Kéthavi hovamenjek után végre itt a szeptember és beindul a színházazás, igazi darabokkal, igazi fekete vagy fehér táncszőnyegen, semmi kültéri csindradratta, csak a belső világok intimitása. Jól vagy rosszul persze, de se szúnyog, se kirakodóvásár, hanem olyan színházas együttnézzük, együttvagyunk érzés. Mit érzés, szárnyalás meg belefulladás, pörgés-forgás. Juhhé...

A Trafó a Hymennel nyit, Frenák Pál társulatának esküvőtrancsírozó darabjával (kissé ironikusan az élettől, e sorok írójának meghiúsult násznapján). Mi már láttuk, de Frenák mindig átír és felújít, szóval nem kizárt, hogy újra megnézzük.

A Nemzeti Táncszínház egyelőre csak beengedi a nézőket a kulisszák mögé, a Kulturális Örökség Napján. A program teljesen ingyenes, ráadásul ezen a hétvégén olcsóbban lehet jegyet venni az előadásokra. A nemzetisek sem premierrel indulnak, az első előadás szeptember 20-án lesz, a Duna Művészegyüttes Táncváltozásai kerülnek színpadra.

A MU színház belecsap, ahogy szokott. It's going to get worse and worse and worse, my friend, Lisbeth Gruwez tánca és koreográfiája már bejárta a fél világot, végre nálunk is el lehet csípni. Amit a Mario és a varázslóban elolvastunk, most megnézzük. A kérdés: hogyan lehet a beszéd ennyire hatékony fegyver. Még erősebb felvetés pedig: hogyan lehet védekezni ellene? Egy ultra-konzervatív amerikai televíziós prédikátor, Jimmy Swaggart beszédét dolgozta föl Gruwez, testbe foglalja a prédikálás mámorát, ezt az eksztatikus beszédet. Az eredmény? Ami a beszélő szavain át barátságosan közelít, már kétségbeesésként csapódik le a közönségben, míg végül a prédikátort mozgató valódi erő is felszínre tör: az erőszak.

Szeptember 19-én pedig elkezdődik az L1danceFest (a néhai L1 Kortárs Táncfesztivál), ami beszélgetésekkel, workshopokkal és előadásokkal várja a közönséget. Idén rengeteg külföldi produkciót is sikerült idehozni, tiszteletét teszi Chile, Csehország, Dánia, Hollandia, Japán, Lengyelország, Nagy Britannia, Németország, Svájc, Svédország és az USA is.

Hónapok óta ment a találgatás, a pletyka, hogy ki viszi majd tovább a Nemzeti Táncszínházat, miután Török Jolán megbízatása lejárt. A döntés megszületett, az utolsó pillanatok egyikében. Három pályázat érkezett a posztra, a kulturális államtikárság szerint a szakmai zsűri egyhangúlag Ertl Pétert támogatta.

A korábbi vezetés szívfájdalma volt, hogy ha külső embert nevez ki a kormány a színház élére, nem lesz idő átadni a futó projekteket. Ertl esetében erről nincs szó, hiszen 2006 óta ő a táncszínház igazgató-helyettese, így valószínűleg komolyabb változás sem várható a színház szakmai-művészi életében 2013 január elseje után, mikor elfoglalja a posztját. Ertl korábban két évtizeden keresztül a Honvéd Együttesnél dolgozott tánckari asszisztensként, majd koreográfusként.

Eddig csak az MTI-nek mondott pár szót az újdonsült leendő igazgató: "Fontos a zökkenőmentes átmenet, mert úgy látom, hogy a kultúra, különösen a táncművészet igen nehéz helyzetben van. Vonatkozik ez az együttesekre, a művészekre, a színházakra, és sajnos a közönségre is, tehát a művészeti szcéna mindegyik szegmensére. A megőrzés és a megújítás filozófiája alapján szeretném végezni a munkámat". Amint lehet, kifaggatjuk.

Addig is felelevenítjük Török Jolán interjúját, ahol elmondja, mi is a dolga a Nemzeti Táncszínház igazgatójának.

szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán 

Kevesen ismerik jobban saját testük rezdüléseit, mint a profi táncosok, ráadásul ők - szemben mondjuk a hivatásos sportolókkal, akiknél a hangsúly a precizitáson, koncentráción és a fizikai erőn van - érzelmeikkel is dolgoznak egy-egy mozdulatsor kialakítása közben. Ebből az következne, hogy a táncosok feje, lelke és teste olyan harmóniában van, amire a nem táncolók csak áhítoznak. A Kaliforniai Egyetem kutatása azonban egészen más eredménnyel zárult.

A vizsgálat során a rendszeres Vipassana meditációt végzőket és a táncművészeket hasonlították össze, méghozzá abból a szempontból, hogy érzelmeik mennyire követik a testük változásait, például a légzést és szívverést. Sokat nem kell magyarázni, hogyan érez az, akinek összetörik a szíve - s nem véletlen, hogy a lelki változásokat ilyen plasztikusan, fizikai síkon fejezzük ki, hiszen a test és a lélek nyelve elválaszthatatlan egymástól.

A gondolatok testre gyakorolt hatása, e két dimenzió együttmozgása, kölcsönhatása ezért olyan izgalmas a pszichét kutatók számára. A UC Berkeley kutatói arra jutottak, hogy hiába a táncos állandó figyelme, gondolatait, érzelmeit alig köti össze erősebb kapocs testével, mint egy átlagemberét. Más a helyzet azonban a rendszeres meditálóknál.

A Vipassana meditáció India egyik legősibb technikája, közel 2500 éve tanítják és gyakorolják. Semmilyen vallási színezete nincs, a puszta ítélet- és előítéletmentes megfigyelésen alapul. Az elme és a test kapcsolatára összepontosít, és megtanítja felismerni a felbukkanó érzelmek, érzetek gyökerét és hatását mind fizikai, mind szellemi, emocionális síkon. Lebontja az illúziókat és gátat szab a képzelgésnek - miközben megtanítja az őszinte, befolyásolásmentes figyelmet. Ezek után persze nem meglepő az eredmény.

A kísérletben 21-21 önkéntes segített a kutatóknak a táncosok és a meditációt gyakorlók közül, a kontrollcsoport pedig szintén 21, közepesen aktív felnőttből állt, akik nem fogalalkoztak profi sporttal, sem meditációval.

A résztvevők testére elektródákat helyeztek, s mérték a szívverésüket miközben megindító, vagy éppen felkavaró filmjeleneteket mutattak nekik. A végén jelölniük kellett érzelmeik fokát, s szóba kellett önteniük a bennük megjelent indulatok irányát is. Az eredmény azt mutatta, hogy hasonló érzelmeket éltek meg a csoportok tagjai, de a kimondott érzelem foka és a szívverés üteme csak a meditálók esetében volt összhangban, a táncosoknak fogalmuk sem volt testük rezdüléseiről. Ráadásul nem volt különbség a kontrollcsoport és a táncosok eredményei között.

Összességében az derült ki tehát, hogy az érzelmek fizikai szintű érzékelésre nem a táncosok, hanem a meditálók kenyere, s ha kordában akarod tartani az érzelmeidet, jobban jársz, ha Vipassanával kezdesz foglalkozni. Ha viszont nem csak a testtudattal, hanem a súlyoddal is problémáid vannak, akkor érdemes vegyíteni a kettőt.

Adria és kóló itt a nyár, másoknak viszont Földközi-tenger és szirtaki (συρτάκι, vagy sirtaki, netán syrtaki), persze őket sem hagyjuk nyugodni. Bár a sirtaki nem néptánc, mégis a gyros és az Akropolisz után a harmadik szó, ami egy átlagos műveltségű európainak Görögoszág kapcsán elhagyja a száját. Na jó, a negyedik. Gazdasági krízis/ államadósság/ euróválság, gyros, Akropolisz és sirtaki. Élni és életről jajongani tudni kell.

Szóval a sirtakit a világ tánckultúrája Giorgos Proviasnak köszönheti, aki Kazantzakisz Zorba, a görög című könyvéből készült filmhez koreografálta ezt a lassan induló, majd ritmusában spirálisan az égbe szökkenő táncot. Alapjait valóban az egyik legősibb görög néptánc, a bizánci időszakból származó  hasapiko adta, amit gyakran karddal, szinte mindig harcosok táncoltak. A név, syrtos, pedig egy krétai táncstílust idéz, jelentése "húzni". Két stílus volt elterjedt Krétán: a syrtos és a pidikhtos. Az első húzós-csusszantós, utóbbi pedig ugrálós-szökkenős.

A sirtakit is körben táncolják, csak a karok a szomszéd vállát tartják, nem úgy, mint a horvát-szerb kólóban, ahol a másik csípőjén nyugszanak. Lassan, négynegyedben kezd nehéz talpakon csosszanni a tánc, majd finoman gyorsul és elhagyja a simításokat, kétnegyedben folytatja, szökkenve-ugrálva. S lehet, hogy nem a legtehetségesebb, de a leghitelesebb Zorba mindenképpen Antony Quinn volt, 1964-ben.

Lassan vége annak, ami forró, ami sósédes ízű víz, annak, ami önfeledten és macskajajosan másnapos, ami türkizkék és napsárga, egyszóval, letelik a nyaralós nyár és visszaszökik az ősz, Budapest Párizs lesz újra, lejtenek az utcák a tengelytörés felé és lucsok meg locspocs lesz a kedvünk, de addig még ízek, roston sült halak és néptáncok tartják vissza a nyárutót, az Adriáról.

A kolot (vagy kólót, magyarul) eredetileg bosnyákok járták, de a világpolitika pákájával kulturálisan is összeforrasztott Jugoszlávia más népei (mint például a horvátok)is átvették. Szinte minden város saját kólót táncol, csak az alapok hasonlatosak. Tucatnyi ember körbeáll, tenyerüket a szomszéd csípejére lappantják és lépegetnek jobbra balra. Az alaplépések nagyon egyszerűek, de persze a virgonc virtuózok is teret kapnak. Kólót egy életen át kell táncolni.

A szerbek úgy hívják "Uzicko Kolo", vagy "Moravac", illetve "Vlasko", meg "Leskovacko". Általában két hangszerrel kísérik, az egyik jellemzően harmónika, a másik pedig lehet frula vagy šargija. Régiótól függ a viselet, amiben ropják. A horvát nőkön általában hosszú, könnyű fehér ruha van, amihez egy vaskos, lila kötényt kötnek. A férfiak kalapot, lenge inget és térdtől bokáig szorosra húzott nadrágot viselnek.

Dubrovnik ősi tánca a linđo,ami lijerica-val, a háromhúros népi hangszerrel kísérik. A linđo csak a 18. század után terjedt el az Adria partjainak településein, addig megtartották maguknak a Kelet-Mediterraneum népei. A linđo is körtánc, nevét a legnagyszerűbb és méltán híres táncosról, Nikola Lale-ról kapta, akit  Linđoként becézett a közönség. Ezernyi néptáncban őrülnek meg a horvát szigetlakók, egy közülük a Susaki, amit két sorban, szemben egymással táncolnak.

Íme, egy a magyar turisztikai szakemberek jártasságát is megszégyenítő horvát imázsvideó. Lindoval.