Az Amerikában és Kanadában ünnepelt műfaj, a vaudeville színház már mindent tudott a szórakoztatásról: a darabok olyan különálló jelenetekből épültek föl, melyek teret adtak drámajátékra, de akár zenés-táncos jelenetek bemutatására, sőt állatprodukciókra is. A vaudeville valahol a szappanopera és a cirkusz között van - színpadon. Több évtizeden át ez a műfaj volt a showbusiness lelke Észak-Amerikában, s aki sikeres volt itt, az a művészet egész glóbuszán ismertté vált. Épp mint a csodálatos Doris Humphrey.

Pályafutása és módszere egy ideig párhuzamosan mozgott híres kortársaival, Martha Grahammal és Katherine Dunhammel, aztán megtalálta saját hangját és témáját. Technikáját pedig a mai napig oktatják a modern tánc művelőinek.

Az újságíró apa és zongorista anya egyaránt támogatták a kis Dorist balett-pályafutása elején, szorgosan hordták mesteréhez, míg 1917-ben, 22 éves korában Kaliforniába utazott és belépett abba a Denishawn iskolába, amit Ted Shawn és Dt. Denis hoztak létre néhány évvel korábban. Itt nem csak táncolt, hanem koreografált is, olyan tehetséggel, hogy akkori műveit (Valse Caprice, Sherzo) ma is bemutatják.

Majd 1928-ban megelégelte a közös munkát és egy társa, Charles Weidman oldalán új iskolát alapított New Yorkban. Humphrey sikeres lett, a válság okozta Nagy Depresszió ellenére is. Munkáiban a gravitáció testre gyakorolt hatását, az "esés és felépülés"  művészetét kutatta - összhangban a társadalmi eseményekkel, földolgozták a jelent, a tragédiákat és kríziseket.

A páros egyfolytában turnézott Észak-Amerikában, a közönség pedig mindenhol tárt karokkal várta őket, hogy segítsenek a depresszión ősmeséik jelenkorra adaptált átiratával. Ekkor születtel leghíresebb koreográfiái, a “Water Study” (1928), a “Shakers” (1931) és a “Trilógia” (1935-36).

Mégis, a legsikeresebb táncos karrierjének is vége szakad egyszer, Doris egyre súlyosbodó arthritise miatt 1945 után már nem tudott színpadra lépni, s bér koreográfusként tovább tudott dolgozni, a fájdalmak kettétörték életét és karrierjét. Könyvében, ami posztumusz kiadásban jelent meg, így ír:" a tánc felébredt csipkerózsika álmából s emésztő vággyal éledt föl". Ez a vágy új művészetet teremtett, ami Doris Humphrey munkája nélkül soha nem lett volna az, ami ma.

"Mi valamiképp mindannyian a színpadról érkeztünk" - Nagy Orsolya, a Nemzeti Táncszínház kulturális menedzsere beszél videósorozatunk negyedik részében arról, hogyan lett a népművelőből menedzser, hogyan zajlik az élet ennyi társulattal és mi történik, ha már tökéletesen elege van.

Először Hámor Jocót, a Gangaray Dance Company koreográfusát kérdeztük, majd Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze elmondta, milyen a színházi élet a táncos szemszögéből, megismertük a fotóst - s hátra van még az az ember, aki az egészet összetartja, Török Jolán, az igazgató.

Mi történik, ha a szólótáncos vakbélgyulladással érkezik? Nagy Orsolya válaszol.


szólj hozzá: Kultúr manager: Nagy Orsolya

Adott egy csavargó, aki hol máshol bóklászna, ha nem épp Párizs lejtős, macskaköves, kávé és croissantillatú utcáin, s mikor máskor tenné ezt, ha nem épp a 20. század fordulóján, a sanzon virágkorában. Adott a francia colour locale, a francia könnyedség és elegáns szórakoztatás, Maurice Chevalier, Edith  Piaf, Gilbert Bécaud és Jaques Brel. Mi baj történhetne így a Győri Balett Rózsaszínház című előadásával? Semmi. Garantált közönségsiker.

Aki a virágot szereti, meg a sanzont, meg a meséket (és a Queen-balettet is bírta), annak a győriek őszi premierje nem akad meg a torkán. A belga Ben Van Cauwenbergh koreográfiája egy szomorú esemény, Harangozó Gyula betegsége miatt lett az ősz kiemelt darabja, de öröm az ürömben, hogy azóta is ódákat zengenek róla.

Az előadás gerince, ahogy azt a belga művésztől már várjuk is, a zene, a sanzon. A sanzon gyökerei egészen a középkorra nyúlnak vissza, még ha ezt nem is sejtenénk a sokszor sikamlós szövegek alapján. A műfaj karrierje gyorsan kétfelé szaladt: az udvari kultúra trubadúrjai és a pórnép is magával vitte, más-más irányba alakítva azt. Harcias, olykor ironikus és naturalisztikus, néha botrányosba hajló, erotikus és szenvedélyes, reakciós és forradalmi - mindenféle sanzon van, csak olyan nincs, ami untatna.

A daléneklés e módja (a szövegre épülő, szövegközéppontú dallam) a századfordulós francia kultúrában kapta meg méltó rangját és helyét a kultúratörténetben. Bár ennek előzményei is fajsúlyosak voltak, gondoljunk minden középiskolás kedvenc verseire Villon és Rabelais tollából. Ekkorra fejlődött ki - természetesen az irodalom támogatásával - az a daltípus, amit most sanzonként tartunk számon, a realisztikus sanzon. A Montmarte frivol kávéházaiban és kabaréiban, a Chat Noirban és a Moulin Rouge-ban más sem szólt, csak Eugénie Buffet, Berthe Sylva und Marie Dubas. Pincérnők, prostituáltak, katonák és hedonizmusba fulladt művészek találkoztak ezekben a dallamokban - és a dallamon túl. Aztán persze jött a jazz és mindent átírt - a sanzont is. Kis zenekar tűnt föl a zongorista mögött, változtak a szövegek és az előadók, megjelent  Maurice Chevalier és  Josephine Baker, imádták  Édith Piaf-ot. Beköszöntött a francia aranykor. A háború aztán mindenhol otthagyta kézjegyét, az irodalom, a zene és a festészet is új nyelvet talált: az egzisztencializmust. Megszólalt egy új sanzon, George Brassels, Gilbert Bécaud és Jacques Brel hangján. Ez a hang tűnik fel újra, a Rózsaszínházban, június 7-én a MÜPÁ-ban. Ráadásul egy jól ismert előadó, Szíj Melinda tolmácsolásában.

Amikor fogyhatatlan erővel szorítja a megfelelés vágya, sőt kényszere, akkor az ember elveszíti ön- és testtudatát, kínozza és tépi az idegrendszerét, az életét egy olyan sikerért, ami soha nem lesz az övé, egy olyan illúzióért, ami csak távolítja saját középpontjától. Az elismerés éhsége, a külső szeretet béklyója valódi thrillerré alakíthatja az életet - ha pedig film lesz belőle, akkor olyan alkotás születik, mint a Fekete hattyú. Nem egy klasszikus vasárnapi családi mozi, de ha van egy szabad hétfő utána, akkor érdemes belevágni...

Darren Aronofsky moziját, az önmagát misztikus drámának és pszicho-thrillernek soroló filmet 2010-ben mutatták be Amerikában. Öt Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték. 

Nina (Natalie Portman) egy huszonnyolc éves, gyönyörű és tehetséges balerina, aki megpróbálja beteljesíteni anyja által kiszabott küldetését, s el akarja érni azt a csúcsot, amit neki sohasem sikerült. Szólista akar lenni a Hattyúk tavában. A rendező azonban túl merevnek és szelídnek látja, ezért elsőre elutasítja, Nina azonban egy csók közben beleharap az ajkába, Thomas, a rendező ezért átgondolja, s mégis rá osztja a szerepet. A feladat kegyetlen nehéz: a fehér hattyú ártatlansága mellett Ninának meg kell találnia a fekete hattyúját, a sötét oldalt, a szenvedélyt, a vágyat, a dühöt, a szexualitást, a rothadt érzések ládáját. Föl kell szabadítania az elnyomottat, az ösztönöst, a soha meg nem éltet. A lányból, akit anyja tudatosan infantilizált, akinek ellopott gyerekkorát a felnövés megtagadásával próbálták kompenzálni, most kényszerhelyzetbe kerül: vagy megfelel az anyjának (és önmagának), vagy megáll és nemet mond. A végeredmény? Csak egy tisztességes, halálos bukás lehet.

Nina a próbafolyamat alatt bekattan: ahogy egyre mélyebbre ás saját énjében, hallucinálni kezd, skizoid jeleket mutat, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A hihetetlen nyomás egyre szenvedélyesebben űzi előre a Végzet felé. Megtagadott nőiességét a társulathoz frissen csatlakozott lány, Lily (Mina Kunis) szimbolizálja. Lily ösztönössége, erotikus kisugárzása magához láncolja Ninát, a lány hátára tetovált fekete szárnyak pedig végül a pokolba röpítik a fehér hattyút.

Nina felborul teljesen: saját lényének ismeretlen részei új személyiség formájában jelennek meg számára. Tudata meghasad, elveszíti a valóságot, a film csúcspontjában pedig az összeolvadás élménye nélkül szeretkezik saját női ösztönlényével, Lilyvel. Tragédia, fájdalom, őrület és halál - az utolsó perc mondata csak ennyi: "Érzem, hogy tökéletes. Tökéletes volt."

Lenyűgöző film, minden ízében.

Változik a régi sor,
ó erkölcsök vesznek,
újak nőnek helyükön,
mind kegyetlenebbek;
ki-ki maga barátja,
társért bárhogy esdek;
nem Saturnust áld a föld,
de Plutustól retteg.

(Carmina Burana harmadik vers)

Középkort idéző vadvilágba érkezünk, ott találjuk magunkat, ahol csak a démoni, a nyers erő, a halál szab határt, minden erkölcs irányítója a félelem és a fájdalom, a ruhák rongyok csak, az istenek földre hulló bálványok, az emberek húsdarabok, ott, ahol nem igazgat semmi Szellem. Messze már az antik bölcsesség, messze még a Világosság - porból lettek, s porrá válás előtt is porban élnek ők, a Carmina Burana hősei. A Szegedi Kortárs Balett 11 éve játsza ezt a darabot, s még mindig hatalmas siker. Szerda este ismét vastapsot kapott a MÜPÁ-ban.

A Carmina Burana tulajdonképpen egy XIII. századi versgyűjtemény: vándordiákok és névtelen szerzetesek latin és alnémet szövegeinek csokra. Ezek a profán versek a világi életet festik le, annak minden kényes és kínzó, akár a trágárságig kéjtől duzzadó vagy épp tragikus voltában. Aki gimnáziumban találkozik először izgalmas szövegekkel, jó eséllyel ennél a műfajnál csatlakozik rá az irodalomra: a vágánsköltészet (vagy goliárdköltészet) gyöngyszemei ezek a versek. A középkori tudományos előírásokkal, az uralkodó ízlésviággal mentek szembe a vágánsok - a műfaj művelői egytől egyig tanult (gyakran elcsapott) diákok voltak. Ők lettek a középkor hatvannyolcasai, akik a lázadás minden energiájával valóban átrendezték a kor irodalmát. Írásaik szájról szájra, kézről kézre jártak az egyház merev szabályainak korbácsa elől menekülő hívek között. Végre dőltek a tabuk: lehetett olvasni szexről, piáról, hatalom- és mammongyűlöletről. (A kódexre 1803-ban találtak rá egy bajor kolostorban, Benediktbeurenben.)

A Carmina Burana nem tűnt el, de világhírűvé a müncheni születésű német zeneszerző Carl Orff tette a 20 században. Orff nem pusztán azért vált kora egyik legismertebb és elismertebb zeneszerzőjévé, mert hihetetlen erejű operákkal és színpadi művekkel ajándékozta meg a közönségét, hanem azért is, mert imádott és új nyelvet használó pedagógus volt. Pályáját azonnal a balettintézet zeneszerzőjeként kezdte, s messze nem is vándorolt a területtől. Először salzburgban alapította meg a ritmus alapú tánckézésre építő Orff Shulwerket, majd Münchenben indított egy Zene- és Mozgásművészeti Intézetet. Orff szerint ugyanis a zene és a tánc szerves egységet alkot: tehát minden zenemű ezért olyan összművészeti alkotás, ami már úgy óvja a benne bújó koreográfiát, mint a gránátalma hártyái a vöröslő magocskákat. Ahogy a Carmina Burana is.

Nincs is tökéletesebb megoldás e logika szerint, mint tánccá bontani a zenét, ahogy történik ez a szegediek előadásában is. Orff darabjának ritmusát követi a táncjáték: először beszél a kar, mint egy görög sorstragédia prologoszában, követi a vigasság és a hitek hullása, majd a szerelem és végül a halál. Látványos és lenyűgöző, átgondolt és kipróbált darab ez- soha nem okoz csalódást. A Halál ráadásul maga Juronics Tamás, minden izmával, csontjával, tehetségével és hatalmasságával. Vonzza a tekintet amikor ül, kicsit a régi mandarint idézve, amikor megmozdul vagy bottal fenyeget, zakatol benne az erő. Giccs ez, de nem annak ócska és álságos értelmében, hanem köznapi, primer érzékeket felkorbácsoló jelentésében. Giccs, igazi színházi nyelven.

Ó, FORTUNA
(O Fortuna)

        1

    Ó, Fortuna,
    mint a Luna
egyre-másra változol:
    majd nagyobbodsz,
    majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
    gabalyítja
    s igazítja
játszva az ember fejét:
    mind szegénység,
    mind kevélység
olvad tőle, mint a jég.

        2

    Ó, cudar sors,
    esztelen gyors
szeszéllyel forgó kerék!
    Rút állapot,
    s látszatra jobb,
foszlik, mint a búborék.
    Ködfátyolban
    alattomban
környékeztél engem is;
    tréfád által
    csupasz háttal
nyögöm mostan vétkeid.

        3

    Jószerencse
    kegyes kedve
engem immár cserbehagy,
    nyom a bánat
    s nyavajának
kénye-kínja fojtogat.
    Még ez órán
    a lant húrján
dalt zendítsen ujjatok,
    s a balsorson,
    mely tör folyton,
vélem együtt sírjatok!

(Carmina Burana, ötödik vers. Fordította: Szedő Dénes)