A művészet is megváltó tevékenység, éppúgy mint a hit, vallja M. Kecskés András, aki idén áprilisban ismét húsvét előtt mutatja be Töviskorona című alkotását a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában, ahogy 2006 áprilisa óta minden évben. A régi fátyoltáncokat idéző előadás nem is igazán pantomim, hanem expresszív tánc, hiába is próbáltam az előbbi műfajba beleszuszakolni.

A Töviskoronában egyedül játszik, ahogyan jellemzően a többi előadásában is. A pantomim műfaja vonzza be ezt a magányt vagy inkább az Ön habitusa ilyen?

Inkább a műfaj, hiszen a pantomim egy szólisztikus előadásmód. Éppen az a szépsége, hogy egy ember mindenné átalakulhat, egyedül testesíti meg a különböző karaktereket, tárgyakat, helyszíneket. Az üres térbe írja bele a figurákat, a történetet. A hagyomány is ezt diktálja: a görög mímoszok is szólisták voltak.

Egy színházi előadás középpontjában a dráma, a feszültség áll. Hogyan jelenhet meg a külső konfliktus másik szereplő nélkül?

Ahogyan a tánc, a pantomim is sűrít. Megmutatja a helyzeteket, de nem megy bele, hanem egy témát játszik. Ez a téma most a János Passió: megjelenik Judás, ahogy elárulja Jézust, Péter, ahogy letagadja, és színre lép a tömeg is. A Töviskoronában, a bachi Passió nyomán a tömeg játssza a főszerepet.

Végül miért Barabás mellett döntenek?

Szerintem két lehetőség kínálkozik: vagy Jézus volt a veszélyesebb, vagy ő volt a bűnösebb. Az, hogy Isten fiának vallotta magát, hogy a nép a zsidók királyának tartotta oda juttatta, hogy a tehetetlen papság és a zsidóság kiszolgáltatta a rómaiaknak. Pilátus pedig hiába mondja mellette állva, hogy „íme az ember”. Ecce homo. Munkácsy trilógiájának első részében Jézust jogtanácsosnak ábrázolja, az utolsón pedig már saját őrült, eszelős arcát festi a jézusi testre, feje körül töviskoronával. Ez az arc ihlette egyébként a darabot, ez az érzés, amikor a meghurcolt, megalázott ember belesajdul az életbe, amikor annyi az értelemetlen fájdalom, ami az ember agyát szúrja. Két önarckép is van ezen a festményen: a másik a lovasé, aki visszanéz a keresztre.

Ebben a helyzetben a töviskoronát csak kívülről tehetik a szenvedő fejére? Nem lehet ez az önmarcangolás szimbóluma?

A töviskoronával a királyságot akarják megcsúfolni. Mint Gogolnál Az őrült naplójában: bárki lehet király, ha az elméje úgy kívánja. Ez a megcsúfolás, az ártatlan, jóakaratú ember értlemetlen megkínzása már gyerekként is megrázott. Jézus nem cselekedik helytelenül, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor a kufárokat kikergeti a templomból, nem tesz rosszat. Nekem persze a kikergetés tetszik a leginkább. Néha azt gondolom, ráférne ez a művészetre is itthon.

A jót hirdető ember meghurcolásának, meg nem értettségének fájdalma mintha Önben is felbukkanna. Nincs a szerep és a személyes sors között határozott áthallás? Egyedül harcol a pantomim megmaradásáért, azért, hogy a néző értse, amit lát.

Rengeteg tanítványt adtam a táncművészetnek, sok emberrel dolgoztam együtt, nem vagyok ebben egyedül.

De ők táncban mentek előre.

Nehéz műfaj a pantomim. Egyszerre kell képviselni mindent, ugyanolyan szenvedéllyel kell szeretni minden apró mozzanatot a teljes színháztól a legapróbb kis témáig, és a folyamatot is, ahogy ezek a metaforák mozgásra adaptálódnak. A Töviskorona sokkal inkább expresszív tánc, mint pantomim. Rengeteg anyaggal, fehér és vörös lepellel dolgozik, a darab a régi fátyoltáncok meghosszabítása, egyszerre egy szakrális metafora és elbeszélő költemény.

Miért fordul többnyire klasszikus művek és témák felé?

Ezek örök értékek. Lenyűgöz Bach és Schubert, Mozart és Muszorgszkij.

És az első darabja is Muszorgszkij volt.

Igen, azt szoktam mondani, hogy az Egy kiállítás képei az élettársam. Minden taktusát pontosan ismerem. Volt már szerencsém kortárssal is, de mindig a vidám kis etűdök voltak a legsikeresebbek, lehet, hogy ezeket kellene újra elővenni. Nevettetni - és nem csak röhögtetni - nehéz dolog, elérni, hogy őszintén kiszakadjon...Azt vettem észre, hogy a humor forrása most leggyakrabban a nyelv torzulása. Mintha megrekedne egy anális-orális, nagyon primer, szexuális szinten. Új műfajt is kell teremteni, valami „nézőbefogadó”-szerűt.

Mikor felróttam, hogy borús a hangja, azt mondta, épp a Passiót hallgatta, azért. Évről évre újraírja ezt a darabot?

A téma fel van rakva, csak annyi változhat, hogy úri kedvem éppen merre visz a színpadon. Az ihletnek utat nyitok, az belefér, ha két-három mozdulattal később érek vissza.

Ezek szerint nem nagyon improvizál.

Mi van, ha cserbenhagy az ihlet?

Előfordult már?

Nem. De ha üres a nézőtér, nem jön az ihlet. A nézők érzékenysége határozza meg a hangulatot, a nézőtér változtatja templommá a Töviskorona helyszínét. Nézők nélkül nem működik.

Az is fontos, hogy hívők legyenek?

Igazából én sem tudok hinni. Nagyanyám rengeteget imádkozott egész életében, szenvedésből szenvedésbe vetette a sorsa, de a hite egy pillanatra sem lankadt. Szerette volna, ha én is követem ebben, de bennem túl sok volt a kérdés – és túl sok a dogmák iránti ellenszenv. Az ő emlékére írtam ezt a darabot.Nekem pedig megadatott a művészet, és az is megváltó tevékenység.