Fotók: Artus Stúdió Facebook
Szokatlanul szigorú arccal osztják a jegyet a Trafóban, semmi lazaság, semmi majd elférsz a lépcsőn, már a belépéskor vágni lehet a feszültséget az előcsarnokban. Kevesen ácsorognak ott, mégsincs hely. Olyan érzés, mintha a tegnapi kényelmes kabát ma feszülne, mintha nem pontosan követné az arcbőr a megszokott vonásokat, mintha kicsit minden hajszál kifelé húzná a hagymákat. S hogy az előadás már elkezdődött a belépéskor, csak később esik le, amikor ülök egy színháztérbe rendezett kávézóasztalnál, hibiszkuszteát szürcsölve és nézem a vetítést a fekete falon a Trafó tereiről.
Minden ismerős valamiképp, mégis szokatlan, kicsit idegesítő, kicsit szórakoztató, összességében mégis nyugtalanító. Goda Gábor egy meg az egy (Tibornak szeretettel) címet viselő audiovizuális fizikai színháza olyan érzést kelt, mintha háromdimenziós élményképeslapokat kapnék a nyolcvanas évek magyar avantgárdjától. Erős, szürreális képek, gyenge szövegek, egy csipet dadaizmus, a frissesség helyén ötlet - emléket idézünk. Leszták Tibornak, a MU Színház alapítójának és vezetőjének emlékét.
Goda Gábor ül egy emelvényen, kicsit bizonytalanul, esetlenül, mintha elveszítette volna a színházi hangot, a sajátján mesél a darab geneziséről, Planck törvényéről. "Az én szobrom a közted és e felirat között lévő távolság, olvasható egy szobrász kiállításán, valahol Európában. Az én művészetem a közted és köztem lévő tér" - mondja és beleveszik a csillagok közötti távolság végtelenségébe, az anyag tereibe, az égboltba, ami inkább semmi, mint valami, több tér mint anyag. S ha az atom is több tér mint anyag, nincs más lehetőség, mint belátni azt az egyszerű tényt, az ember is inkább tér, mint bármi más, sőt a szubatomi részeket is körülöleli a tér, megközelíthetetlenné téve őket egymás számára, így semmi esélyünk arra, hogy megérintsünk mást. A másik embert. Arra sincs, hogy magunkat megérintsük. Soha nem értünk még hozzá másik emberhez, csak az őt felépítő részecskék közötti semmihez, a végtelen térhez. Mégis érzünk valamit, mégis tapintunk, vágyunk, harapunk, marcangolunk, simogatunk valamit, a másik testet. Vagy ez az egész jelenlét csak illúzió?
Ha a bennünk lévő tér végtelen, ahogy végtelen az égitestek közötti tér is, akkor befelé, éppúgy mint kifelé, a végtelenségig mélyülő út vezet, az út végén pedig az egyenlet, hogy egy meg egy, az bizony egy. Hogy inkább vagyunk semmi, mint valami. És összehajol két gyertyaláng, hogy eggyé váljon, feloldódjon és megsemmisüljön különállónak lenni.
Az egy meg egy gondolat és illúziókollázs, az érzékszervek megcsalásának humánus leleplezése, úgy teremt közösséget, hogy közben leválasztja az elmét a jelenről, sokkol és bomlaszt, miközben nevetségessé is teszi ezeket a benyomásokat. S hogy mi a végtelen?
A végtelen az egy tér, meggörbítve és kifordítva.
A végtelen, az első felismerés, az első ebéd csütörtök délben, az első alkalom, mikor leeszed magad.
A végtelen egy szívműtéten átesett ház.
A végtelen a világ két pólusa között feszülő szél hangja.
A végtelen a suhogás, zizegés, a felgyorsuló ritmusú, majd nyöszörgéssé olvadó ciripelés.
A végten a dejólvagyon dolga magyar katona bokáinak gumicsizmahangú összecsapódása.
A végtelen a szűkölés a tapintás után.
A végtelen az akváriumon, a deszkákon, a zsinóron, a bármin dobolás.
A végtelen bármi.
Inkább semmi, mint valami.
2013. március 23. Trafó. Artus: egy meg egy az egy (Tibornak szeretettel)
