Fotók: Trafó Facebook

Mellkast dagasztó kelet-európaiság, öniróniával tálalt hősködés, karikírozott erőfitogtatás, életöröm-boma és feszes ritmusban változó zsánerképek. A Duda Éva Társulat új, Trafóban bemutatott darabja, a Virtus több mint tánc, de nem akarja lefölözni a cirkuszművészetet. Interjú a koreográfussal.

Eddig alapvetően ragaszkodtál a kortárs tánc szabta keretekhez, a Faun ráadásul egy Nizsinszkij-adaptáció volt, amivel a klasszikus baletthez nyúltál. Miért lépted most át ezt a határt egy összművészeti darabbal?

Több oka van. Egyrészt van ez az újcirkusz nevű irányzat, ami nagyon inspiráló és attraktív műfaj számomra. Ez egy kísérletező és a kortárs színházhoz közelebb álló világ, mint a hagyományos cirkusz. Sok megragadó előadást láttam és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt táncosokkal megoldani. Semmiképpen nem akartam kizárólag cirkuszi artistákkal dolgozni, úgyhogy arra gondoltam, kísérletezhetnénk olyan elemekkel, amelyek kifejezetten a cirkuszi világhoz kapcsolódnak, mint például a levegő akrobatika, zsonglőrködés, gólyalábazás, földakrobatikák. Nem lefölözni akarom a cirkuszművészeket, nem is ez volt az előadás célja, hanem inkább be szerettem volna emelni egy olyan világot, ami számunkra eddig ismeretlen volt, de amit a közlés szempontjából mégis fontosnak találtam. Ez az egyik oka. A másik oka már az előadás tematikájáról szól, a magyarságról, a kelet-európai ember mai problémáiról. A darab azt is feszegeti némi öniróniával, hogy a kisstílűség és a nagyravágyás mellett mennyire vagyunk kiszolgáltatottak, bezárkózóak, tudnak-e vajon az emberek kapcsolódni egymáshoz. A cirkusz éppen egy olyan miliő, aminek fontos eleme az összetartás.

A cirkuszdinasztiákra célzol?

Igen, ebben a világban apáról fiúra hagyományozódnak a trükkök. Kevés olyan mesterség van, ami ennyire belterjes, ami ilyen tradicionális, ahol az öröklődés ennyire szép. Ebben az előadásban mi konkrétan egy cirkuszi közösséget mutatunk meg, ami úgy működik, mint egy nagy család, ezért van benne egy gyerek is például.

A cirkuszban felnövés élménye mellett a vándorlétet is megmutatod? Ha már közép-európai sors, akkor ehhez az állandó költözés, a sehol otthonra nem találás is hozzá tartozik.

Hozza ezt a vándorcirkuszi miliőt, miközben minden nagyon modern és mai. A darab úgy indul, hogy megérkezik a cirkuszi csapat egy próbára, aztán észrevétlenül átfolyunk az előadásba és a végén a próba is befejeződik, de bent marad a gyerek, egyedül, otthagyva. Néha ilyenek vagyunk, a színház, a cirkusz, a tánc, ez a szakma a megszállottaké, és gyakran csak másodlagos a család. Megjelenik a színház a színházban, a próbáló közösség, a vándorcirkusz. Nem tudjuk, hogy profik vagy amatőrök, inkább a kettő között. Ez is nyitva marad.

Így oldod meg, hogy a táncos mégsem akrobata?

Ebben az előadásban csak olyan mozdulatokat, trükköket csinálnak, amit profin végre tudnak hajtani. Kipróbáltunk sok mindent, de a végén csak olyat hagytunk benne, amit tökéletesen kiviteleznek a táncosok. Attól viszont, hogy táncosok, bizony más a kvalitása bizonyos dolgoknak. Visszatérve egy pillanatra az első kérdéshez: mindig a tánc kerül nálam előtérbe, ugyan korábban is használtam már olyan kellékeket, eszközöket, amelyek megnyitják, másképp értelmezik a teret, mint egy szokványos táncelőadásban. Ez a funkciója például a Faunban a víznek, az Overdose-ban a botoknak. Ebben az előadásban a levegő ez a tér. Régóta kacérkodtam ezzel, de tartottam is tőle. Ez egy nagy fa, nagy fejszével. Féltem is tőle, hogy nem tudjuk abszolválni, de aztán a legelején csináltunk egy több hetes workshopot, jöttek a legjobb artisták, mi pedig tanultunk. Akkor már nagyon figyeltem, hogy mi az, amit meg tudunk majd csinálni, illetve mi az, amibe nem szabad belefognunk. Így került be a levegő akrobatika, a gólyalábazás, sőt a gólyalábon táncolás. Van egy olyan jelenet is, ami iskolai dobbantókra épül, ami szerintem mindenkinek megvolt általános iskolában.

Lehet egy negyedik nézőpont az is, hogy már nem elég egy egyszerű táncszínházi előadás arra, hogy közönséget hozzon az előadásra?

Biztosan igaz ez is, a piac el van árasztva, rengeteg modern, kortárs, alternatív vagy akár klasszikus táncelőadás van, amiből lehet válogatni. De nem ez volt az indíték. Nagyon szeretek speciális dolgokkal foglalkozni, és mivel koreográfusként rengeteg színházban dolgozom amúgy is, számos olyan hatás ér, ami szélesíti az eszköztáram és az érdeklődési köröm. De persze volt olyan előadásom is, amiben semmi extra nincs, éppen az ezelőtti.

Az After egy nagyon intim közeg.

Négy táncos egy nagyon meghitt közegben játszik, igen. Persze ott is vannak különleges megoldások, mert a talajt például hamunak álcázott anyaggal fedtük be. De nincs benne olyan attrakció, ami nincs egy táncelőadásban. Az a finomságával, aprólékosan kibontott érzelmi szálaival hatott, ez pedig az attraktivitásával és a harsányságával is. De remélem egyben az intimitásával is fog. Nem kitett cirkuszi számokat látunk egymás után, annál egy sokkal koherensebb színházi közeg jelenik meg.

Ez a darab nem egy siránkozós, köldöknézős két órát ígér. Mintha egy burleszkfilmbe csöppentem volna.

Próbáltam öniróniával és humorral élni. Azt érzem, hogy nagyon sokunk hangulata borús, a nap sem akar kisütni, nem jön a tavasz, a politika pedig minden területet áthat. Sok a nyomasztó helyzet, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Nem akartam erre analóg reakciót adni.

Hanem megemeled a levegőbe.

Bennünk azért van virtus, van erő, játékkedv és életöröm. Legalábbis abban a közegben, ahol dolgozom, mindenképpen. Őket is fel akartam egy kicsit spannolni így. Az előadás végül egy hatalmas életöröm bomba.

Amihez Szirtes Edina Mókus alaposan hozzájárul. Őt hogy találtad?

Ismertük egymást már jó ideje, mindketten szegediek vagyunk. Már jó régóta szerettem volna élőzenés előadást csinálni. Először balkáni zenére gondoltam, aztán rájöttem, hogy ha már belekóstolok ebbe a témába, akkor magyar népzenére lesz szükségem. Kunert Pétert viszont semmiképpen nem akartam kihagyni, vele évek óta együtt dolgozom, de a folk nem az asztala. Szóval végül különös összeállítás lett. Az elején nagyon tartottam attól, hogy ez a két ember mit fog kezdeni egymással, annyira más típusú művészek, más zenei világban gondolkodnak. Úgy látom, hogy végül mindkettőjük számára megtermékenyítő találkozássá érett ez. Megmaradt a progresszív zenei vonulat, amit Péter hozott és ehhez hozzáadódott Mókus érzékeny népzenei gondolkodása és elképesztő energiája.

Nem volt még ennyire nagyszabású előadásod, már csak a szereplők számát tekintve sem.

Létszámát és komplexitását tekintve is ez a legnagyobb. Az élő zene, a táncosok, a cirkuszi artisták, nagyon összetett munka volt. Tavaly nyáron kezdtünk beszélni róla, terveztük ősztől decemberig és januárban kezdődtek a próbák. Két hónapig tartott a nagyon intenzív próbaidőszak. Nem is szeretem hosszúra nyújtani a folyamatot, így jobban koncentrálódnak az energiák.

Ezek szerint már a fejedben van a következő is.

Már érlelődik, de a soron következőt a csapatomnak nem én fogom csinálni, hanem két meghívott vendégművész, Mészáros Máté, aki most az Ultima Vez társulatánál dolgozik és egy szlovén alkotó, Gregor Lustek. Két egyfelvonásos darab lesz, decemberi bemutatóval.