Hamvas Béla szerint Freud, Darwin és Marx olyan problémákat fogalmaztak meg az emberiség számára, melyek előttük nem léteztek, azóta viszont képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ők - a fejlődéselmélet, az osztálytársadalom vagy a tudatalatti fékezhetetlen valósága - azok a "betegségek", melyekre nem találjuk a gyógyírt, bár amíg nem volt nevük, nem is szenvedett tőlük senki. A kétely a táncpszichológia kapcsán is így motoszkál: mi van, ha a táncra pakol valami levakarhatatlan őrületet, amiből aztán nem szabadulunk évtizedekig? 

Peter Lovatt, a téma szakértője nem a pszichológia, hanem a táncterápia oldaláról keveredett a területre: először a Parkinson-kór és a tánc kapcsolatát vizsgálta. Pontosabban azt, milyen táncok gyógyítják vagy stabilizálják egy Parkinson-kóros beteg állapotát. Összepakolt egy kutatócsoportot neurobiológusokból, fizikoterapeutákból, koreográfusokból és kognitív pszichológiában jártas szakértőkből, hogy kiderítsék, melyik táncstílus javítja leginkább a betegek állapotát. Lovatt először táncos és aztán pszichológus, mára már a hertfordshire-i egyetem táncpszichológia kutatócsoportjának vezetője. Amikor nem ezzel foglalkoznak, akkor azt vizsgálják, hogy bizonyos mozdulatok milyen gondolkodási mintákat erősítenek.

Rájöttek például, hogyan öli a kreativitást az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket. Bizonyították azt is, hogy mozgás közben élénkebb és frissebb a gondolkodás. Persze tapasztalati úton eljut ide bármelyik nempszichológus szülő is.

A kiegyensúlyozottsághoz bármilyen mozgást választhatsz? Vagy a tánc különleges?

A táncpszichológia szerint nem elegendő róni a köröket a Szigeten, mert a tánc - pszichológiai szempontból - több mint mozgás, "teljesértékű" kommunikáció: tökéletesen alkalmas az érzelmek, gondolatok kifejezésére, szemben a kocogással. Ha pedig kommunikáció, akkor segítségével felderíthetőek a beszorult feszültségek, gátlások, pszichés, mentális problémák, sőt, orvosolhatóak is.

20 percet tánc után a lelki problémákkal is sokkal egyszerűbb megbirkózni - állítja Lovatt. Ha stressz gyötör, ha elpárolog az ihlet, ha idegbajos a főnök és nem jut eszedbe semmi, egy a megoldás: tánc. Ráadásul Lovatt szerint ezt még csak tanulni sem kell, hiszen a legtermészetesebb dolog, ami történhet velünk, hogy táncra fakadunk néhány percnyi jó zene hallatán. Szemben a (már sokszorosan meghaladott) freudi elmélet feloldhatatlan görcseivel Lovatt instant választ ad a lelki defektre: mozdítsd meg.

Itt pedig a másik oldal: hogyan válaszol a táncos a pszichológiai kérdésekre? Inspriált pszichológia: eltáncolva. Szintén egy Lovatt-projekt.

Erőss Zsolt ismét egy nyolcezressel küzd, a legveszélyesebbel. A nepáli Annapurnát meghódítani nem technikailag a legnehezebb, ám a kiszámíthatatlan lavinaomlások miatt csak kevesen vágnak bele. Lábprotézissel pedig csak egy ember. Erőss kitartása, optimizmusa, életöröme felülír minden általános érvényű szabályt, megváltoztat minden rendszert - ahogy Iyengaré a jógát vagy Ted Shawné a táncot.

Ted Shawn sosem lett volna táncos (így a modern tánc ikonja sem), ha nem kap diftériát. Elücsörgött volna még jópár évet a denveri egyetem kényelmetlen padjaiban, lett volna teológus vagy mozgásterapeuta, ahogy eredetileg elképzelte. De ez a kegyetlen betegség - népnevén torokgyík - mindent megváltoztatott: elvette Tedet a teológiától, de odaadte modern táncnak. A metodista egyház szárnyai alatt tevékenykedő egyetem persze nem nézte jó szemmel Shawn irányváltását, először tőle igyekeztek eltávolítani a táncot, majd őt az egyetemtől - utóbbit jóval nagyobb sikerrel.

Ted simán maradhatott volna egy elfeledett és elbukott diák, ha nem ismerkedik meg későbbi feleségével, Ruth-tal, a táncos-akrobata-színésznővel. Ruth St. Denis volt a múzsája, a partnere, a tanítója. Ketten, nem sokkal házasságkötésük után, megalapították a Denisshawn iskolát, ahol keleti elemekkel fűszerezett modern táncot tanítottak. Itt tanult később Martha Graham is.

A keleti motívumok és balett ötvözése a színészettel - ezt adták ők a világnak. A módszer is különös volt akkor: a zenei vizualizáció, melyben a ritmus, a dinamika, a zene struktúrájának követése egyenértékű volt a mozdulatokkal.

1929-ben azonban a válság tönkretette a tánciskolát, s nem mellékesen a Shawn házaspár kapcsolatát is. A válás azonban újabb fejlődést hozott - legalábbis a tánctörténetben. Ted Shawn ugyanis nyilván annyira megcsömörlött a nőktől, hogy férfitáncosokkal kezdett dolgozni, s megalakította az első csak férfiakból álló tánccsoportot, az All Male Dancers Group-ot. Sőt vett egy farmot, a massachusetts-i Jacob’s Pillow-t, ahol egy erdei fabarakban stúdiót és színházat alakított ki, ahol végre a pasik is elkezdhettek rendes férfitechnikát tanulni. A Jacob's Pillow most egy táncfesztivál formájában (Jacob’s Pillow Dance Festival) él tovább, s az amerikai modern tánc egyik legfontosabb központja. Ted 1972-ben halt meg. 

És nem múlhat el történet idézet nélkül, ezt itt neki tulajdonítják:

"I believe that dance communicates man’s deepest, highest and most truly spiritual thoughts and emotions far better than words, spoken or written." (Hiszem, hogy a tánc sokkal jobban megfogalmazza az ember legmélyebb és legmagasztosabb, legőszintébb gondolatait, hiteit és érzelmeit, mint az írott vagy beszélt szó.) 

Olaszország egyik leghíresebb táncművésze és koreográfusa, aki nem csak saját táncnyelvéről híres, hanem az általa alapított iskoláról is, most ismét Budapestre látogat. A magyar származású Susanna Egri, aki már több mint hat évtizede él Torinóban, társulatával, az EgriBianco Danzával április 24-én nyitja meg a Budapest Táncfesztivált. 

Ön Olaszország első számú balerinája és koreográfusa, Magyarországon született, itthon mégis alig hallunk a munkáiról, ritkán jár Budapesten. Van ennek a távolságtartásnak bármilyen érzelmi oka? Külföldön élő magyar művészektől gyakran hallunk kemény kritikát...

Olaszországban nőttem föl, pusztán ez az oka. Bár valóban Budapesten születtem, még kisgyermek voltam, mikor a családdal együtt Torinóba költöztünk. Édesapámat futballedzőként sokfelé hívták, végül Olaszországban maradtunk egészen a második világháború kezdetéig. Akkor a családot hazarendelték, így visszatértünk a magyar fővárosba, itt vészeltük át ezt az időszakot. Édesapám akkor a világ legjobbjának tartott, legendás piemonti csapatot edzette. Őket érte az a tragikus baleset 1949-ben: Lisszabonból hazafelé a repülőjük egy templomnak ütközött és lezuhant. Mindenki belehalt. Ő is a gépen volt. Abban az időben kaptam meg életem első szerződését, ráadásul rögtön prima baelrina lehettem volna a firenzei Operánál. A tragédia után azonban a családom mellett szerettem volna lenni, Torinóban, úgyhogy valamilyen biztos megélhetés után kellett néznem. Elkezdtem televíziózni, sőt alapítottam egy iskolát is. Mindent az elejéről kellett kezdenem: megteremtettem az anyagi hátteret, miközben a saját technikámat, saját tudásomat is fejlesztettem.

Az olasz balettélet elég konzervatív volt ekkoriban, a közönség körömszakadtáig ragaszkodott a klasszikusokhoz. Nehéz volt új műfajokra szoktatni a nézőket?

A balett nem egy statikus dolog, mindig fejlődik, megy előre, képtelenség megállítani. Furcsán néztek rám persze, sőt néhányan bolondnak is tartottak, amiért egyszerre tanultam klasszikus balettet és mozgásművészetet, de én már akkor hittem abban, hogy ez a jövő tánca.

A kortárs balett?

Nem szeretem ezt a szót, hogy kortárs, olyan otrombán kopog. Inkább jelenkorinak nevezem ezt a műfajt. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy szükséges a balett-előképzettség, már nincs éles különválás. Mikor én a híres balettmesternél, Nádasi Ferencnél tanultam tényleg senki nem értette, mit keresek Berczik Sára mozdulatművész óráin is.

Milyen a magyar mesterek megítélése külföldön? Talán kevesebb elfogultsággal szemléli a működésüket, mint mi.

Nagyon tehetségesek, elismertek ma is, Nádasi pedig akkoriban az egész világon ismert volt.

Most is dolgozik együtt magyarokkal, a Győri Balettel például.

Igen, folyamatos az együttműködés velük, néhány éve ők is vendégszerepeltek nálunk, de sokszor jön a mi társulatunk, a EgriBianco Danza is Magyarországra.

Három darabot hoznak most. Hogyan választottak?

Nagyon széles a repertoárunk, nehéz volt kiválasztani a fesztiválra ezt a hármat. Olyan baletteket mutatunk be, amelyek nem pusztán gyönyörködtetnek, hanem gondolkodásra késztetik a nézőket. Ne egy könnyen felejthető estére számítsanak, gazdagabban távozik majd, aki részt vett benne. Az első, a Da nobis pacem a lélek békéjéről szól, a ma emberének hiányérzetét önti mozdulatokba, Sokszor nem tudjuk már mibe kapaszkodjunk, mihez térhetünk vissza, hol a nyugalom – ezt feszegeti a darab. A második, a Menyegző (Les Noces)egy házasságba kényszerített fiatal pár szorongását dolgozza föl. Az elrendelt és mások által szervezett esküvő nem tölti el örömmel a házasulandókat, a darab ezt a lelkiállapotot, az ő félelmüket jeleníti meg. Feloldásként pedig az Amor di Mundo-val, egy nagyon szórakoztató, lezser és jó hangulatú, kifejezetten életigenlő koreográfiával búcsúzunk, ami a nemrégiben elhunyt Cesaria Evora dalaira támaszkodik. Aki látja, azonnal a színpadra szaladna táncolni, együtt a többiekkel. Mindhárom darabot Raphael Bianco jegyzi, mégis olyan, mintha három különböző koreográfus csinálta volna. Egészen elképesztő.

Mindig nagyon elismerően nyilatkozik a vezető koreográfustól, Raphael Biancoról. Hogyan dolgoznak együtt, kinek az elképzelése érvényesül, ha ellentét van önök között?

Minden új koreográfia előtt megbeszéljük, hogy miről fog szólni, Raphael megosztja velem az elképzeléseit, de a munkát aztán egyedül végzi el. Nem megyek be még a próbákra sem. Aztán mikor elkészült, megnézem én is, elmondom az észrevételeimet, de aztán rajta áll, hogy mennyit fogad el belőlük. Tiszteletben tartom a munkáját, azt gondolom, aki koreografál, azé a felelősség is. Konfliktus ebből soha nincs, nagyon hasonlóak a nézeteink...Hogy is mondják? Egy húron pendülünk.

Táncol még néha?

Nem, de még tanítok. A tánc műszere a test, nem szabad túlzásba vinni az erőltetését. Persze valamit mindig mozgok, egész életemben ezt tettem, most sem fogom abbahagyni.

A társulat három darabja a Nemzeti Táncszínházban látható majd, április 24-én, este 7-től.

A húsvéti laktató felfordulás után jólnevelten nyomta meg a csengőt ez a szívtelen, göcsörtös humorú, szigorú szájú, kilakoltathatatlan érzés, a mindig kínban és pontosságban érkező kalodaőr, a sosem megvesztegethető és ki nem ebrudalható marcangolás, a testképzavar. Hogy mi mindent tud az az ártatlan bociszemű családi sonka...

Mint a táplálkozási rendellenességek, bulímia, anorexia és kis barátaik avatott ismerője, kijelenthetem, az anyai és testvéri közeg mindenképpen melegágya a témához kötődő lelki baktériumoknak, melyek szaporodása csak higgadtsággal és önismerettel állítható meg, nem pedig excesszív sportolással vagy éhezéssel. Ennyiben eltávolodik ez az írás attól, miért is jó táncolni. A testképzavar ellen először vesézni kell, aztán lehet csak elkezdeni önfeledten tagokat dobálni - de örömteli a felismerés, hogy e kettő között nem kell sok időnek eltelnie.

Kicsit erről a ragaszkodó szörnybarátról

Két alapvetés él a köztudatban: ad egy tavasszal fogyókúrázni kell, ad kettő télen és nyáron, pláne ősszel fogyókúrázni kell, hogy tavasszal majd nyugodtan ne kelljen. Ezen kényszerek jól elférnek egymás mellett, mint Schmitt Pál és Obersovszky a televízió képernyőjén. Szóval enni nem, de fogyókúrázni már tud a tizenhat évestől a hetvenig minden nő (és jópár férfi), ezt a populációt nem hasítja ketté semmiféle generációs szakadék. Az évek során kialakul az az EGYETLEN módszer, az aranyszabály, a tökéletes technika, mellyel gyorsan ugyan nem, sokat ugyan nem, de valamicskét mégiscsak leadogatunk. Lényege: ma sem eszem, holnap megzavarodok, holnapután őrjöngve dobom ki a gyerek leckéjét a kukába, egy hét múlva válok. De miért is?

Mert mást mond a tükör és a józan ész, mint amit követel az éh. Ennek a disszonanciának is vannak különféle alfajai, de egyik sem jobb a másiknál: a.) a tükör szerint végérvényesen lerakódott minden szomorúság a csípőre és a combokra, csak bedöglött a mérleg, csökkenő tömeget mutat; b.) a tükör szerint egyre több nyomorúság kapaszkodik föl a hasra és a hátsóra, a zipzár kiakad, a szív megszakad, anyuapu és a tükör beszól; c.) a tükröt letakartam.

Az a verzió tipikus tinilány stílus, a testképzavar tökéletesen kifejlett példánya költözött be a hálószobába. Megszállottság és a kényszeresség, szociális elszigetelődés, fokozott megfelelési vágy, beteges lelkifurdalás a társai. Ők az anorexia nervosa, bulimia nervosa, izodiszmorfia és a legfrissebb albérlő,  az ún. orthorexia nervosa (ON).

Anorexia, az idegi alapú étvágytalanság

Vágytalanságról persze szó sincs. Az anorexia nervosa a tudomány mai állása szerint genetikailag is megalapozott betegség, de hátterében elsősorban pszichológiai tényezők játszanak szerepet. A vezető tünet a "súlyfóbia", a félelem az elhízástól. Fogyókúrával indul, amit aztán nem bír abbahagyni szegény (jellemzően) lány. A fogyókúra ötlete általában a vasárnapi rántotthús felett születik meg, de tudunk már szépen terjedő fogyókúrajárványról is. Végül a csontra soványodott alanyunk előbb elkerüli, majd teljesen felhagy a közös családi étkezésekkel, és csak maga eszik ezt-azt. Ha nem sikerül tenni valamit, a végén akár halálra is éhezteti magát. Az anorexia tükördémona hazudik: kövérnek láttatja a legvékonyabb testet is.

Bulimia, a falás-hányás művészete

A lelki háttér ugyanaz, mint az anorexiánál, csak a módszer más. Kulturálisan támogatja a testképzavar kialakulását persze a társadalom soványsággal kapcsolatos megszállottsága. ( Egy kutatásból kiderült, hogy a fogyókúrával foglalkozó weboldalak több mint 80 százaléka „javaslatokat ad arra, miként legyen valaki étkezési zavaros.” ) A bulimiás veled ebédel, aztán eltűnik a mosdóban és 25-30 perc múlva elégedetten visszatér - üres gyomorral. Nincs szakkönyv, ami közelebb vinne a témához, mint az észt írónő, Sofi Oksanen könyve, a Sztálin tehenei. Persze nem minden bulímiás hány, van, aki inkább őrülten sportol, hogy kiirtsa a bevitt kalóriákat a sejtjeiből.

Drunkolexia, a legújabb lehetőség 

A drunkolexia másképp kellemetlen, mint az anorexia vagy a bulimia. Hazája az Egyesült Államok, de már Angliában is ráéreztek az ízére. A társadalmi szerepek oldaláról támad: hogy sörözz úgy a barátoddal, hogy egy dekát sem szedsz föl? Úgy, hogy csak iszol és az alkohol elegendő kalóriát jelent majd az élethez - logikus válasz. Szóval kimarad az ebéd, de megmarad az alkalmazkodás a pasihoz, és az esti poharazás.

A táplálkozási zavarok szépsége - a fizikai és szociális leépülés mellett -, hogy kőkemény munkával lehet csak megszabadulni tőlük. Mint bármilyen más függőség, bulldogságuk kiakadt állkapcsával tartják a megszerzett alany testét, aki nem is tudja e függés nélkül elképzelni a helyes életet. Csak míg a cigiről legalább el lehet olvasni, hogy káros, nézegethetjük az elsorvadt, feketére kátrányosodott tüdőket, a soványság kultúrideál. A depressziójában otthon önmagát emésztő anorexiás halkan és néma kínban elmúlik csak, a szerencsétlen túlsúlyos összekuszálódott érrendszerével és ingadozó cukrával zihál a tévé előtt, a darabokra tört tükrök pedig eközben nem nyiszálják a megfelelési vágyakra alapozó közösség idegrendszerét. 

A Dirty Dancing (1987) annyira bejött, hogy nem elég a kettő, kell egy második egy eredeti is belőle. Brad Falchuk, az USA őrjöngve imádott tinédzsersorozatának társszerzője kapta a feladatot, hogy 2013-as miliőbe álmodja a vietnámozós-csípőriszálós-lázadós táncfilm remakejét. A Glee éppen azt tudja, amit a Dirty Dancing: fiatal srácok élik mindennapi középosztálybeli életüket, lazításképpen pedig slágereket énekelnek. A pszeudoeredeti Dirty Dancing jövő júliusban kerülhet a mozikba.

A második részként beharangozott - Havana Nights alcímmel futó - próbálkozás jóval kevesebbet hozott a konyhára, pedig sokat nem variáltak a sztorival, csak Havannába költöztették. Hiába csábul el a kedves szőke lány az adoniszi idomait lágyan ringatő pasikarjában és hiába a szülői szigor kritikája is. Pedig a vízjelenet se maradt ki.

Most viszont a stábban lesz Kenny Ortega (Michael Jackson This is it című filmjének koreográfusa), aki az eredeti filmben is szerepet kapott anno és Eleanor Bergstein író-producer is. A kérdés persze az, hogy ki lesz Baby és Johnny. 

Az tuti, hogy Jennifer Grey a forgatás közelébe sem mehet (csak nyilatkozhat róla nagy örömében), úgy szétszedték az arcát azóta, úgysem ismerné föl senki. A műtétet a '90-es években csináltatta és utána úgy nekikeseredett, hogy Wanda West néven akart karriert csinálni. Végül meggondolta magát - se névváltás, se karrier.

A fogadások az új szereposztásra már a remake bejelentésekor elindultak: a legjobb oddsai Justin Timberlake-nek és Emma Stone-nak vannak. Addig viszont marad nekünk az eredeti.