Míg az életben a társadalmi konvenció, a halál után az érzelem győz: Rómeó és Júlia története mintha mindig is élt volna lefojtott kollektív tudatban. Történetek szerelmesekről, akik szívük mellett döntenek családjuk ellen, szerelmesekről, akik szembe mennek a társadalmi elvárásokkal azért, hogy egymáséi legyenek. Szerelmesek, akiknek a síron túl jelölt ki boldogságot az irodalom.

Pyramus és Thisbé szerelmét Ovidius jegyezte le (Metamorphosis című művében), Shakespearer pedig annyira belehabarodott, hogy nem csak a Rómeó és Júlia-történetben, de a Szentivánéji álomban is földolgozza. Persze utóbbiban inkább groteszk, mint tragikus módon. A babiloni szerelmespár áthágva minden hagyományt és törvényt, suttyomban találkozgat a város szélét jelző eperfa alatt. Egyik éjjel azonban Thisbé korábban érkezik, s a fánál nem Pyramus, hanem egy oroszlán várja. A gyönge lány elmenekül, de sálja fönnakad egy ágon. Mire Pyramusa megérkezik, csak a sál marad ott, amit az oroszlán véres szájával összetépett. Pyramus öngyilkos lesz fájdalmában, s mikor Thisbé ezt megtudja, megszakadt szívével követi őt a sírba. 

Az első ismert Rómeót és Júliát tulajdonképpen Mariottonak és Gianozzanak hívták: a történetet Masuccio Salernitano tollának köszönheti a világ. Nyomokban fellelhető benne Pyramusz és Thisbé, de merített a Dekameronból is. Még érdekesebb, hogy a gyűlölködő családot Montecchi és Capulet néven szerepelteti, sőt a történet helyszíne is Verona. (Egyébként a család valóban létezett, Dante már megénekelte őket a Divina Commediában.) Shakespeare keze ügyében lehetett ez a történet, hiszen Salernitano után megírta még néhány kortárs, s a 16. században Arthur Brook angolra is fordította az egyik verziót - s így már az angol mesterhez is eljuthatott. Ráadásul tudjuk, hogy a drámaíró rajongásig szerette az olasz novelleket, számtalan ötletet merített belőlük. 

Rómeó és Júlia szerelme olyan különleges történet, amit nem kell elmesélni. Mintha minden nő és férfi a csontjában hordozná születéskor, ezzel növünk föl, s adaptációit akárhányszor megnézve is imádjuk. Titka van, amely mintha az egész emberiség titkával volna rokon. Misztikusak ezek a mesék: fölbukkannak időről időre, a fölvetett  probléma kortalan és el nem múló. Amíg társadalom van, addig a szabályok és érzelmek kettősségének feldolgozása érdekes - bármennyire is lazítunk ezeken a kereteken.

Barta Dórát az érdekelte, miként lehet élni egy olyan ellehetetlenített térben, mint amilyennel a két szerelmes Veronában találkozott. A Badora Társulat egy klasszikus történet modern feldolgozását (klasszikus zenei alátámasztással) mutatta be a Budapest Táncfesztivál negyedik napján. 

A Rómeó és Júlia leggyönyörűbb filmes feldolgozása 1968-ban született. A korábban színházi rendezőként ismertté vált Franco Zeffirelli filmjét az eredeti helyszínen, Veronában forgatták, a prológust és az epilógust Laurence Olivier mondta föl, a zenét pedig Nino Rota komponálta.

Prológus (Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
S polgárvér fertezett polgárkezet
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a két órás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
És ami csonka itten, az egész lesz.

Fordította: Kosztolányi Dezső

A báljelenettel Zeffirelli történelmet írt: a játék az álarccal, a közelik és totálok átgondolt váltása, a nyugtalanságot árasztó forgatagban kimerevedő érzelmek megmutatásával újraértelmezte és gazdagította a shakespeari drámát. Ráadásul Rómeó és Júlia nem találkozik egy snitten sem: a rendező úgy mutatja meg a szerelmet, ahogy az a darabban is megfogalmazódik, eleve hasítottként. A kérdés minden feldolgozásban csak annyi: bevállalja-e az alkotó, hogy végigírja, s nem csúszik el egyhamis  happy end felé. 

Táncfesztivál, második nap. A táncszínházban Hámor József és a Gangaray projekt, a MÜPÁban Függöny fel, a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior előadásában. Hámor József feltétlen híveként a Várban ülök és élvezem a Mein kleiner Blumengarten kacéran ironikus nyelvét.

Mein kleiner Blumengarten
(Én kis virágos kertem)

"Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok"

(Szép Ernő: Virágok)

Üdítő az a malícia és kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozásai a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolygja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse ez. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű kétballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy ez ma este nem rajtunk csattant. És hazamegyünk folytatni.

(Fotók: Gangaray FB)

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

Kedd este lép föl a torinoi EgriBiancoDanza a Nemzeti Táncszínházban - kezdődik a Budapest Táncfesztivál. Nyitódarab a Da nobis pacem, koreográfus Raphael Bianco, korunk egyik legkiemelkedőbb olasz koreográfusa. Bár az társulat Susanna Egri nevének és tudásának köszönheti sikereit, ma már Bianco rakja össze a koreográfiákat - a világhírű táncosnő supportálásával.

Raphael Bianco 12 éves kora óta táncol: párhuzamosan tanult balettozni és mélyült el a modern táncművészetben is. 1988-92 között tagja volt Egri akkori társulatának, ami akkor még nem közös nevüket viselte, majd táncolt ezer helyen, Párizstól Budapestig, míg végül kikötött a kályhánál, Susanna Egrinél. A Da nobis pacem a békekeresés darabja: a kiábrándult, kiégett, mindennapokba száradt ember keresése, menekülése a transzcendenciába, vágya a megváltásra. Arvo Pärt darabja, a "Da pacem Domine" ihlette.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal" - mondta egyszer az észt zeneszerző, a tintinabulli hang (kis harangok csengésére emlékeztető énekhangok, hármashangzatok) megálmodója.

Pärt 1935-ben született Paideben, Észtországban. Sokáig rádióhangmérnökként dolgozott és filmzenéket írt, de zeneszerzést is tanult eközben a Tallinni Konzervatóriumban. Sosztakovicsba és Prokofjevbe habarodott bele karrierje elején, aztán a schönbergi dodekafón technika ragadta  magával, majd megelégelte a bonyolultat, a zakatolást és visszafordult: a gregorián zene és a 14-16. század felé. Ekkor született meg ez a kristálytiszta tintinabulli, a hármashangzatok e speciális kompozíciós eljárása. Pärt neve ekkoriban már jól csengett, úgyhogy könnyedén disszidált Észtországból: a szovjet diktatúra elől előbb Bécsbe, aztán Berlinbe költözött. Néhány éve a modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzene Díjjal tüntették ki.

Vissza a tintinabullihoz: az olasz táncegyüttes hármashangzatainak harmóniája úgy alakul ki, a sok egyéni keresés, a semmi kis sorsok közben önállóan csendülnek fel- majd olvadnak bele ebbe az egységbe, miközben nem zúg a világ köröttük. "Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje" - ahogy írja Pilinszky János az Apokrifben. Kedden táncban a vers és a béke.