán működő lelki folyamatok a fontosak. A szereplők, akik egy maratoni táncverseny résztvevői, néhány hétnyi tánc után a hajszoltságtól elveszítik szinte az identitásukat is a siker, és az anyagi javak reményében. A múlt században, a világválság után valóban rendeztek ilyen versenyeket, ezzel szórakoztatták a közönséget, az elszegényedett emberek pedig így próbáltak pénzhez jutni. Eltér a két jelentéstartalom, hiszen a Faun mitologikus alak, ennek a darabnak pedig konkrét előzményei vannak, de valamiképp mindkettő az anyagi világ áldozatairól szól.

Min dolgozol most?

Májusban lesz After címmel premierem ismét a társulatommal. Tulajdonképpen krimi, egy család életén keresztül mutatunk be egy krízishelyzetet, az apa, a férfi szemszögéből. De sokat még nem árulhatok el, ahogy te is mondtad a legelején, a táncosok nálam kreatív alkotótársak is, tehát a próbák ideje alatt ők is alakítják a történetet.

De mi okozza a krízist?

Hát manapság elég csak körbenéznünk, de az előadásban éppen ez marad homályban. Egészen a darab végéig nem lehet tudni, mi a kiváltó oka az apokaliptikus helyzetnek. Májusban kiderül.