Változik a régi sor,
ó erkölcsök vesznek,
újak nőnek helyükön,
mind kegyetlenebbek;
ki-ki maga barátja,
társért bárhogy esdek;
nem Saturnust áld a föld,
de Plutustól retteg.

(Carmina Burana harmadik vers)

Középkort idéző vadvilágba érkezünk, ott találjuk magunkat, ahol csak a démoni, a nyers erő, a halál szab határt, minden erkölcs irányítója a félelem és a fájdalom, a ruhák rongyok csak, az istenek földre hulló bálványok, az emberek húsdarabok, ott, ahol nem igazgat semmi Szellem. Messze már az antik bölcsesség, messze még a Világosság - porból lettek, s porrá válás előtt is porban élnek ők, a Carmina Burana hősei. A Szegedi Kortárs Balett 11 éve játsza ezt a darabot, s még mindig hatalmas siker. Szerda este ismét vastapsot kapott a MÜPÁ-ban.

A Carmina Burana tulajdonképpen egy XIII. századi versgyűjtemény: vándordiákok és névtelen szerzetesek latin és alnémet szövegeinek csokra. Ezek a profán versek a világi életet festik le, annak minden kényes és kínzó, akár a trágárságig kéjtől duzzadó vagy épp tragikus voltában. Aki gimnáziumban találkozik először izgalmas szövegekkel, jó eséllyel ennél a műfajnál csatlakozik rá az irodalomra: a vágánsköltészet (vagy goliárdköltészet) gyöngyszemei ezek a versek. A középkori tudományos előírásokkal, az uralkodó ízlésviággal mentek szembe a vágánsok - a műfaj művelői egytől egyig tanult (gyakran elcsapott) diákok voltak. Ők lettek a középkor hatvannyolcasai, akik a lázadás minden energiájával valóban átrendezték a kor irodalmát. Írásaik szájról szájra, kézről kézre jártak az egyház merev szabályainak korbácsa elől menekülő hívek között. Végre dőltek a tabuk: lehetett olvasni szexről, piáról, hatalom- és mammongyűlöletről. (A kódexre 1803-ban találtak rá egy bajor kolostorban, Benediktbeurenben.)

A Carmina Burana nem tűnt el, de világhírűvé a müncheni születésű német zeneszerző Carl Orff tette a 20 században. Orff nem pusztán azért vált kora egyik legismertebb és elismertebb zeneszerzőjévé, mert hihetetlen erejű operákkal és színpadi művekkel ajándékozta meg a közönségét, hanem azért is, mert imádott és új nyelvet használó pedagógus volt. Pályáját azonnal a balettintézet zeneszerzőjeként kezdte, s messze nem is vándorolt a területtől. Először salzburgban alapította meg a ritmus alapú tánckézésre építő Orff Shulwerket, majd Münchenben indított egy Zene- és Mozgásművészeti Intézetet. Orff szerint ugyanis a zene és a tánc szerves egységet alkot: tehát minden zenemű ezért olyan összművészeti alkotás, ami már úgy óvja a benne bújó koreográfiát, mint a gránátalma hártyái a vöröslő magocskákat. Ahogy a Carmina Burana is.

Nincs is tökéletesebb megoldás e logika szerint, mint tánccá bontani a zenét, ahogy történik ez a szegediek előadásában is. Orff darabjának ritmusát követi a táncjáték: először beszél a kar, mint egy görög sorstragédia prologoszában, követi a vigasság és a hitek hullása, majd a szerelem és végül a halál. Látványos és lenyűgöző, átgondolt és kipróbált darab ez- soha nem okoz csalódást. A Halál ráadásul maga Juronics Tamás, minden izmával, csontjával, tehetségével és hatalmasságával. Vonzza a tekintet amikor ül, kicsit a régi mandarint idézve, amikor megmozdul vagy bottal fenyeget, zakatol benne az erő. Giccs ez, de nem annak ócska és álságos értelmében, hanem köznapi, primer érzékeket felkorbácsoló jelentésében. Giccs, igazi színházi nyelven.


Ó, FORTUNA
(O Fortuna)

        1

    Ó, Fortuna,
    mint a Luna
egyre-másra változol:
    majd nagyobbodsz,
    majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
    gabalyítja
    s igazítja
játszva az ember fejét:
    mind szegénység,
    mind kevélység
olvad tőle, mint a jég.

        2

    Ó, cudar sors,
    esztelen gyors
szeszéllyel forgó kerék!
    Rút állapot,
    s látszatra jobb,
foszlik, mint a búborék.
    Ködfátyolban
    alattomban
környékeztél engem is;
    tréfád által
    csupasz háttal
nyögöm mostan vétkeid.

        3

    Jószerencse
    kegyes kedve
engem immár cserbehagy,
    nyom a bánat
    s nyavajának
kénye-kínja fojtogat.
    Még ez órán
    a lant húrján
dalt zendítsen ujjatok,
    s a balsorson,
    mely tör folyton,
vélem együtt sírjatok!

(Carmina Burana, ötödik vers. Fordította: Szedő Dénes)