Térdkopás, ízületi bántalmak, szakadt szalagok, húzódások, megvastagodott bőrkeményedés a sarkakon (sőt a talpakon), kalapácsujj és korai nyugdíj... Az érem egyik oldala. De mi lehet a másikon? 

A táncosok életének kulisszatitkairól Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze lebbenti föl a fátylat videósorozatunkban, aminek első részéből már mindent megtudtunk - Hámor Józseftől - a koreográfusokról. A következő részekben vall majd a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán).

Ki írja  adarabot: a táncos vagy a koreográfus? Milyen egy táncos átlagos napja? Hogyan készül egy darab? Ki tudod szúrni a tömegből a táncművészt? Czár Gergely válaszol.

szólj hozzá: A táncművész: Czár Gergely

A halálnem sejteti, sőt jellemzi a leélteket. Nyolcvankilenc évesen szívroham után távozni - ez nem mindennapi életutat sugall. Akiben ennyi szenvedély és tűz van, hogy nem elalvás, hanem valami mély felindultság hozza el a búcsút, annak figyelemre méltó élete lehetett. Ruth St. Denisnek az volt.

A modern tánc egyik úttörője - akit Ted Shawn kapcsán már kicsit megismertünk korábban - az egzotikus miszticizmus és a spiritualizmus által kijelölt térben dolgozott. A táncos a 19. század végére már le merte venni a balettcipőt és a tütüt, el tudta engedni a feszítő formákat, ekkorra a mozdulatok drivejává az önkifejezés vált.

Ruth mindezt megtette, s még tovább ment: behívta a keleti ritmust és a keleti művészetet a nyugati modern táncba. Apró kislányként, amikor még önfeledten nődögélt volna egy kis farmon New Yerseyben, édesanyja rávette, hogy François Delsarte módszerei alapján gyakoroljon. Delsarte a kor elismert színészmesterség tanára volt: ő erőltette, hogy a színész saját érzései alapján dolgozza föl a megformált jellemet. Az elmélet mellett gyakorlati módszertant is kifejlesztett, relaxációs technikával, a testtudat emelésével dolgozott a művészekkel.

Ruth belecsöppent saját érzelmeibe, s nem is szakadt el tőlük többé: egészen fiatalon David Belasco előadásaiban szerepelt. Ekkor vette föl a St. Denis nevet.

Ruth egy művésztársával egyszer Buffalo utcáin sétált, mikor felfigyelt egy reklámra egy dohánybolt oldalán. A plakáton egy megragadó egyiptomi motívum csábította a vásárlókat: Isis istennő ült egy templomban. Ruth beleszeretett a képbe, olyannyira, hogy új útra tért a táncban: kivált a társulatból, szólókarrierbe kezdett és közben hindu bölcseletet tanult. 

Vajon mi a tánc? Ruth St. Denis szerint a spirituális önkifejezés. Ezt tanította Ted Shawn-nak is, házasságuk első időszakában. Ketten alapították a Denishawn iskolát, ami aztán szinte minden  új táncművészet bölcsője lett. Itt tanult például Martha Graham, de náluk képezte magát Doris Humphrey, Evan Burrows Fontaine és Charles Weidman, és a későbbi némafilm sztár Louise Brooks is.

Ekkor már működött az új rendszer, ami miatt St. Denis neve oly fontos a modern tánc történetében, a Synchronic Orchestra. A Synchronic Orchestra technikája és ideája szerint a táncművésznek minden dallamot vissza kell adnia a tánc során, amit a zene számára megmutat a darabban.

1929-ben a gazdasági válság tönkretette a tánciskolát, s egy-két év alatt a művészpár korábban gyümölcsöző kapcsolatát is. 1931 után Ruth visszavonult és új kutatásba kezdett: a vallás és a tánc kapcsolatát fedezte föl, megalapította a Spirituális Művészetek Társaságát.

S hogy miért fontos ez a tánctörténeti vonulat? Mert ebben a percben indul el a tánc mélységeinek megértése: a Denishawn után a tánc már nem pusztán szórakoztatás, hanem önkifejezés, megélés és terápia is.

Három nő áll az éjfekete színpad egy halvány fénytócsájában, láthatatlan orsót pörgetnek, életek felismerhetetlen szálai pendülnek selymesen ujjaik között. Moirák. Ők hárman azok, akik gombolyítják és elvágják az élet fonalát a görög mitológia szerint. Ők hárman döntenek Sorsról és Végzetről. Zeusz és Nüx lányai: az istenek Urának és az Éjszakának leszármazottjai. Rómában párkáknak nevezték őket.

A Budapest Táncszínház fekete egén a halál madarai keringtek: Zachár Lóránd Sec című koreográfiája az elmúlást, az elmúlásban elveszített test utáni létezést boncolja. Megrendítő finomsággal, mégis kérlelhetetlenül.

A moirák után megelevenednek a rítusok: ősi dobok kalapálnak az árnyékvilág főterén, lelkek keresik helyüket egymás mellett. Hol egymás testébe olvasdnak, hol szétválnak, jégtáncosokként siklanak a transzcendens fekete tér olajosan csillogó felületén. Sors és Végzet: a befolyásolhatatlan, könyörtelen és elkerülhetetlen élettények. A Sec-ben már nem kérdés a szabadság, nem kérdés a döntés vagy a változás lehetősége. Minden eldőlt: a halál elvitte az utolsó morzsákat is. Zachár elképzelése szerint ekkor már nem parolázik a lélek istennel, megy, amerre mennie kell. Az Írások szerint.

Könnyed, mégis súlyos léptekkel érkezik a másvilág, kérdés nélkül, mégis homályban. Mintha egy egészen különleges filmre váltott volna jegyet a néző: a saját halálának kockái peregnek a fekete vásznon. Kapcsolatok, elválások, szerelmek és hiúságok, féltékenység és beletörődés, az emberi lét szekvenciáin vezet át a koreográfus és a táncos, miközben egy pillanatra sem adják kézbe a saját sorsot, időnként újra felbukkan a három szövőnő, s figyelmeztet. A Végzetet nem ejtheted át, a Sors nem kérdez, csak válaszol.

A determináció nem pusztán a döntési szabadságot nyirbálja meg a Secben. Megmutatja azt is, hogy mindenkinek végig kell élnie a szerelmet, a búcsút, az összetartozást és az elválást a születése és halála között nyújtózkodó világi tisztáson. Ráébreszt, hogy a Sors önkénye feladatot jelent, s tisztességes fájdalmak és mély boldogság nélkül a moirák nem eresztenek. A Sec nem kesereg, mégsem ad megnyugvást. Keserédes sűrítménye az emberi életnek, hazugságok nélkül.

Budapest Táncfesztivál, 2012. április 28.

„A civilizáció hajnalán a tánc, a vallás, a zene és az orvoslás egymástól elválaszthatatlan volt” -írja F.J. Levy, a táncterápiát gyógyító módszerként megfogalmazó kutatók egyike 1988-ban. Elválaszthatatlan, ahogyan a test és a lélek, a mozdulat  és az indulat, a gondolat és a cselekedet. A tánc az ősi civilizációk életében a születéstől halálig tartott - ám amint a születést és a halált leválasztottuk az életről, a tánc is elveszítette természetes közegét. A lelki gubancok kibogozására ezért oly alkalmas a tánc - mint borsó meg a héja, úgy bújnak ösze tánc és lélek.

A tánc a tökéletes terápia

Ha elfogadjuk, hogy a test és lélek egységben él, akkor nem kétséges, hogy a mozdulatok erősen hatnak a lélekállapotra: minden mozdulatsor oldhat lelki görcsöket, sérüléseket, ha elég testreszabott és elég intuitív. Mivel a mozdulataink nagyon pontosan írják le személyiségünket, így elképesztő gyorsasággal mutatkoznak meg a problémák és zavarok is a táncban.

Ráadásul a tánc a beszédnél sokkal inkább képes felfedni az öntudatlan állapotokat - így a terapeutának is sokkal több információt adhat a páciens mozdulatainak megfigyelése. A nyereség is dupla: miközben a terapeuta figyel és egységnyi idő alatt sokszoros információmennyiséggel tankol föl, az improvizációk a táncosoknak mutatnak még bejáratlan, új utakat.

Hogy is volt?

A felvilágosodott 19. század fogta a testet, kirabolta belőle az elmét, mint Szerb Antal a szerelmet a kerekasztal lovagjából, és évtizedekre darabokra hasította az embert - és az emberi orvoslást. A testet orvossággal, a lelket vagy sehogy, vagy pszichoterápiával kezelték. Nem tartott sokáig a hasítottság: a 20. század első felében megunták a dualista banánt és elkezdtek ösztönösen mozogni, a korábbi formális táncot leváltotta a "belső tánc", a modern tánc. Visszanyerte rangját a a spontenaitás, az egyéni kifejezés és a testtudatosság. Megjelentek a színpadon a konfliktusokkal, vágyakkal, frusztrációkat és társadalmi krízisekkel fogalakozü darabok. Mialatt Freud a gazdag osztrák nők nehézségeit próbálta megoldani a tudatalatti verbális kifejezésének erőltetésével, addiga  táncosok is elindultak befelé.

Marion Chace - a táncterápia amerikai ikonja, nagyasszonya - mutatta be először a táncterápiát a negyvenes évek Amerikájának. Chace eredeti foglalkozása persze táncos, koreográfus és előadóművész volt. A bemutatás után a módszer azonnal leterítette az ellenállókat.

A mai tánc- és mozgásterápia a modern táncból fakad, ráadásul a legtöbb pionír táncterapeuta a karrierjét sikeres modern táncosként indította. Az 1970-es években indult hódító útjára az Egyesült Államokban, s csak jóval később Európában. A legtöbb táncterápiás foglalkozás négy fő részre osztható: felkészülés, lappangási idő, beszélgetés és értékelés.

Mire jó a terápiás tánc?

Fejleszthető vele az autisták vagy autisztikus gyerkőcök mozgása és gondolkodása. Sikerrel használják tanulási nehézségek vagy étkezési zavarok esetében, de időseknél, szülésnél és még Parkinson-kórnál. És nyilván stresszre, depresszióra vagy alvászavarok ellen.

Szóval a tánc a legjobb pirula - kinek kék, kinek piros.

Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.

szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József