A 35 éves connecticuti pasi semmi mást nem akart, csak videójátékokat készíteni. És persze játszani velük. Bármilyen érzeteket is kelt ez bennünk, nemvideojáték-készítőkben, vagy videojáték-nemkészítőkben, Matt ezt a dolgot végigcsinálta. Viszonylag fiatalon már Los Angelesben dolgozott egy menő cégnél és videojátékokat tervezett. Egészen 23 éves koráig, mikor fölszállt egy repülőre, ami Brisbane-ben landolt. S Matt ekkor rádöbbent, hogy nem mindennél színesebb a videojáték világa.

2003-ban aztán kilépett a cégtől és elkezdett utazgatni, akkor még csak Délkelet-Ázsiában. Családját és barátait saját weboldalán keresztül updatelte legújabb felfedezéseiről. Egy nap aztán egyik haverja rászólt: "Kezdj már táncolni azzal az idióta mozgásoddal, felveszem"! És Matt kellőképp befolyásolhatónak bizonyult ezen a téren. Az első videó így készült el, Hanoi főterén. A technika szárnyalása aztán magával ragadta Matt sorsát. A táncoló figurát 2005-ben néhány srác föltolta az akkor épp a boom előtt álló új oldalra, a YouTube-ra. Ezzel elindult a sikersztori, emberek ezrei töltötték le, sőt gyűjtöttek neki pénzt a további utazgatásokra.

Majd jött egy e-mail egy rágógumit gyártó cégtól, hogy táncolna-e még itt-ott, ha alaposan megfizetnék. Ahol akarok? - kérdezte Matt. Egészen pontosan ott, ahol akar - hangzott a válasz. És ez így is történt. Matt azóta híres lett, született gyereke, boldogan él feleségével, Melissával, és továbbra is emberek tízezrei imádják a a világ ikonikus helyein lejtett furcsa táncot. Matt Harding egyik leghíresebb videója Ruandában készült, de tavaly októberben Budapestet is megmutatta- legalábbis önmagát a Halászbástyán.

Where the Hell is Matt? In Budapest.

Két év alatt eltrappolt az ötlet Svédországból Budapestre: mi lenne, ha a monoton 8 (10-12) órás munkaidőt nem ebéddel, hanem egy kis riszálással törné meg a tisztes dolgozó közösség? A mozgalom neve Lunch Beat, először idén rendezték meg a főváros egyik hórihorgas, egyébiránt ízlésesen minimalista, úgyszólván streil irodaházában. Az eseményről első sorban a Facebookon keresztül értesülhettek a táncolni vágyók.

Stockholmban - bár az első alkalommal húszan sem - az idei nyáron már hatszázan vettek részt az egyórás buliban. Budapesten azért nem volt ekkora a tolongás. Egyébként van minden, ami kell, az italt és a drogot leszámítva. Pia helyett szendvics és víz, viszont cserébe füst dögivel, dj és öltönyös-kosztümös szórakozó közönség. A belépő sem sok: 800 forint - s ebben már a szendvicsed is benne van.

Egy feltétel van: táncolnod kell. Cigizés, kávézás és a kollégák idegeinek reszelése helyett a Lunch Beat felszabadult mozgást kínál. Arról felesleges is hosszan beszélni, mennyire jót tesz a testnek egy kis átmozgatás, mennyivel egészségesebb, mint pacal után elheverni, s mennyivel hatékonyabb egy ilyen ebédszünet után a délután.

A magyar kultúrától nincs is ez az ötlet olyan távol, hiszen nálunk évtizedek óta jó ebédhez szól a nóta... A következő alkalomra nem is kell olyan sokáig várni, a maroknyi, de lelkes csapat elkötelezetten szervezi.

LunchBeat Budapest from WATER FILM on Vimeo.

Néhány hét szünet után újra érdemes a Várba látogatni, mert kezdődik a nyári szabadtéri szezon a Karmelita udvarban. A Budapest Táncszínház produkcióival, Zacher Lóránd koreográfiájával, a Sec-kel és egy Vukán - esttel nyit idén nyáron a Nemzeti Táncszínház.

Az lehet, hogy Hugh Grant volt a legcsodálatosabb Chopin, de játszani bizonyára nem tudja úgy, mint Vukán György. Bár George Sand, Liszt és Chopin bonyolult viszonyát kevés mozi adja olyan érzékletesen, olyan hitelesen vissza, mint az 1991-es Impromptu.

 "Chopin a zeneirodalom egyik legnagyobb poétája, aki pár ütemben is képes drámákat elmondani. Liszt Ferenccel Párizsban töltött évei alatt az improvizáció jelentette munkásságuk alapját. Ebből kiindulva váltakoznak majd eredeti Chopin darabok és azok improvizációs átiratai. A rögtönzés erejének pillanata elszáll, ezért nehéz utólag felidézni és leírni. Ez a tiszta zeneiség és költőiség az, ami megfog - mert a művész az, aki saját intuícióit közvetíti" - vallja Vukán. De ki volt ez a tehetség, akit jól játszani a mai napig is csak kevesek kiváltsága?

Chopin a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában látta meg a napvilágot, 1810-ben. Nevét már franciául ismerjük, s nem véletlenül, huszonévesen már Párizsba költözött, s itt is élt javarészt. Zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték, zsenialitását a gyermek Mozartéhoz vagy Bach-hoz mérték. Hét évesen már zenét szerzett, a korabeli sajtó pedig gondoskodott a hírnevéről, a "csodagyereket" a fővárosi arisztokrata szalonok közönsége egyhangúlag magának követelte. 16 évesen már a Varsói Konzervatóriumban tanult - ekkor már megevett egy híres hegedüművészt és egy fantasztikus zongoristát - Józef Elsner zeneszerző keze alatt.

Ezután Bécsben, majd a kor szellemi centrumában, Párizsban tanult és alkotott. A harmincas évek végére már mindenkit ismert, aki számított, már mindenkit elszeretett másoktól, akit megvágyott. Közeli barátja volt az operaszerző Vincenzo Bellini és Eugène Delacroix, a festő, Hector Berlioz, Liszt Ferenc és Robert Schumann is. És jött Gerorge Sand, azaz Amandine Aurore Lucie Dupin, az első nőíró, aki híres volt csodálatos romantikus regényeiről, másrészt pedig hírhedt volt szerelmei népes és rangos táboráról is. Sand szeretője volt Prosper Mérimée, Alfred de Musset, Alexandre Manceau is. Bár Sand levelezésébül azt gondolhatjuk, Chopin aszexuálisnak volt, a kapcsolat mégis tíz éven át tartott, és csak a Sand gyermekei, Maurice és Solange miatti viták vetettek véget neki.

Horowitz, ahogy más senki nem tudja, úgy játssza az Impromptu-t.

Az 1840-es évekre Chopin egészsége gyorsan romlani kezdett, tüdőbaja miatt gyakran kellett elutazniuk Párizsból. Utolsó műve egy f-moll mazurka volt. Korán, életének 39. évében halt meg, tuberkulózisban. Mozart Requiem-je hangzott el a temetésén. Szívét és a levelezéseit a varsói Szent Kereszt templom egy oszlopában őrzik.

A Vizuális hangjegyek viszont nem pusztán akusztikailag keltik életre, hanem megélik és megmutatják Chopint. Improvizáció, tánc, Vukán György és Chopin találkozik - két hét múlva a Nemzeti Táncszínház udvarán.

Az öreg, furcsa ezermester ablakából egy gyönyörűséges lány figyeli a kisváros csöndjét minden évben felverő harangavatási ünnepséget, egyszerre sztoikusan és nemesen, megközelíthetetlenül áll a balkonon és figyeli a táncversenyre készülő fiatalokat. Ki lehet ő? S hol rejtegette eddig az öreg Coppelius?

Minden legény őt bámulja, minden lány rá dühös. Egészen hiába őrjöngenek a csajok - az ismeretlen nő szépsége minden férfit megbabonáz. S amikor a magukat kellető hímek közé egy keszkenő hullik, s épp egy elkötelezett pasi kezébe, kitör a botrány. A csalódott és féltékeny Swanildában gyilkos indulat lobban a nő és udvarlója, Franz ellen.

A Coppélia Léo Delibes  francia zeneszerző háromfelvonásos balettje 1870-ből, de librettoját E.T.A. Hoffmann német romantikus író "Der Sandman" (A homokember) című elbeszélése alapján Charles Nuitter és Saint-Leon írta. A szerzőt Erkel Ferenc többször hívta Magyarországra, s jó közelítéssel háromévente meg is jelent székesfővárosunkban (1878, 1881, 1885). Hagyta magát befolyásolni a tüzes magyarságtól: Romance Hongroise zongoradarabja és a Coppélia csárdás dallama itteni élményeiből táplálkozik. A balettet magyar színpadokon Harangozó Gyula koreográfiájával játszották.

De visszatérve a játékos-kesernyés történetre: hőseink saját indulatukban pácolódva állnak a főtéren, s véletlenül megtalálják a mester házának elhagyott kulcsát, amit az siettében elszórt. Mikor hazaérkezik a Coppélius, házában már tombol az ifjúság, felhúzzák a táncoló bábut, aki erre nyekergős valcerba kezd. A haragus Coppelius ezt látva kizavarja a kéretlen látogatókat, de megdöbbenve tapasztalja, hogy Coppéliája, szíve-bábja tánco továbbl. Felfedi, ki áll a báb mögött, s rájön, hogy Swanilda űz gúnyt belőle. Bosszút esküszik, s soká nem is kell várnia.

A szerelemtől vak Franz azonnal meg is érkezik, ráadásul a kéményen keresztül. Szerelmet vall Coppéliának, aki mögött jegyese, Swanilda rejtőzik. A lány zokogva kiszakítja magát Franz karjaiból. Coppelius öröme teljes volna, ha Franz féktelen dühében nem verné szét a házat, s nem ragadná magával az imádott babát is. De Franz férfiból van és mindezt megteszi.

A harmadik felvonásban viszont Franz (hóna alatt a gyönyörű bábbal) Swanilda bocsánatáért esedezik bőszen, Coppelius a babájáért, miközben a nép már rég mulatna. Azért hosszan nem kell várniuk: a két szerelmes egymásra talál, a buli elkezdődik és Coppelia is visszakerül gazdájához.

Romantika és játékosság, finom kis érzelmi manipulációs játékkal - ez a Coppélia.

A Balaton-átúszás megúszásba fordult most szombaton, de vasánap azért pótlólag sávba szorítva mégis megjelent az úszószenvedély - a tapasztalat persze igazolva látszik, nyílt vízen minden jobb, medencében viszont látványosabb. És nem utolsó sorban lehet idegenekkel versenyezni a semmiért. Egy vicceskedő, csipkelődő ráúszásban megértettem, milyen szép is tud lenni a szinkronicitás. Még akkor is, ha ez egy spontán előre nyújtózó kartempó és nem balett. Vízibalett.

Linda Cerruti, az olaszok favoritja

Bár az ókorban már mindent tudtak a vízről, s arról is milyen élvezeteket nyújthat a fürdőzés, ücsörgés, az úszás, vagy a tánc a vízben, a szinkronúszás csak a 19. század vívmánya. (Egyébiránt az első vízi gyönyöröket megörökítő írás az első századból származik, Martialis római költő lelkesen közvetíti, hogyan töltötték föl vízzel a Colosseumot, amiben nők és férfiak látványos műsorokat adtak elő. hanyatló hedonista társadalmak kedvelt szokása ezek szerint a vizibalett...) Bár lehet, hogy ott harcba fordult a szép. Ahogyan még ma is néha, például 2000-ben Sydneyben a japán csapatnál.

Mára a balett helyett sporttá vált a műúszás, ráadásul magas elvárásokat támasztó fajta, kizárólag a sokféle tehetséggel bizton rendelkezők számára. Mert mi kell a szinkronúszáshoz? Hihetetlen állóképesség, nagyon előnyös fizikai adottságok, magas színvonalú úszni tudás, sőt együttélés a vízzel, ráadásul komoly balett-tapasztalat. Nem könnyű a műúszók élete.

Visszatérve a történetre: az újkori emlékek 1892-ben Angliájából származnak, mikor is "díszes úszásos bajnokságot" rendeztek a szigetországban. Ezeket a versenyeket elirigyelték a szomszédok, s lassacskán ők is beszálltak, néhány évvel később már Franciaország, Belgium, Hollandia, és Németország is gyönyörködött a vízitündérekben. Az esztétikai élmény és a látványos show szeretete tovább terjedt, a századforduló éveiben már a tengerentúlon is rendeztek hasonló versenyeket. Kezdetben csúf névvel illették: csapatban végrehajtott formációs úszásnak keresztelték - de nyilvánvaló, hogy ezzel hosszú karriert befutni nem lehet.

A sportág csak 1969-ben vált szét az úszástól, új brandet is kapott, az új keresztségben a szinkronúszást kapta. Az első világbajnokságot 1972-ben rendezték, majd gyorsan exportálták az olimpiai játékokra is, 1984-ben Los Angelesben szerepelt először. A szinkronúszást hasonlít a szinkronkorcsolyához, jégtánchoz: zenére hajtanak végre gyakorlatokat szólóban, párosban, csapatban, és legújabban szabad kombinációs kűr formájában, mely mindhárom versenyszámot ötvözi. A zsűri pedig, ahogy a jégtáncnál is tapasztaljuk, egyszerre pontozza a művésziességet, kreativitást és a technikát.

Van, amikor a sport elfelejti a pontozást és előlibben a művészet, kerekedik mellé mese, egy lágy, szentimentális történet. Amikor a Cirque de Soleilt megérinti.