Ránk tört és letaglózott minket a forróság, porzik a beton, minden épeszű ember vízpartra költözik vagy légkondícionál, véget ért az évad a kőszínházakban, akinek kertje van kiköltözik, akinek nincs, az fesztiválozik vagy pihen. Aki egyiket sem, az pedig piheg. Ahogy én is. És böngész, túr, kutat, hogy mit lehet mégis most megnézni, miközben türölközőbe csavart jéggel avat látványos, mégis rejtezni való turbánt a feje tetején. Talpak ezidőtájt, különös tekintettel az agyonlapított boltozatra, tapicskolnak a hűvös kádvízben. Még Pesten is élvezhető a nyár, pláne, ha ez a Pest nem egy horvát szigettel van összevetve például. De ki volna az az esztelen, aki ilyenkor valami tengerparti kis grízdaragombóchoz hasonlítaná kulturától pezsgő székesfővárosunkat! Siránkozás helyett meg itt a Budapesti Nyári Fesztivál.

A BNYF szíve a Margitszigeti Nagyszínpad már évek óta a nagy volumenű előadások, látványos táncshowk, musicalek és a nyári gigakoncertek legfőbb helyszíne. Ilyenkor este bemasíroz a nép a Szigetre, vagy 26os busszal vagy 4-6ról gyalog, száll a tömény illatfelhő utána és a kemény székeket párnával puhítva élvezi a természetközelt. Gyakorlottabbak már előre beszunyogriasztják magukat, hoznak ernyőt vagy pluszpárnát a gyereknek, hogy az is lásson valamit szerencsétlen. A többiek összegyűjtik e tapasztalatokat, s napokig veszettül vakaróznak a munkahelyen. Ráadásul új helyszín is van: a 101 éves Víztorony, ami idén májusban nyílt meg újra mint kilátó és kiállítótér most Jazzy Towerként éledve poraiból koncertek és latintánc-estek helyszíne lesz.

Az évad a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzenekoncertjével indut június 8-án.

Itt volt a Los Vivancos spanyol extreme flamenco fusion formáció június 15-én, most pénteken pedig következik a Szentivánéji tüzek és szerelmek éjszakája (fellépők többek között Horgas Eszter, Falusi Mariann, Básti Juli, Botos Éva, Tompos Kátya). Hét boszorka van.... a hét színésznő, zenésznő vágyakról, szerelmekről, gyötrelemről szól majd a színpadon. És jön a minden éves Zorba is július végén, amit soha ki nem hagynék...most Solti Csaba táncolja majd. És Popova Aleszja az özvegy - de ez egy másik történet.

Most a péntek a forró szerelemé, a semmit meg nem bánásé. Addigra a jégturbán is elolvad.

A jövő hét legfontosabb tánceseménye nem egy előadás lesz, nem premier, nem jön Magyarországra híres együttes - épp ellenkezőleg. Lezárul az egyik legjelentősebb modern táncot népszerűsítő intézmény első korszaka. Nem könnyű a búcsú - megsebzett művészek, hangos szubkulturális ellenállás, hullámzó érzelmek kísérik utolsó estéjén a Szabó György vezette Trafót. 13 év után távozik posztjáról az igazgató és senki nem tudja, ki követi a posztján - s aki követi, mit követ majd.

Mi a Trafó? A Trafó a művészi szabadság, a vibráló intellektuális tér, a közösség, a lelkesedés, a Trafó olyan befogadó alkotótér, ahol minden produkció - legyen az tánc, színház, vagy e kettő közötti, konferencia akár - otthont talált magának. Befogadó mind a művészetek, mind a művészetre kíváncsiak szempontjából. A Trafóból nem lóg ki senki, onnan nem ebrudalnak ki, ha másképp gondolkozol, ha más fontos, ha keményen fogalmazol, ha küzdesz a mainstream ellen. És akkor sem, ha ugyanúgy gondolkozol.

A Fererencváros peremén 1998. október ötödikén egy új intézmény nyitotta meg kapuit: a Trafó – Kortárs Művészetek Háza akkor vette át a Fiatal Művészek Klubjának (FIKA) szerepét és a PECSA (Petőfi Csarnok) produkcióinak egy részét. Szabó György indította el a munkát, a főváros pedig támogatta. A kortárs művészeti központ létrehozásán akkor már 4 éve dolgoztak.

Az épület helyén száz ávvel ezelőtt még virágkertészetek múködtek, erre utalnak a környező utcák nevei is. A ház sokféle tulajdonban volt, a mai Trafó előképe mégis leginkább a kilencvenes évek eleji francia háázfoglalókhoz, a Resonance csoporthoz köthető. Graffitik, koncertek performanszok, szabadság - ekkor költözött be az épületbe a szellem.

1998 januárjában az akkor még csak francia néven futó Compagnie Pál Frenák még a Városligetben mutatta be a Sauvageries (Vadócok) című darabját, de második előadását már a Liliom utcában tartotta. A legelső előadás pedig a Bozsik Yvette Társulat és a svájci Fabienne Berger koprodukciója, a Nevess remegve (Emlék) című koreográfiája volt.

Az elmúlt 13 év megtanította a kortárs táncra a nézóket, kinevelete és támogatta a művészeket, olyan külföldi társulatokat mutatott meg itthon, amit korábban megvágyni sem mertünk volna. Fellépett már itt a DV8, a Hotel Modernt, a Rosas, Victoria Chaplin és Akhram Khan. Játszott itt Meredith Monk, Kid Koala, Bonobo, Joey Baron és idehaza először náluk a Cocorosie - a lista felsorolhatatlanul hosszú. Van persze személyes kedvencem is itt...a Rosas. 

Hogy mi történt az elmúlt hónapokban az intézményben, követhető volt a sajtóban, átélhettük nap mint nap. A végeredmény egy búcsú és egy ünneplés, kedden. Akinek van saját megélt Trafója, ott lesz. S ezzel sokan vagyunk így.

Bágyadt szombati koradélutánon ücsörgünk a fehér falugasban, amit Solitude-nek becézek, lágyan szűrt fényben izzadnak a parmezánszeletek, bizseregnek a szúrós szódabuborékok, hízik büszkén a mosolygóspiroskás meggy az ágon. Minden nyugodt és békés, olyan háromnegyedes és pasztellszínű akvarellt idéző, mint egy bécsi keringő, minden olyan puhán nemes és kiegyensúlyozott, mint egy királyi angolkeringő. Amikor a pulzus odaadóan követi a délután lágy lüktetését, nem tér ki, nem ágál és lármázik, elfogadja a természet rendjét, akkor kell ezt a táncot elővenni.

Talajon sikló lábak forgása

A társastáncok közül a keringő múltja viszi a legtávolabbra a kutakodót: a gyökerek egészen a 12-13. századig nyúlnak vissza, mikor a minnesaengerek (akiket mi inkább a francia hagyomány nyomán trubadúroknak hívunk) már csapták az szantálillatú szelet a fehérkacsójú hercegkisasszonyoknak, mikor az udvarlás a fenékcsapkodástól elfordulván a szépen kunkorodó szavak mezejére lépett, mikor a hűség és a lojalitás, a női nem áhítatos tisztelete vált az udvarok erkölcsévé. A név maga a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon slisszanó-csusszanó cipellők mozgásának ívére vonatkozik. A waltzer már korábbi német táncokban is, a Springtanzban is felismerhető. Maga a szó csak 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban bukkant föl.

A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza. A 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtáncot, melyet a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncolták - egy elképzelt középpont körül - sosem mesterek tanították, a nép tánca volt. A másik eredetmítosz története megkapóbb: ebben keringő keletkezését a Langausban kell keresnünk, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. Ami ellen a hatóság tilalmi rendeletet hozott egészen a 18. századig. az indok: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A húszas évekig egész Németország keringőzött, majd lankadt a kedv - bár a hitleri III. Birodalom ismét felfedezte magának a táncot. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette akkor a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. 

Angliában a Bécsi keringőt ki nem állhatják, van nekik sajátjuk - még akkor is, ha "leszármazó". A húszas években emelték át a német  kultúrából, kis módosításokkal. Nekik ugyanis a germán túl erotikus, túl intim volt. Slow waltz-nak nevezték el a saját táncukat, így legalább az eredetet nem tagadták le. Viszont olyannyira tiltkoznaka  bécsi verzió ellen, hogy náluk az a standard táncversenyek programjában csak az utolsó táncként szerepel - más országokban a bécsi keringő mindig a harmadik bemutatandó tánc. 

Itt meg egy tökéletes nap.

Marta Graham olyan mély hatást gyakorolt a táncművészetre, mint Picasso a festészetre, Sztravinszkij a zeneszerzésre, vagy Frank LLoyd Wright az építészetre. Hét évtizeden keresztül művelte a táncot - táncosként, korográfusként és pedagógusként. "Egész életemet a táncban éltem, táncosként. Ez az élet intenzív megtapasztalását tette lehetővé számomra. Néha kellemetlen érzésekkel, néha félelmekkel, de mindig el- és kikerülhetetlenül" - vallotta magáról.

A presbiteriánus, ír származású pszichiáter apa keményfejű lánya a századforduló tizes éveiben került a Ted Shawn és St. Denis által alapított Denishawnba. Graham 1923-ig nevelkedett a leghíresebb kortárs táncot oktató intézmény szárnyai alatt, s két évvel később már megalapította saját társulatát - iskoláját, a Kortárs Tánc Központot. Ekkor még egészen a Denishawn hatása alatt állt: 18 rövid szólójával és duettjével életében először ekkor debütált önálló korográfusként a publikum előtt. Graham elvetette a balettot, hosszú élete során önálló és önmagából építkező műfajjá fejlesztette a modern táncot. Szokatlan meglátásai, mozdulatai szélsőséges érzelmeket váltottak ki a szakmából és a közönségből: a klasszikusok rajongói egyenesen iszonyodtak ezektől az apró rángásokkal megszakított, hirtelen indulatokkal tűzdelt stílustól.

 A "Chronicle" (Krónika), Graham egyik legmeghatározóbb munkája, mely a modern tánctörténet kezdetét jelző cezúrává érett, 1936-ban készült el. A kor uralkodó kérdéseit drámai módon fogalmazta meg koreográfiájában: táncnyelvre így korábban senki nem ültette át azt a depressziót és elszigetelődést, ami ebben világválságtól és polgárháborúktól sújtott érában a közhangulat meghatározó eleme volt.  

Két évvel később, 1938-ban megjelent a társulat első férfitagja, Erick Hawkins. A munkából hatalmas szerelem, majd tizenhat évvel később válás lett. Graham viszonylag későn kezdte karrierjét, közel húszéves volt már. Mindenki azt mondta, esélytelen. 76 éves korában még mindig táncolt, és a nézők még mindig rajongással fogadták produkcióját.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ideggyógyász apa és neki egy törékeny, de nagyon kíváncsi leánya. Az apa fogott egy tál tiszta vizet és megkérdezte a kis vadócot, mit lát. Tiszta vizet - hangzott a válasz. Ám az apa nem hagyta ennyiben a dolgot, előkapott egy mikroszkópot, s néhány csepp vizet odacsöpögtetett alá. A kislány döbbenten figyelte a mikroszkóp alatt zajló életet. Az apa így szólt: soha ne elégedj meg azzal, amit elsőre tapasztalsz. Ha Graham nem mutatja meg a látás illúzióját a kis Marthának, a modern tánc története sem így alakul.

Graham soha nem táncolt úgy, mint mások, saját technikáját úgy hívta, a feszítés és lazítás művészete. Mezítláb dolgozott, nagyon sokat a talajon - a talajjal. Martha gyűlölte a balettet, a "művészi hazugságot", mert szépet és könnyedséget mutat, miközben keserves munka van mögötte. Nem is engedte tanítványait balettórákra. Egy keserves térdsérülés utén először abbahagyta a táncot, majd meggondolta magát, s újra munkába állt. Ekkor már 1970-et írunk. Iskolát is nyitott, Londonban, az igazgató egy tanítványa, Cohan.

Technikájában a levegő és a talaj játsza a főszerepet: a kilégzéssel mozgatja a test középpontját, így nyújtja a testet, a gravitációt pedig engedi hatni a súlyáthelyezésekben, még akkor is, amikor épp ellene dolgozik. Saját kis szótárat alkotott leggyakrabban használt technikáiból.

A Graham - szótár

Kontrakció: amikor a törzs izmai hirtelen húzódnak össze, kiindulópontja a köldök, a rekeszizom.

Release: A kontrakció semlegesítése, elnyújtás.

Streches: Nyújtások.

Bounces: Ruganyozások, visszapattanások.

Strech bounces: Nyújtott gerinccel elvégzett ruganyozó munka a törzzsel.

Spirál: Van részleges és- teljes spirál. Indítható fejtől és csípőtől.

Pitch: Egyenes gerincű törzsdöntés előre vagy hátra (kb. 45 fokig).

Tillt: Egyenes gerinccel a törzs döntése oldal irányokban.

Breathing: Légzés.

Brush: "Súrolás". A lábfej erőteljes csúsztatása a talajon.

Triplets: Hármas lépés.

Swings: Lendítések.

Tanítványai szerint a legjobb tulajdonsága nagylelkűsége volt. Soha nem mondta, hogy bárki lopott volna tőle, pedig sokan használták ötleteit, szótárát, mozdulatait - emlékeztek vissza. A modern tánc forradalma neki köszönhető - mai napig tanulják a technikát a táncművészek, kapnak belőle inspirációt koreográfusok. Martha Graham 97 éves korában hunyt el, 1991-ben.

Tíz (és fél) éve nem volt semmiféle táncszínház még, volt a helyén egy Várszínház, különféle befogadó színházak színes társulatokkal, de nem volt a kortárs táncnak kőszínháza. Aztán 2001. december elsején elkezdődött, s azóta igazgatja Török Jolán, aki most leköszön a vezetői posztról. Hogy ki lesz az utódja, még mindig tisztázatlan, de egy biztosnak látszik: a táncszínház tovább folytatja működését.

A befogadó színházak ars poeticája egészen különleges, kvázi bérszínházként működnek, tehetséges és fontos daraboknak és társulatoknak adnak helyet és támogatást úgy, hogy a produkciókba gyakorlatilag nincs beleszólásuk. A Nemzeti Táncszínházban minden társulat premierje (akiket a táncszövetség erre méltónak talál) kap három lehetőséget - s ha jól megy a darab, többet is -, hogy megmutassa, megtalálja-e a nézőközönséget. Mint anyaméh, ami táplálja és növesztegeti a picit, aki majd elindul a saját útján egyszer - így működik a befogadó tér. A nézőnevelő. Nincs saját társulata, mégis minden társulat az övé. Nincs saját sztárja, de minden sztár az övé. Nincs saját dicsősége, minden dicsőség az övé is.

Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház igazgatója arról beszél videósorozatunk utolsó részében, hogy kell ezt a szakmát jól csinálni. Először Hámor Jocót, a Gangaray Dance Company koreográfusát kérdeztük, majd Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze elmondta, milyen a színházi élet a táncos szemszögéből, megismertük a fotóst, majd Nagy Orsolyát, a kultúrmenedzsert néztük meg közelről.

szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán