Mi történik, ha összezárunk nyolc hétre nyolc különböző országból származó pasit egy énekesnővel és minden áldott nap megpróbáljuk teljesen szétzilálni a munkájukat, megszaggatni az idegrendszerüket és kikergetni őket saját védvonalaik mögül? Bármi megtörténhet, mégsem történik semmi, ami nem emberi - sőt, csak az történik, ami nagyon is férfias.

Kiderül, hogy mi a férfi. Nyers erő, agresszió, hatalomvágy, uralkodás vagy épp ellenkezőleg, figyelem és tapintat? Mi lesz a nővel: beáll játszótársnak vagy hipnotikus csáberejével egymásnak ugratja a nyolc hímet? Ha utóbbi, hányan élik tól ezt a nyolc hetet? Nem új valóságshow indul, hanem egy évtizedes kísérletezés ért végére a Men&Mahler színpadra vitelekor. Nemzeti Táncszínház első őszi premierjén kiderül, mi történik, ha a nyolc férfi táncművész, ha a folyamatot egy koreográfus manipulálja és ha az egész idő alatt Mahler lágyan szomorú, selyemérintésű muzsikája szól.

Ebben a férfiuniverzumban a nyolc izmos, ruganyos test egymáshoz és egy raklaphoz szíjazva próbál erőt mutatni, megmaradni maszkulin archetípus nemes képviselőjének a legdurvább beavatási szertartások idején is.

Az aarhusi Granhøj Dans művészeti vezetője, alapítója és koreográfusa, Palle Granhøj az obstrukció technikájának fejlesztésén dolgozik már húsz éve. Módszerének lényege, hogy akadályozza a táncost a mozgásban, kiköti, tárgyak közé szorítja, vagy kevésbé fizikai módon, de kizökkenti a flowból. Az akadály leküzdése a művész újabb és újabb rétegeit nyitja meg - legalábbis a dán koreográfus szerint -, s reflektor elé már a legbensőbb mag és az aktuális érzelmi állapot kerül. Granhøj nem szép kompozíciókat akar a színpadon, hanem igazi, hús-vér, élő férfiakat és nőket. Nem paravánok mögött suttogó félelmeket és fájdalmakat, hanem megélt színpadi jelent, nem smink mögé lapított érzelmeket, hanem a hétköznapok élményeivel átitatott arcokat.

Részlet a Granhoj Dans Dance Me To The End On/Off Love című előadásából.

Két-három évtizednyi munka után a táncosok (ahogy a focisták, no meg a bírák is) nyugdíjba mennek. Persze, ha úgy nézzük, hogy 5-6 éves koruk óta keményen dolgoznak azért, hogy profik legyenek, akkor közel negyven évről van szó. Számolni tehát fölösleges, mégis, szinte minden táncművésztől megkérdezik: mihez kezd majd, ha pályája elindul lefelé a lejtőn, ha már nem tudja eltáncolni ezt vagy azt a szerepet, mi lesz, ha megcsúnyul, meghízik, ha a teste fölmondja a szolgálatot? Beveri az orrát a landolásnál vagy előtte inkább összeszed még egy-két főiskolai diplomát? Netán elmegy koreográfusnak? Ők pedig rezignáltan és fölöttébb jólnevelten, sajgó tagjaikat lapogatva válaszolnak valamit.

A koreográfusok ráadásul egyre többet követelnek: a táncos mozogjon jobban, mint egy akrobata, legyen tökéletesen képzett balettművész, ruganyossága vetekedjen egy tornászéval, ne féljen, ha plafonról kell lógnia negyven percen keresztül, közben persze igyon vért és köpjön mást, vagy fordítva.

(Yang LiPing szólótánca a videón, illusztrációként szolgál épp.)

Hogyan viselik el a táncosok a testtel, a sérülésekkel kapcsolatos feszültséget, a "mindent most kell megoldanom", "nem sérülhetek le"- típusú őrjítő gondolatok nyomását? A Royal Balett rezidens pszichológusa húsz éven át élt olyan táncosok, masszőrök, terapeuták mellett, akiknek ez volt a legfontosabb kérdésük. "A munkám olyan, mintha keresném Borsószem királykisasszony húsz rétegű ágymatraca alatt azt a bizonyos borsószemet, ami nem hagyja nyugodni" - Britt Tajet-Foxell nemcsak táncosokkal, hanem olimpikonokkal, élsportolókkal is évtizedeken keresztül foglalkozott. Pályáját egyébként gyógytornászként kezdte, aztán ráébredt, hogy az izmokban is az van, ami a fejben.

Először a táncosok testét, sérüléseit próbálta helyre hozni, rájött, hogy vannak szabályszerűségek: a férfiak általában hátproblémákkal, a nők inkább a lábsérülésekkel keresték meg. Az is feltűnt számára, hogy ugyanazzal a sérüléssel és gyógymóddal egészen más eredményre jut egy-egy táncos esetében. Van, aki azonnal felépül, van, aki évekig kínlódik, s talán sosem áll színpadra többé egy komolyabb bokaszalag-szakadás után. "A táncosok nagyon intelligens, öntudatos és hipermotivált emberek, viszont semmiféle kontrollt nem gyakorolhatnak a mozdulataik, a testük felett. Engedelmességre tanítják őket. Képességeiktől, tehetségüktől és vágyaiktól függetlenül sokszor ugyanabban a sorban kell állniuk, ugyanazokat a mozdulatokat kell kivitelezniük. Eközben pedig rágja őket a kétely, hogy azt sem tudják, kik ők valójában."

(Royal Ballett, Alice in Wonderland)

Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fizikai fájdalom összhangban van a lélekkel, a pszichével, hogy a betegségek lelki okait épp annyira érdemes föltárni, mint a fizikai gyógyulás útját megtalálni. Magyarán a testen keresztül tud a lélek a legegyszerűbben kommunikálni. Tajet-Foxell a fájdalom megértésén keresztül keresi a gyógyulást  - együtt a táncossal.

"A táncosok általában egy álmot követnek, hajthatatlanul, miközben nem is tudják pontosan megfogalmazi ezt az álmot." A fájdalom megmutatja a határokat és segít az álmok reális kereteinek lefektetésében. A táncpszichológus dolga, hogy "lehorgonyozza" a vágyakat - közösen a táncossal. Így a félelem elmúlik, s a karrier is kiegyensúlyozottan, kevesebb sérüléssel halad előre. A sportolóknál ma már nálunk is van erre példa, szinte minden csapatnak van saját terapeutája, aki segít földolgozni a sikereket és kudarcokat. A táncosok fájdalmára viszont csak kevesen kíváncsiak.

Másképp nézed azt a csókot vagy veszekedést a színpadon, amikor tudod, hogy a valódi életben is élettársak a szereplők? Befolyásolja a színpadi hitelességet a magánéleti viszony? Ha testvérek játszanak szerelmespárt például? Vagy anya és lánya játszik anyát és lányát? (A kérdés felvetését először Wendy Perron tánckritikus blogján olvastam, aztán elkezdett érni a saját válaszom is.)

Az biztos, hogy a bulvárhírek ismerete ad egy bennfenntességet, amit minden néző imád birtokolni. Aki azt mondja nem, na az is, csak nem mond igazat. Én utóbbiak táborát gyarapítom. Brad Pitt és Angelina Jolie külön-külön is jó színészek, együtt is működik a sztori, hozzáad a közös életük kanapéja a filmhez, de erre a filmnek pont semmi szüksége nincs. Rékasi Károly és Détár Enikő kettőse viszont már nincs ilyen egyértelműen pozitív hatással a darabra, s nemcsak azért, mert a magyar celeb meg túl sokat botlik.

Világos, hogy a színész, a táncos, a művész saját  - megélt vagy megtapasztalat - történeteiből dolgozik a színpadon: nevetése az a nevetés, amit a gyereke hall, sírása meg ugyanaz, amitől a házastársa ijed meg. A néző pedig úgyis elhiszi, ami a színpadon zajlik - ha jó a darab, vagy épp a koreográfia.  Akkor behúz. És nem azt gondolod, hogy ők talán otthon is ezt csinálják, hanem egészen biztos vagy benne, hogy ez náluk is így megy. Hiába tiltakoznak aztán a sajtóban.

David Goldon koreográfus és Valda Setterfield sztártáncos 52 éve házasok, s az idő nagy részében együtt is dolgoztak. Setterfield higgadt britsége gyönyörűen kiegészíti Goldon dekoncentrált, vibráló new york-i énjét. Róluk kering egy szívmelengető történet. A legutóbbi darab próbája alatt, mikor Settelfield mágikus aurájának minden erejável épp a színpadon táncolt, Goldon egyszer csak megkérdezte: "Ki vagy te most?" És a nő így válaszolt: "A feleséged és az első számú színészed." Azóta a mondat a darab fontos részévé vált.

Vannak persze magyar táncospárok is, akik éveken át dolgoztak együtt. Keveházi Gábor és Bán Teodóra kettőse is ilyen volt, vagy Kun Attila és felesége, a prímabalerina Volf Katalin.

S mi lett volna Fredből Adele nővére nélkül?

Sokkoló hírre ébredtek ma a világ balettrajongói: távozott az élők sorából Richard Cragun, a huszadik század egyik táncikonja. Cragun 67 éves volt. Halálát AIDS okozta.

Legendás párost alkottak ők ketten, Mar­cia Hay­dée balerinával. Mozdulatainak senkihez sem hasonlítható eleganciája, kiemelkedő tehetsége örökre beírta őt a tánctörténelembe. Tüdőgyulladást kapott, egy roham során egy Rio de janeiro - i kórházba szállították, de teste néhány óra múlva már nem bírta viselni tovább a fájdalmakat, s eltávozott. A Stuttgarti balett sztárja már csak felvételeken bűvöli el az itt maradtakat.

A kaliforniai Sacramentóban született 1944-ben, s elég szokatlan módon, sztepptáncosként kezdte pályáját. Mindenhol idegen volt: a londoni balettképzőben, ahol tanult, Stuttgartban, majd Berlinben, ahol dolgozott. A kaliforniai táncost azonban nem térítette el semmi - a világ összes színpada otthonává vált. Mivel a londoni intézet tagja külföldiként nem lehetett, 1962-ben Stuttgartba költözött, s ezzel el is kezdődött fantasztikus karrierje. John Cranko, a korszak legnevesebb koreográfusa szerződtette, olyan nagy sikerrel, hogy három évtizeden át vezető táncosa lett az együttesnek. A közönség imádta, kereste, őrjöngve szerette Cragunt és párját, Marcia Haydéet, aki egyébként élettársa is volt. S a társulat igazgatója - egészen 1996-ig. Ebben az esztendőben - amikor Marcia távozott a vezetésből - Cragun elhagyta Stuttgartot és Berlinbe költözött. A Deutsche Oper balettjét bízták rá. A feladat és kihívás grandiózus volt, Cragun mégsem érezte magát sikeresnek.  

Enas - Birgit Keil - Richard Cragun - Marcia... by medicitv

Harminchat éven át élt Marciaval, fényben és tündöklésben, kettősüket a közönség a tenyerén hordta, s hogy mi hiányzott, csak szakításuk után derült ki. Cragun ugyanis visszatért Stuttgartba, még ha csak egy kis időre is. Felvállalta szerelmét és homoszexualitását, s Roberto de Oliveira brazil táncossal Brazíliába, Curitibába költözött. De ők ketten nem tűntek el a balett egéről: saját kortárs tánctársulatot alapítottak, és egy iskolát is, a nyomornegyedekben tengődő gyermekek számára. Cragun emellett vezette három éven át a rioi balettegyüttest is.

2005-ben azonban strokeot kapott és ezzel elkezdődött hosszú betegsége, mert a szövődményekre szedett gyógyszer fecskendőjétől AIDS-es lett. Haláláig dolgozott, utolsó munkája a Makrancos Kata színpadra állítása volt. Halálával a balettvilág másodszor is elveszítette imádott Nurejevét.

 Carla Fraccival a Csipkerózsikában. Fracci ekkor már 51 éves volt.

Sziget megint, huszadszor! Három nulladik nappal  - szerdától pedig az első igazival - indul, és augusztus 13-ig teljes lendülettel dübörög Közép-Európa (vagy Teljes Európa, oder az Egész Világ) legnagyobb fesztiválja, ami ráadásul idén ünnepli 20. születésnapját. Ez alkalomból muszáj kisollóval nekimenni a múlt pelenkaöltéseinek...Amikor én először nyeltem port és sört, jártam  le a lábam bokáig és merültem ki csontvelőig augusztus elején, akkor még Pepsi Sziget néven futott. Viszont nagy megelégedésemre előttem is volt élet a Hajógyári Szigeten..

Íme a Sziget-kronológia (innen csenve az ihletet): Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly 1993-ban éppen hazafelé döcögtek egy koncertről, mikor megszületett bennük a gondolat, hogy nu, meg kellene csinálni Európa legnagyobb nagyfesztiválját... Ezért 1994-ben rányomultak a régi ‘69-es Woodstock nemzedék ikonjaira, s idehozták azokat közülük, akik még éltek és zenéltek. Itt volt a Jefferson Starship, Eric Burdon, Frank Zappa zenekara, a Jethro Tull, a Ten Years Afther és a Blood Sweet and Tears...De ekkor még olyannyira woodstock-i volt a hangulat, hogy szinte a fű se nőtt a koncertek mellett. Aztán  a kezdeti sikert újabb és újabb sztárfellépőkkel sikerült megőrizni.

A Nagyszínpadon (mert idővel gombamód szaporodni kezdtek az ilyen-olyan színpadok is) felléptek Slash, a Stone Roses, Iggy Pop, a Levellers, a Sonic Youth,Jeff Healey, a Clawfinger és John Cale (1995),a Motörhead, a Rollings Band, a Faith No More, a Chumbawamba, a Foo Fighters, a New Model Army, a Cardigans és David Bowie (no meg a III. kerületi polgármeter, aki be akarta záratni a Szigetet),Rammstein, Coolio, a Green Day, Mory Kante, Patti Smith és a retro vonalat képviselő Boney M...Lou Reed, Susanne Vega, az Oasis, Salif Keita (2000), Placebo, a Franz Ferdinand, a Prodigy, a Radiohead vagy Robert Plant (2006). Az évek alatt nőtt a kínálat - nemcsak vendéglátóipari egységek és Cola-választék szintjén, de programban is. Elindult  atársadalmi problémákat feszegető Civil Sziget, a nemzetek konyhája, az irodalmi sátor, meg a Fidelio Összművészeti helyszín. Ami idén, a huszadikra megújul és rengeteg kortárs táncossalis várja a szigetlakókat - első sorban a Porondszínházban.

A magyar előadókon kívül (Gergye Krisztián társulata például, aki idén ünnepli 10. születésnapját) érkezik külföldi előadó is, Új-Zélandról a Spinning Sun. A Shine Lady című koregráfia merész vállalkozásnak tűnik: női istenségeken keresztül mutatja meg az emberi élet ciklusait. De nem ettől veszélyes, hanem az istennő-listától: a hindu istennők, Kali és Parvati mellett Madonna is megjelenik. 

 A szervezők szerint humort és pátoszt egyaránt várhatunk az előadástól, fantasztikus díszletet, plusz bizarr zenei élményt Bachtól, PJ Harvey-n és a 15 éves új-zélandi gyerekekből álló Bandicoot-on át a cigányzenéig mindent és bármi, ami muzsika. (Koreográfia: Anne Dewey és a táncosok, táncolják: Elizabeth Kirk, Julie van Renen, Liana Yew). A visszajelzések mindenesetre megnyugtatóak, a hazai közönség imádta a darabot. Szerintük a táncosok nagyon profik, a humor és az Anne Dewey egyedi színpadi világa, az örömművészet gyönyörűsége lebilincselő és kihagyhatatlan.  Kétszer lépnek föl, pénteken és szombaton.