Eredetileg erényt, érdemet jelentett, aztán idővel a szó jelentése megváltozott. Mára már az oktalan és könnyelmű hősködést, az erőfitogtatást nevezik így, virtus. Duda Éva legújabb darabja pontosan megmutatja ezt a kettősséget: a jég hátán is szívvel megélő, de a legapróbb rezzenésre is vérig sértődő, önimádó és egyszerre köldöknéző összetartozást. A mi kiforratlan, nehezen megnevezhető, de minden percben érezhető magyarságunkat.
forrás:Trafó
Néhányan pontosan érkeznek, kávéval a kézben mászkálnak, táncoshoz és artistákhoz illően öt réteg ruhában, van,aki késik és finom akcentussal elmagyarázza, milyen nehéz a 4-6 vonalán az élet. Szinte kényelmetlen nézőként így belecsúszni egy cirkuszi társulat próbájába, ahol ennyire egyértelmű már az első pillanattól kezdve a színpadon élők összetartozása. Mintha egy kulcslyukon keresztül meglesnénk valamit, amihez még nincs közünk, nem ránk tartozik, mégis végtelenül természetes - egy cirkuszi próbát. Mindenki harsány, mindenki egoista, mindenki vicces és kinevethető, mindenki nagyképű és teljesen önmaga. Szerethető.
Kis miniatűr jelenetekkel kezdődik a próba, a súlyos vörös drapériákon végzett könnyed levegőakrobatika, alsó lábszárakat groteszkre nyújtó gólyalábazás, a némafilmek Chaplinjét idéző humoros intermezzok átvezetnek a valódi előadásba - mégsem lehet tudni, mikor válik a bemelegítés életté, mikor élesedik a játék. Jelenetről jelenetre változik ez a magyar mese: hol kínban, hol egyszerű humorral nevettet. Aztán empatikusan átvezet a lírába, a finom érzékenység területeire. Színes, szagos, minden érzéket megragadó ünnepi kavalkád ez a két óra, amit a táncosok nagyon határozottan megfogalmazott karaktere, a látvány tűzijátékszerű változása, a magyar népzene és kortárs elektro ízléses egymásbafolyása tart össze.
Minden jelenet különálló, mégis érzékelhető a történet konzekvenciája és tanulsága: örülünk, bőgünk, hirtelenek és meggondolatlanok vagyunk, harcolunk és nagy az arcunk, meg szégyelljük magunkat ha kell, ha nem, tehetségesek is vagyunk, meg iszonyú bénán elszúrjuk a legkisebb apróságot is, nem látjuk a fától az erdőt, aztán egyedül hagyjuk a gyereket, meg el azt, akit legjobban szeretünk és persze bocsánatot is kérünk. Ezeket mind tesszük, soha nem csöndben, soha nem megfontoltan, mindig cirkuszolva. Mi, magyarok.
S hogy értsük, több ez mint önirónia, a nagyon precíz és pontosan kivitelezett artista-táncosok nem hagynak a földre tapadni, inkább ráncigálnak föl, a levegőbe. A Virtus maga kötéltánc a jóízlés határán - és soha nem véti el a lépést. Minden "családtag" piros-fehér-zöld jelmezben játszik, de a pirosak, zöldek olyan kínálata jelenik meg, olyan egyértelműen kortárs ruhadarabokon, hogy a trikolór sem magyarkodást, vagy túljátszást jelent, hanem hétköznapiságot és érdekességet.
A gólyalábakon remegő részegség is nyilvánvaló megoldás, a játék, a jelenet táncossága mégis feledhetetlenné teszi. Ahogy a magyar viseletbe öltöztetett duettet is a stilizált néptánc egyedisége, nehezen megfogalmazható humora. Minden mozdulat ismerős, mégis karikírozott, s ettől a nézőnek nincs más választása: önmagát kívülről szemlélve elindulni befelé, sírva vigadni a tényeken és a bombonos dobozból kivenni a következő darabot anélkül, hogy tudná előre, keserűvé vagy édessé olvad a szájban.
A Virtus két megterhelő, lebilincselő és szórakoztató óra arról, amiről szinte soha nem beszélünk és most is csak nagyon óvatosan: hogyan viselkedünk egymással, a családunkkal, a közvetlen környezetünkkel és végső soron saját magunkkal, hogyan vagyunk büszkék és hogyan nézzük le egymást, hogyan leszünk hősök vagy béna kacsák, hogyan játszunk férfit és nőt, hogyan törünk össze egy pillanat alatt és hogyan emelkedünk az égig.
Következő Duda Éva társulat-előadás: Lunatika, MU Színház, április 16.
