1935, 1969, 2012. Két évvel a nagy gazdasági világválság vége után, négy évvel az olajválság előtt és negyedik éve egy újabb gazdasági válságban. Szegénység, kín, csőd és csodavárás. Mi segíthet a leszakadókon? Egy maratoni táncverseny. Valami nagyon testi, valami nagyon animális, valami olyan, amire bárki képes lehet. Talpon maradni tovább, mint a többiek, tovább mint akárki más, akár napokon, heteken át. Emberek vagyunk, ez különböztet meg minket az állattól: felegyenesedve, két lábon a földön járunk. 

1935. Egy Tenesseeből származó szegény srác, aki tinédzserkorában házalóügynökként és szerelőként dolgozott, olyan regényt írt, ami földre rángatta az amerikai álmot. Horace McCoy, A lovakat lelövik, ugye? című regénye az éhségről, a sóvárgásról, a jobb életért lealjasodó emberről szól. És egy maratoni táncversenyről.

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.” 

1969. Sydney Pollack feldolgozta Horace McCoy regényét, de az azonos címet viselő film éppúgy a harmincas évek gazdasági világválságának idején játszódik, ahogy az eredeti történet. A filmet Oscar-díjra jelölték, a főszerepben pedig Jane Fonda remekelt.

2012. Magyarország, Budapest. Eszenyi Enikő színpadra vitte a regényt, a helyszín azonban Csopak, a zenét magyar slágerekből ollózták össze, a történet nyelvét, a párbeszédeket pedig úgy írták át, hogy a lényeg valahogy mégsem sérült. Persze Eszenyi képeiben számtalanszor visszaköszön Pollack rendezése is.

Nem könnyű úgy kortársnak lenni, hogy egyszerre őrizzük meg a bennfentességet és a rálátást - a Vígszínház csapatának ebben a darabban mégis sikerült. A darabban csak az válik idegesítővé, ami az utcán is zavaró: felhúz a cigányozás, ahogy egyébként is, ledöbbent az ostobaság, ahogy máskor is, és letör a kilátástalanság. Ahogy mindig is.

A válság az válság, ezt bújik meg a darab minden szegletében: nincs gazdasági, társadalmi, nincs ilyen vagy olyan válság. Csak olyan válság van, ami mindent áthat. Átjárja a célokat, az eszközöket, átitatja a beszédstílust, a kapcsolatokat, megmondja neked, hogy minden pillanatban az életedért küzdesz, hogy nincs lacafaca. Ha pedig életre-halálra szól a játék, akkor mindent szabad. Ha élet, akkor 10 millió forint a tét (bruttó), ha halál, akkor pedig a semmi. 

A maratoni táncversenyen egyenlőtlen küzdelem indul a fődíjért a párok között: van, aki Devecserből érkezett, van, aki Csengerből, van, aki gyereket vár, aki öreg és aki túl fiatal, táncol a letűnt színésznő-csillag és fiatal partnere - jellegzetes karakterek tűnnek föl az ország különböző pontjairól, csak a cél egy, 10 millió. És küzdenek persze a fiatal és tehetséges főszereplők, Gloria és Roby is. Gloria mindennél jobban akar nyerni. Ha nem jön össze, akkor viszont mindennél jobban meg akar halni. Valamelyiknek sikerülnie kell...

A koreográfia izgalmas, a színészek jók és tudják, mit csinálnak. A szöveg kicsit laza és néhol fárasztó, de csak annyira, mint a Móriczról eljutni villamossal a Nyugati térig. És nyilvánvaló, hogy nem volt hiába a februári maratoni táncverseny. 

Pindroch Csaba csodás tillaként érzelmes és ripacs, egyszerre narrálja a történetet, magyarázza és vezeti a műsort, Bata Éva oláhibolyásan agresszív és rekedt, néhol sok, de aztán megmagyarázza, Lengyel Tamás kissé teszetosza, ahogy kell. Összességében a szereplők, a zenék és a díszlet is a helyén.

Csak mi nem, a mindennapjaink nincsenek a helyükön. Mert nem változott semmi, 1935, 1969 és 2012 között.