A húsvéti laktató felfordulás után jólnevelten nyomta meg a csengőt ez a szívtelen, göcsörtös humorú, szigorú szájú, kilakoltathatatlan érzés, a mindig kínban és pontosságban érkező kalodaőr, a sosem megvesztegethető és ki nem ebrudalható marcangolás, a testképzavar. Hogy mi mindent tud az az ártatlan bociszemű családi sonka...

Mint a táplálkozási rendellenességek, bulímia, anorexia és kis barátaik avatott ismerője, kijelenthetem, az anyai és testvéri közeg mindenképpen melegágya a témához kötődő lelki baktériumoknak, melyek szaporodása csak higgadtsággal és önismerettel állítható meg, nem pedig excesszív sportolással vagy éhezéssel. Ennyiben eltávolodik ez az írás attól, miért is jó táncolni. A testképzavar ellen először vesézni kell, aztán lehet csak elkezdeni önfeledten tagokat dobálni - de örömteli a felismerés, hogy e kettő között nem kell sok időnek eltelnie.

Kicsit erről a ragaszkodó szörnybarátról

Két alapvetés él a köztudatban: ad egy tavasszal fogyókúrázni kell, ad kettő télen és nyáron, pláne ősszel fogyókúrázni kell, hogy tavasszal majd nyugodtan ne kelljen. Ezen kényszerek jól elférnek egymás mellett, mint Schmitt Pál és Obersovszky a televízió képernyőjén. Szóval enni nem, de fogyókúrázni már tud a tizenhat évestől a hetvenig minden nő (és jópár férfi), ezt a populációt nem hasítja ketté semmiféle generációs szakadék. Az évek során kialakul az az EGYETLEN módszer, az aranyszabály, a tökéletes technika, mellyel gyorsan ugyan nem, sokat ugyan nem, de valamicskét mégiscsak leadogatunk. Lényege: ma sem eszem, holnap megzavarodok, holnapután őrjöngve dobom ki a gyerek leckéjét a kukába, egy hét múlva válok. De miért is?

Mert mást mond a tükör és a józan ész, mint amit követel az éh. Ennek a disszonanciának is vannak különféle alfajai, de egyik sem jobb a másiknál: a.) a tükör szerint végérvényesen lerakódott minden szomorúság a csípőre és a combokra, csak bedöglött a mérleg, csökkenő tömeget mutat; b.) a tükör szerint egyre több nyomorúság kapaszkodik föl a hasra és a hátsóra, a zipzár kiakad, a szív megszakad, anyuapu és a tükör beszól; c.) a tükröt letakartam.

Az a verzió tipikus tinilány stílus, a testképzavar tökéletesen kifejlett példánya költözött be a hálószobába. Megszállottság és a kényszeresség, szociális elszigetelődés, fokozott megfelelési vágy, beteges lelkifurdalás a társai. Ők az anorexia nervosa, bulimia nervosa, izodiszmorfia és a legfrissebb albérlő,  az ún. orthorexia nervosa (ON).

Anorexia, az idegi alapú étvágytalanság

Vágytalanságról persze szó sincs. Az anorexia nervosa a tudomány mai állása szerint genetikailag is megalapozott betegség, de hátterében elsősorban pszichológiai tényezők játszanak szerepet. A vezető tünet a "súlyfóbia", a félelem az elhízástól. Fogyókúrával indul, amit aztán nem bír abbahagyni szegény (jellemzően) lány. A fogyókúra ötlete általában a vasárnapi rántotthús felett születik meg, de tudunk már szépen terjedő fogyókúrajárványról is. Végül a csontra soványodott alanyunk előbb elkerüli, majd teljesen felhagy a közös családi étkezésekkel, és csak maga eszik ezt-azt. Ha nem sikerül tenni valamit, a végén akár halálra is éhezteti magát. Az anorexia tükördémona hazudik: kövérnek láttatja a legvékonyabb testet is.

Bulimia, a falás-hányás művészete

A lelki háttér ugyanaz, mint az anorexiánál, csak a módszer más. Kulturálisan támogatja a testképzavar kialakulását persze a társadalom soványsággal kapcsolatos megszállottsága. ( Egy kutatásból kiderült, hogy a fogyókúrával foglalkozó weboldalak több mint 80 százaléka „javaslatokat ad arra, miként legyen valaki étkezési zavaros.” ) A bulimiás veled ebédel, aztán eltűnik a mosdóban és 25-30 perc múlva elégedetten visszatér - üres gyomorral. Nincs szakkönyv, ami közelebb vinne a témához, mint az észt írónő, Sofi Oksanen könyve, a Sztálin tehenei. Persze nem minden bulímiás hány, van, aki inkább őrülten sportol, hogy kiirtsa a bevitt kalóriákat a sejtjeiből.

Drunkolexia, a legújabb lehetőség 

A drunkolexia másképp kellemetlen, mint az anorexia vagy a bulimia. Hazája az Egyesült Államok, de már Angliában is ráéreztek az ízére. A társadalmi szerepek oldaláról támad: hogy sörözz úgy a barátoddal, hogy egy dekát sem szedsz föl? Úgy, hogy csak iszol és az alkohol elegendő kalóriát jelent majd az élethez - logikus válasz. Szóval kimarad az ebéd, de megmarad az alkalmazkodás a pasihoz, és az esti poharazás.

A táplálkozási zavarok szépsége - a fizikai és szociális leépülés mellett -, hogy kőkemény munkával lehet csak megszabadulni tőlük. Mint bármilyen más függőség, bulldogságuk kiakadt állkapcsával tartják a megszerzett alany testét, aki nem is tudja e függés nélkül elképzelni a helyes életet. Csak míg a cigiről legalább el lehet olvasni, hogy káros, nézegethetjük az elsorvadt, feketére kátrányosodott tüdőket, a soványság kultúrideál. A depressziójában otthon önmagát emésztő anorexiás halkan és néma kínban elmúlik csak, a szerencsétlen túlsúlyos összekuszálódott érrendszerével és ingadozó cukrával zihál a tévé előtt, a darabokra tört tükrök pedig eközben nem nyiszálják a megfelelési vágyakra alapozó közösség idegrendszerét.