Bár ne történne meg, valami történjen, hogy ez ne történhessen meg - fohászkodtam a Trafóban Maguy Marin darabja közben. A francia új tánc úttörőjének 1981-es koreográfiája, a May B félelmetes képei iszonyattal töltik meg a nézőteret. Groteszk és igaz, több mint 30 év után is érvényes kép rajzolódik a szegénységről, nyomorról, a megtűrt és elfogadott méltatlan életekről. Nincs választás: végig kell menni a részvét után következő rémület, majd undor és iszonyat, a pillanatokra fel-felszakadó nevetés lépcsőfokain. A May B olyan tükör, amelybe ha belenézel, kiderül, meddig tudsz emberséges maradni.
Ritka pillanat, hogy egy harminckét évvel ezelőtt írt modern táncdarabot - nem felújításban, nem más remake-jét - magyar színpadon lehet látni, ráadásul úgy, hogy öt évvel a koreográfia megszületése után már járt itt a társulat: 1986-ban a Fővárosi Operettszínházban mutatták be ezt a sokkoló, táncra alig-alig emlékeztető performanszot.
A hatás nem - a megítélése alaposan változott azóta. Az akkori kritika ugyanis nem bírta elviselni a színpadon megjelenő nyomort, a perifériára szorított életek képeit, az embertelenségbe taszított gnómok, zombik riasztó mozdulatait és hangjait, ezért "tiszavirág életű jelenségnek" is találta a darab témáját és művészi világát. Szerencsére a May B túlélte az akkori kritikát, és ma már az sem kérdéses, hogy az elvetemült francia koreográfusnő nem csak sokkolta az európai táncéletet, hanem darabjával új minőséget is teremtett. A táncszínpad elkezdhetett foglalkozni az iszonnyal, az illúziók lerombolásával, a végletes életekkel. Maurice Béjart tanítványa a hetvenes években elindult új tánc mozgalom (nouvelle danse française) egyik kiemelkedő képviselőjévé vált - minden ellenkező várakozást cáfolva.
"Nem lehet leírni a nyomdafesték tűrőképességén belül azt a kellemetlen közérzetet, mely az emberi nem ilyetén lealacsonyításával az érzékenyebb nézőket torkon ragadja. Undor – ezt lehetett érezni másfél keserves órán át” - bár a '86-os Magyar Nemzetben megjelent kritika következtetése fals volt, amit a darabról megfogalmazott, 2013-ban is részben helytállónak bizonyul, bármennyire is szokott hozzá a néző a gyomorforgató, felzaklató, bizarr szituációkhoz vásznon és színházban, a May B dermesztően hat. Keserves pedig az, hogy bármily erős volt a fohász, ami megtörténhet, végül meg is történik.
Nyomasztó sötétben feketén csillan Schubert baljós Winterreiséje, aztán a lassan felnyíló fényben egy csoport fehérre maszkírozott, grotesztk mozgású, szerencsétlen alak tűnik föl, áll szemben, kegyetlen sípszóra mozdul együtt, csoszog és dobog, serceg a színpadon. Jártukban, csúsztukban-másztukban fehér foltokat hagynak a fekete szőnyegen. Sok a csönd, sok a mozdulatlanság, a kitartott borzalom, mikor nem lehet menekülni az arcok elől, a púpok elől, a borzalmas fintorok elől, a beesett szemek és fehérre vakolt ráncok elől. Rabok ők egy koncentrációs táborban, leprások egy karanténban, vagy élőhalottak egy kórház falai közé zárva? Nem derül ki - akárkik, senkik, bárhol és bármikor. Minden utcán ott lehetnek, minden világégés után, minden működésképtelen közösség szélén. Hajléktalanok, züllöttek, betegek, akik nemcsak ott élnek mellettünk, sőt még ránk is néznek. És nem várnak semmit.
Bizarr, milyen pontossággal és tökéletesen formált mozdulatokkal tombolnak, csoszognak, őrjöngenek, suttognak, csapkodnak, maszturbálnak és harcolnak Schubert zenéjére. Kétségbeejtő, mennyire valóságos ennek a gnóm zombicsoportnak minden késztetése és ösztöne. Amit pedig nem mozdulatra, azt az arcra írta Marin: minden rándulás, minden rezdülés, minden fintor markáns, ijesztő, látszólag teljesen kontrollvesztett és zsigeri.
A csoszogó emberlények mindent megélnek, amit a társadalom védőburkában nevelkedett társaik a nézőtéren: szomorúak; ünnepelnek; templomba járnak hinni; kiközösítenek valakit, majd visszafogadják; pártoskodnak, aztán segítenek egymásnak; irigyen és kapzsin nyúlnak a másikhoz; mohón zabálják a harmadik születésnapi tortáját.
Ahogy könyörtelenül halad az idő előre, a fehér ruhákra fölkerül egy-egy felöltő, kalap, szoknya és nadrág, takarásba kerül a kezdeti, szégyenteljes szegénység és ettől néhány percre még a közönség is föllélegezhet. Még nevetésre is bátorodik néhol. Schubertet Gavin Bryars szürreális körülmények között született dala váltja, a Jesus Blood never failed me yet.
Aztán az utolsó jelenetben már minden szerencsétlen teste ruhába van burkolva, kezükben bőrönd, menekülnek vagy csak elutaznak, emigrálnak, elhagyva családot és barátokat, akik eddig sem voltak persze, egymást segítve másznak rá nehézkesen a láthatatlan hajó fedélzetére, hogy egy új földrészen kezdjenek mégújabb életet. Utánuk csak a csönd marad, meg a nyomasztó érzés, hogy valami alapvetően nem működik ember és ember között, ha az iszonyat közönyt, a szagló szegénység undort szül, és a csönd után következik a társulatot hatszor visszaszólító vastaps, amire még nem nagyon volt példa a Trafóban.
A fotókért köszönet a Trafónak.
