"A Buenos Aires-i hőségben olvad a jégpáncél, amelybe évekkel ezelőtt zártam magam, szégyenemben,amiért már nem vagyok fiatal. Éjjel-nappal tangózom! A testemenrég nem látott izmok rajzolódnak ki újra, az arcomról eltűnt a keménység, amellyel egész életemben azt üzengettem a világnak,hogy erős vagyok. Ha világosabban akarom kifejezni, amit érzek,hát tessék: én itt boldog vagyok! Megengedem magamnak, amitazelőtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül.Táncolok, érzek, azaz élek! Pár hét alatt fokozatosan hántottale rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a meleg: levettem azárt, hosszú ujjú ruhát, és felvettem egy ujjatlan, mélyendekoltáltat; majd jött a meglepetés, hogy tetszem, így, ahogy vagyok! Bátran érezhetem magam megint szépnek, amiről otthon már leszoktam. Túl az ötvenen, ujjatlan ruhában, szarkalábakkal aszemem alatt, itt-ott egy kis hurkával a derekamon – ezen a helyen NŐ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az életújra felkért egy táncra…" Így fest Sándor Anikó buenos aires-i kalandja, regényformában egy ötvenes nő és a tangó találkozásáról, az elnyílt virág újranyílásáról, romantikus, nőiregény nyelven, egy könnyed nyári kis strandos chicklit (chicken literature, ahogy a művelt angol hívja a női ponyvát). A könyv egyébként a Jaffánál jelenik meg, a címe pedig Pillangó a vállamon.

A bemutatón (augusztus 3-án) lesz is tánc - maga Budai László lép föl, milonga és tangóesttel.

Milonga. Milonga az 1850-es évek argentin folklórja, népzenéje, amit ma már campera jelzővel illetnek, hiszen milonga a tánc is, amit a tangó támadása előtt a városi szalonokban élveztek a magasabb státuszú polgárok és milonga maga a hely, ahol tangót táncolnak. Sőt milonga e három egysége is, amikor a zene, a tánc és a hely harmóniában izzik föl.

Mi más lenne, ami egy ötvenes önbizalomhiányos nőt megfiatalít, felpezsdít és életre kelt? Mintha belecsöppentünk volna a Hölgyválaszba, Richard Gere a félhomályban, vele szemben persze nem Jennifer Lopez, hanem idejétmúlt mimagunk, de szerencsére az örökősz halántékú Gere állandó időben szexi, annak, aki ezt szereti, a lényeg a csöppenés, meg az önfeledés, ami Gotan Project muzsikára nem is kérdés. És a milonga. A tangó esszenciája már korábban kiderült, ismételni kár volna, marad hát a híres jelenet az ezerszer végiggyűrt filmből, egy csipetnyi izgalom és feszültség, amit a könyv talán oldalak százain tart fenn, talán nem, de a lényeg, hogy tangózni kötelező, mert kortalan és mámorító. 

Nem kell sok ahhoz, hogy éjszakára Budapest a húszas évek Párizsává változzon - végtelen sok fekete szemceruza, egy nyúlfarknyi rojtos ruha, kis kalap, cseresznyeszín köröm és száj meg egy kalap. Ja, és könyékig érő szaténkesztyű, meg egy boa. Szín szabadon válaszott. Az utcán pedig kiderül, valójában mindenki Woody Allen és foxtrott-rajongó - és bárki bekapcsolódik néhány ütem erejéig egy-egy sanzonba. Padampadam meg az igazi táncjárvány.

Mi történhet a nővel, ha leszedik róla a fűzőt? Megmozdul a teste és a lelke. Kedve lesz énekelni, szipkával cigit szívni, irodalmat írni, táncolni, csábítani. Mindannyian hálával gondolunk Paul Poiret párizsi divattervezőre, aki a századfordulón dédanyáinkról lehámozta a kötelező csontokat és csatokat és helyette kényeztető szaténba és selyembe burkolta őket. A varrónők lecsalták a szoknyák alját, kivillantak a hófehér kerekded lábikrák, az övek a kényelmetlen derémagasságból lecsusszantak a csípőkre és elkezdődött a cipőreneszánsz. Vagy fetisizmus.

Dédanyáink szabadon sportolhattak, teniszeztek, bicóztak, úsztak (amiért külön hála) - bár ezzel együtt a szépségideál is változott. Nem lett sikk a dús kebel, a gömbölyű csípő. A divatot nők írják nőknek, ilyen ez. Sokat elárul, hogy az új nőideált garconne-nak nevezték, ami franciául fiút jelent. A név egyébként Victor Margueritte 1922-es regényéből származik: főhőse egy önálló, fiús, dolgozó és a szabad szerelemnek hódoló lány.  Visszatérve a sminkhez, ami egyáltalán nem fukar, inkább karaketeres, hatalmas fekete szemek és aprócskára soványított ajkak, a matt fehér bőrön. Az abszolút ideál pedig Greta Garbo - nincs is ebben vita.

A lényeg pedig a terjedő táncmánia, a dzsessz hullámain ezer csomóval vitorlázó ritmusőrület, az Amerikából kipattanó, fertőző kór. A New Orleansból induló új zenei műfajban, a dzsesszben kezdetben feketék remekeltek, de a fehér zenészek is gyorsan belehabarodtak, és megszületett a később önálló zenei formává alakuló dixieland. És a fantasztikus táncok: a shimmy, a foxtrott és a charleston. S hogy még se legyen olyan egyszerű az önfeledni vágyók élete, az állami erkölcsvédelem ekkor még sorban ellenőrizte a tánciskolákat. Nem volt szabad „a vállat és a fart rázni”, de még a férfi nyakát átfogni sem! Ám a szigorral a törvényhozó épp az ellenkezőjét érte el, dugig voltak a lokálok és a bárok "fart és vállat" rázó hölgyekkel és urakkal. (1927-ben a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy Berlinben, a Potsdamer Platzon, egy háztetőn már délelőtt charlestonoztak a rádió hangjai mellett. Ennyit a tilalmakról.

Dédanyáink és apáink tehát foxtrottot és charlestont jártak. Előbbi "társastánci" formája ma is él, ők a slowfox és a quickstep. A slowfoxra a test folyamatosan haladó, hullámszerű mozgása jellemző, technikailag nagyon igényes, ezért inkább csak a versenytáncosok tanulják meg. A quickstep dinamikusabb, elsöprő, néhol inkább mókás mint vidám, pláne, mikor a versenyeken szökellő és futómozgásokkal is színezik.

A charlestonról azt tudjuk, hogy már az 1900-as ávek elején táncolták az Egyesült Államok déli államaiban - a feketék népi táncaként. A neve is innen ered, hiszen elsősorban Charleston városában volt közkedvelt. A legjellemzőbb lépése a kis édes kacsázás: a lábfej elejének befelé, a sarkok kifelé fordításával csavart lépés.

Ha fizikailag nem is, lelkileg mindenképpen maradni érdemes a Babelen. Mert van ott még katalán sátor is, ahol nem pszeudokatalánok vigadnak és tanítanak sardanát, hanem egészen valódiak. A sardana egy körtánc, ami már régen átlépte Katalónia határait - minden hagyománytisztelő spanyol ezt táncolja. Van belőle rövid )sardana curta) és hosszú (sardana longa), s két kevésbé elterjedt fajtája, sardana lluïment  és revessa.

Mint a néptáncokét általában, a sardana eredetét is homály fedi - sokak szerint már a 16. században is ezt táncolták spanyolhonban, mások azonban a mai sardan keletkezését a 19. századra teszik. Az azonban bizonyos, hogy virágkorát a katalán nacionalizmus kibomlásakor élte. Ekkor kapott új ritmikai külsőt, átesett egy kis ráncfelvarráson és újrapozicionáláson, hogy könnyedén megkülönböztethető legyen a többi spanyol tánctól. Ma pedig a 6/8-os ritmusú, zenészek hadától kísért tánc a Katalán Nemzeti Örökség listájának kiemelkedő tétele.

A körtánc nagyon szabad, alig koreografált - férfiak és nők egyaránt és egyszerre is járhatják. Viszonylag lassú, nem kíván semmiféle előképzettséget vagy különleges tehetséget. Katalóniában nincsenek zárt körök, a táncban sem, itt így hívják: rotllanes obertes. Persze vannak prfoik, akiknek a köreit nem zavarják soha, őket collasnak nevezik a helyiek.

A tánchoz írt zene - s így a koreográfia is - két részből áll: curts és llargs az ő nevük. Aztán tulajdonképpen ezt a kettőt variálják, ismétlik, ezekből kiindulva improvizálnak és ezeket a kereteket hagyják el az extázis hevében. A curts részben rövideket lépnek, lent tartott karokkal - a llargs eljövetelekor azonban megnyújtják a lépések hosszát és a karok is megtalálják a szomszéd táncos vállát.

 És még egy napig gyakorolhatod Lellén.

A Cirque du Soleil válogatásán 300-an vettek részt - ebből 15 táncost szerződtet most a világhírű együttes. A 15 újoncból három magyar. Ezt hívják büszkeségnek.

A Cirque du Soleil egy különleges montreali cirkusz. Egyedisége abban rejlik, hogy mozgásművészekkel és akrobatákkal dolgozik első sorban, lenyűgöző koreográfiáikkal, újszerű ötleteikkel magával ragadják a közönséget. Világszerte turnáznak telt ház előtt, a jegyekért már hónapokkal az előadás előtt is harcolni kell. A társulatot 28 éve, 1984-ben alapította Guy Laliberté és Daniel Gauthier. A Cirque du Soleil ma már 3000 művésszel, akrobatával, cirkuszi emberrel dolgozik, 6 világkörüli turnén van túl és 5 állandú színházi előadás is szerepel a repertoárján.

 Az egyik kiválasztott Hernicz Albert, a VARIDANCE fiatal művésze. A csornai születésű táncos egyidős a montreali cirkusszal, egész pici gyermekkora óta táncol, pályafutását néptáncosként kezdte, a táncművészeti néptánc-színész szakán. Már főiskolásként elkötelezte magát az Experidance mellett, amit csak saját együtteséért (Vári Bertalannal közösen alapított) hagyott el. A VARIDANCE alapvetően a magyar néptánchagyományra épít, de ezeket a tradicionális elemeket különböző táncstílusokkal - többek közt a sztepp, hip-hop, kortárs -  és más műfajokkal - mint a cirkusz, színház, film - ötvözi és varázsolja modern, különleges stílussá.

Flamenco és sevillana tánc, katalán tánc, hastánc és darbuka, meg cigánytánc, indiai táncbemutatók, sevdah a Balkánról, szabadtánc és LEMangURIA  - aki nem nagy fesztiválozó, vagy csak másként az, mint egy soundos vagy voltos, viszont mozgásőrült, annak kötelező penzum a balatonlellei Babel Sound. Épp a workshopok miatt. Egyszerre próbálhatod ki a balkáni sátorban az ösztöneidet, a keménységedet, a szenvedélyedet, tapasztalhatod meg az indiai sátorban a finomságodat és törékenységedet, a nagy táncsátorban pedig a szexualitásodat hastáncon keresztül.

A nagy kutatásban azonnal egy ismeretlen műfaj bukkan elő: mi az a sevillana tánc? Kis keresgélés után kiderül, flamenco lesz az, csak tájnyelvi. Nevezetesen sevillai. Így tehát az elképzelhetetlenségig, az őrületig csodálatos - benne van minden, amit a cigányok a 18-19. században Andalúziába oltottak, életük szenvedélye, őszintesége, haragja, féktelensége és megkérdőjelezhetetlen, áthághatatlan szabályrendszere.

A flamenco több mint tánc: egy nép történetének, jelenének és érzelemvilágának táncra és zenére fordított tükre. A flamenco fájdalom és gyönyör, lassú tűz, csattogó gyönyör és életbe szűkített végtelenség.

 Az éneknek (cante), a gitárkíséretnek (toque) és táncnak (baile) egymásba gabalyodása, szét- és lélektől elválaszthatatlansága. Nincs más tánc, aminek ilyen színes genezise van, ilyen sokféle forrás táplálja. Az andalúz parasztzenétől, az Európán és Észak-Afrikán át utazó cigányok zenei hagyományai, az arab-mór zenés-lírai gyökerek, a szefárd zsidók kézjegye, az indiai, perzsa, balkáni népzenei és bizánci egyházzenei hatások mind-mind kapnak egy-egy hangulatárnyalatot a flamencóban.

A flamenco lelke az ének, ami mindig improvizatív és virtuóz, szinte kiszakad a szívből. Van persze szerkezete, amit, ha kötetlen, librének hívunk, ha kötött, akkor compasnak. A tánc szintén abban a pillanatban teremtődik: nem koreografált, viszont a táncos egy meghatározott motívumkészletből dolgozik. Ritmikája olyannyira illeszkedik a zenéhez, hogy a táncos gyakorlatilag önmagát kíséri tapsával és dobogásával. A flamenco tánc négy nagyobb indiai kultikus tánccal rokon: a katakkal, kathakalival, manipurival, bharata natyammal.

A kíséret eleinte ütősöket vagy tapsot jelentett, a gitár a XIX. század közepétől lett általánosan elterjedt. Persze a gitár is megadta magát az ének és tánc ritmusának, egészen belesimult ebbe a különleges zenei világba. Egyszer csak megjelent a színpadi flamenco instrumentális formája, a flamenco saját gitárgyereket szült, ami kisebb és világosabb színű a klasszikus gitárnál, fenyőből és ciprusfából készítik.

S hogy miért lett ez Sevilla tánc? Mert három Sevilla melletti kisvárost mondanak hazájának. Viszont számtalan műfaja létezik a sevillán túl: Alboreá, Alegrías, Bambera, Bulerías, Cabales, Fandango, Farruca, Milonga (género musical), Rumba, Tango, Tanguillo...marad a kérdés: és mi a darbuka? Holnapra.

Addig is, Babel sound, Lelle. Ha pedig nem jutnál a Balaton partjára, augusztusban a Karmelita Udvarban is kipróbálhatod, Lippai Andreával és a FlamenCorazón Arte Társulattal.