A nők azt gondolják, hogy a férfiak azt szeretnék, pedig a férfiak nem is értik, hogy a nők miért rajonganak érte - kezdődhetne ezzel a mondattal a magas sarkú cipő viselésének indokolása. Röviden persze összefoglalható: hosszú láb, feszes fenék, csinos boka - ezért hordanak a nők tűsarkút. De az érem másik oldala: mozogni, járni, táncolni szinte lehetetlen benne, illetve komoly rutinra kell szert tenni, hogy a természeteshez közelítsen közlekedési koreográfiánk. A komikus bokaingó bicegés mellé pedig anatómiai katasztrófát is okoz. Nem véletlen, hogy a magas sarkú cipő kezdetben a hétköznapokat messze elkerülő előkelő férfiak kiváltsága volt. 

Miért is jó a tűsarok?

Nem jó - viszont sokak szerint szép. Jó lehet azoknak, akiknek túlzott ágyéki lordózisuk van (akik őszibarackot tudnának hordani a popsijukon minden megerőltetés nélkül), mert bár a sarok megemelésétől előrebillen picit a medence, egyensúlyozás közben hátrabillenti a delikvens, megfeszíti picit a farizmokat, így védve magát az orrabukástól. Akinek viszont szinte egyenes ez a rész, az ezt a műveletet másképp hajtja végre - és menthetetlenül fájni fog a dereka. És a talpa. És a lábfeje.

Mert hogy működik a lábfej?

A láb felépítése eredetlieg hepehupás talajon való járásra van kitalálva, a sima és kemény felületektől zsibong. Számokban:  26 csont, 33 ízület és 107 szalag építi fel. Testünk súlyának többszörösét is elbírja, pláne, ha hagyjuk mozogni ezeket az apró kis alkatrészeket. Így tudják ugyanis "elszippantani" a terhelést. Az ízületek, inak és szalagok, meg a lágy részek pedig tompítják az ütközéseket a talajraérkezéskor és segítik az elrugaszkodást.

Hogyan árt a tűsarok?

Azzal, hogy viselése közben áthelyeződik a test súlyvonala, a gerinc elveszíti természetes görbületeit, a kompenzálás pedig terheli a térdet. A gerinc görbületeinek átalakulása hát- és nyakfájáshoz vezet. Persze már nem is tudjuk, milyen nyakfájás nélkül az élet, úgyhogy ez nem tántorít el kellő erővel.

Viszont megrövidülhet az Achilles-ín (ami összeköti a vádliizmot a sarokcsonttal), ami miatt fájdalom keletkezik a sarokban.

Kitörik a bokád lányom, üvölti anyu. Ami nem teljesen igaz, de a lényeg, hogy a magas sarkú instabil, ezért a láb enyhén befelé fordul viselése közben, ami valóban növeli a bokaficam kockázatát. 

Ki látott már szélesorrú tűsarkút? A kecses, hamupipőke-lábbelik viselése közben viszont a lábfej terhelése jelentősen megnő, a szűk, elvékonyodó kiképzésű orr-részbe bepréselődnek a lábujjak, ami bütykösödéshez, kalapácsujj kialakulásához vezethet. Ráadásul minden lépés ugrás a semmibe: a sarok kiemelése ellehetetleníti az átgördülést lépés közben, a talp boltozatai nem tudják beteljesíteni tompító szerepüket. 

Ráadásul a magas sarok miatt egy csomó karcsú nőnek pocakja nő, mert a sarkon billegés kivonja a hasizmokat a munkából. Mi a trendi megoldás? Lábfeltöltés és lábujjműtét. Vagy a vékonyabb pénztárcájúaknak itt van néhány tanács egy táncosnő szájából.

Ki más tudná, ha nem a táncművész, hogy mi jó a talpnak?

Egy kis masszázs a talppárnáknak, a saroknak és a talp domborulatainak. Utána pedig munka: edzeni és nyújtani kell a talp izmait, majd a vádlit és a feneket. Hogy pontosan mi a módja, itt megnézheted. 

Ráadásul a pasikat sem kell irigyelni, hogy kimaradnak ebből...

Hála a stabil hétperces színházi késésnek, tegnap este a MÜPÁ-ban alkalom adódott a Queen balett nézőközönségének alapos megvizsgálására. A győri balett 2010 őszén bemutatott koreográfiája most szinte teltház előtt ment (a Queen-nek hála), ráadásul a közönség is nagyon vegyes volt, általános iskolásoktól nagypapákig-nagymamákig mindenféle korú és jól érzehetően különféle érdeklődésű ember érzett kíváncsiságot erre a darabra (a Queen-nek hála). 

Hiszen a Queen láthatóan még mindig, húsz évvel a megszűnése után is bármikor megtölt egy MÜPÁ-nyi termet. Ráérzett erre a belga koreográfus, Ben van Cauwenbergh, amikor 2004-ben összerakta ezt a darabot. Közel bármit csinálsz, az emberek akkor is összegyűlnek Queen-t hallgatni, mert az jó. Jó, hogy előre érzed a sorrendet, hogy biztos vagy benne, a God save the Queen a nyitó és a The Show must go on a záró, s a közte lévő számokat sem lőné nagyon mellé, aki az utcáról tippelne. Közösséget teremt (és közönséget), hogy mindannyian ugyanazt várjuk - a Queentől. De valószínűleg egészen mást a Győri balettől. Mert nekik annyira áll jól ez a ruha, mint kapatos sarki kocsmaasztalnak a damasztabrosz.

Már az első percekben megfagy a vér az erekben: a hátsó sorok egyikéből előbukkan Freddie táncoskivitelben, mikrofonnal a kezében és énekel. A saját hangján. Atyaég, nem az eredeti felvételeket hallgatják? - így sötétedik el a világ. Mocorgás finoman a széken, kuksolás jobbra, vajon mennyire nehéz kiosonni? De szerencsére néhány perc múlva a szólista, aki nyilván jobban táncol, mint ahogyan Freddie énekel, de itt épp szerepcsere történt, visszaadja a hangot a Hangnak. Az ős Queen-rajongók is megnyugodhatnak.

Milyen döntést hozhat vajon egy koreográfus, ha Queen balettet csinál? Vagy sztorizik, és megpróbál zenét illeszteni hozzá, valami Mamma Mia-szerűt rak föl, oder nem érdekli semmilyen történet és csak egymás után pakolja kedvenc dalait, amit megpróbál tánccal gazdagítani, esetleg Freddie Mercury életét dolgozza föl. Belga koreográfusunk a másodikat választotta: dalok sorjáznak egymásután, előtte mosolytalan arccal izzadnak, pörögnek és forognak a balettművészek, kicsit zavaróak is néha, mert nélkülük élvezhetnénk a háttérben futó Queen-koncert képeit.

A látvány tényleg grandiózus, mindent megmozgató: óriás palást, rengeteg füst, eszeveszetten sok képanyag, a végén pedig egy gigantikus Freddie végtag-halmaz fekszik a színpadon. Giccses persze, de érthetően az: The Show must go on. A nézők imádják, vastapsot kap a Killer Queen humoros és kedves jelenete, a Lazing on Sunday Afternoon humora és az Invisible man hatásvadász fénytechnikája. Ilyen a show, nincs menekvés - és nem is kell. Akinek szól, az hazamegy és úgy érzi, volt egy jó estéje. Miért kellene bármi mást számon kérni? Ezen az alapon még a Mercury halálát követő égi jelenet (melyben fehér gyolcsszoknyában táncol mindenki ) is megbocsátható.

Ordító taps, megaöröm és megkérdőjelezhetetlen közönségsiker. A Queen balett szórakoztat, nem gyönyörködtet. És ha nincs kéznél a Győri Balett, a Live at Wembley is megteszi.

"Jocó lénye egyszerre zavaró és megnyugtató. Vékony testében elképesztő indulatok és békétlenség, ami a meditatív zenék mellett szinte robbanásig feszíti az idegeimet" - írja eg yvolt tanítványa Hámor Józsefről. S persze egyszer, mikor leültem mellé, megkérdeztem. Én csak arra emlékeztem az óráiról, hogy technika-mániás, a végtelenségig ismételtető és könyörtelen. Ebben az értelemben mesterként, koreográfusként zavaró, persze, mindi látja - és nem hagyja - a mellényúlást. Viszont végtelen fegyelme megnyugtató is. Engem betalált ez a jellemzés, őt is. Az indulatra azt mondta, szenvedély, a békétlenségre azt, hogy tűz, a megnyugtatóra azt, hogy béke.

Hámor Jocó néptáncosként kezdte pályafutását, de egy szerencsés véletlen a színpadi tánc felé sodorta. Amikor fölvették a főiskolára egy kísérleti osztályba került: a néptánc mellé odacsapták kiegészítésként a színházi táncot is. A kísérleti osztályok előnye - s hátránya egyben -, hogy mindent kipróbálnak, mindent megtapasztalnak, mindenbe belehalnak, de semmibe nem egészen. Jocó beleszeretett a balettba - s úgy maradt. A fanyar humorú, csontos-inas, eltökélt és ambíciózus táncos gyorsan besöpörte a Fülöp Viktor ösztöndíjat (2005,2006), a legjobb koreográfus díját 2006-ban és az év táncosa díjat (2007). Táncolt Frenáknál, a Magyar Fesztivál Balettben és az Experidance-ben. Tanította többek között a PR-Evolution és a Közép-Európa Táncszínház táncosait is.

A mester-tanítvány viszonyt, a barátságot meséli el férfihangon a Csendmorzsákban. A konklúzió Hámor Jocó életének egyik alapeleme: az ember saját útján egyszerre tanítója és tanítványa a hozzá közel állóknak. 

A Budapest Táncfesztivál második napján mutatta be a Gangaray projekt az Én kis virágoskertem című előadást, amiről azonnal született is egy írás, hiszen ez a darab volt a fesztivál egyetlen premierje. A történet édes-bús: egy hiú kertész és epekedő virágainak élete, ahogyan azt mi, férfiak és nők egymással, a színpadon túl éljük. 

Jocó a kertész, a színpad a kert, az öt táncos pedig a kertben lakó, különböző érzelemvilágú kis nővirág. Aki lemaradt róla és hajlandó szembesülni saját legféltetebb kis hiúságaival, annak érdemes beneveznie rá (május 9., szerda). Amire számíthatsz: profi tánc, jól ismert klasszikus zenék (például Bach, Delibes, Bizet, Mozart), kiváló táncművészek és humor, humor, humor. Az önfeláldozás keserű és groteszk iróniája.

Vasárnap este a Tánc Világnapján adták át az év legjobbjainak járó elismeréseket a Művészetek Palotájában. A szakmai díjakat a a Magyar Táncművészek Szövetsége ítéli oda - mert ilyen is van (a neve ugyan csalóka, mert ez a kis céh nem mestereket, hanem szervezeteket tömörít, a kortárs társulatoktól kezdve az Argentin Tangó Táncszínházig bezárólag mindenki részt vesz a munkájában, ráadásul a folyosóvélemények szerint igenis számít a véleménye és munkája). Tehát megszavazták, ki a legjobb pálykezdő, a legjobb végzős növendék, adtak ki életműdíjat, elismerést a táncszakmáért végzett munkáért, meg a többi. És "az évad legjobb alkotója díj" is elkelt, amit idén egy Harangozó-díjas táncművész és koreográfus, Fodor Zoltán kapott. 

Fodor az Operett Színház tagjaként kezdte művészeti pályafutását, s viszonylag későn, 19 évesen került közelebb a tánchoz: cserébe azonnal a legjobb mesterek, Jeszenszky Endre, Földi Béla és Raza Hammadi vették szárnyaik alá. Volt a Budapest Táncszínház, majd a Pécsi Balett tagja, dolgozott szólistaként a Debreceni Balettel és a Szegedi Kortárs Balettel is. Tehát mindent bejárt, amit magyar (kortárs)balettművész itthon fölfedezhet. A táncban a számok pont semmit nem jelentenek, de mégis mutat valamit (minimum a munkabírásból), hogy  14 év alatt több mint 60 bemutatója volt. 2010-ben megkapta a legnagyobb táncszakmai elismerést, a Harangozó-díjat.

Koreográfusként először 2005-ben állt ki a publikum elé - már elsőre is hatalmas sikerrel. Saját együttese, az Inversedance először projektekre állt össze, s csak 2010-ben mutatkozott be önálló együttesként a Nemzeti Táncszínházban, repertoárt pedig csak a Zsidó Fesztivál felkérése után, 2010 őszén kezdtek építeni. Az Inversedancenek most két darabja fut, az Eszter és egy gyerekdarab, a Vackor kalandjai. Őket ismerte el most a szövetség, a videóból kibeszél, hogy miért.

Előbbiről már esett szó a blogon, utóbbiról még nem, de anyák napjára remek program (anya pihen, gyerkőc odaragad a székhez - alapon).

Persze, hogy miért pont Fodor a díjban és itt? Egyszerű a válasz: mert lenyűgöző. Egyszerre gondolkodik táncosban, technikában, hangulatban, fényben, kapcsolatokban és történetben. Ráadásul nem hiábavaló a sztorizás: mondani is akar, nem pusztán beszélni. Nem veszik el egy ötletben, hanem könyörtelen logikával bejárja az origo és a végpont közötti ívet. Egyedi stílusa, megalapozott tudása pedig ezer közül is felismerhetővé teszi. És ráadásul nem is kell ennyire komolyan venni...

A földnek van, az anyáknak, a gyerekeknek is, mindennek, ami fontos, de könnyen megfeledkezünk az értékéről, van saját napja, hogy az általános éjszakában kicsit több fény vetüljön rá. A tánccal az történt, hogy bár a legősibb emberi önkifejezési formák egyike, valahogy a legtöbb országban lemaradt mindenféle listáról. Lefelejtik a támogatási, a jogalkotási, a VIP, a dicsőség és egyéb írott és íratlan listákról. Lefelejtették, pontosabban, mert 1982 óta legalább minden év kijelölt 24 órájában a táncról szól az élet. 

Jean-Georges Noverre francia balettművész születésnapját, április 27-ét az UNESCO nyilvánította tánc világnapjának harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy ma nem csak nagyon örülünk, de az évforduló miatt bíborban-bársonyban ünnepelünk is. A Margyar Táncművészek Szövetsége ilyenkor osztja ki a szakmai díjakat, az Imre Zoltán-díjat és a Fülöp Viktor-ösztöndíjakat. Ilyenkor a hivatásos táncrajongók már ostromolják a sajtósokat, hogy legalább embargóval, de megkapják a névsort. 

Visszatérve Jean-Georges Noverre-re, a táncvirtuózra. Noverre-t édes nyelvi és gondolati játékkal a "tánc Shakespearejének" nevezik, bár a dráma mesterének munkáivak szemben az ő 150 balettjéből sajnos egy sem maradt fent az utókor számára. 1754-ben mutatta be első munkáját a nagyközönségnek, s öt-hat évvel később már publikálta is első könyvét, a Lettres sur la danse et les ballets-t (Levelezések a táncról és balettről). 

Noverre élesen kritizálta a kor táncmestereit, majd ebből az elégedetlenségből kinőtt egy új stílus, a narratív balett előfutára, a ballet d'action (vagy pas d'action). "A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost" - írja könyvében, a 18. században. Nem kis merészség volt ez tőle. Noverre nélkül a balett földjén most csak néhány elszórt száraz ág heverne, emlékeztetve a Napkirály szenvedélyeinek egyikére. De a mester meghaladva korát a pantomim és drámajáték eszközeinek segítségével életet lehelt a műfajba és felkészítette a színpadi jelenlétre. 

Noverre találta meg a balett útját a színpadra, felfedezve az érzelmek és indulatok kifejezésének módját e táncban, megtörve a rideg, merev formákat, melyeket a táncosok korábban alkalmaztak. (Noverre egyébként nagyon jó barátságban volt a kor egy másik revolutív elméjével, Voltaire-rel, olyannyira, hogy levelezésüket is könyvbe foglalta.)

Harminc éve tehát már van kijelölt örömnapja a táncnak is, ma este pedig kiderül a MÜPÁban, idén kik votlak a legcsillogóbb magyar tehetségek. Addig pedig négy percnyi vidámság, mert a balett ilyet is tud. A rosszul őrzött lány a Nemzeti Balett előadásában, 2010-ből.