Épp olyan teljes életet élek így kétdimenziósan, mint te ott, a három dimenziódban - süvölti már ingerülten, egyre növekvő frusztrációjától megszabadulni vágyva Vass Imre vetített mása az ártatlan, háromdimenzióját művészettel transzcendentálni kívánó nézők, azaz mi, arcába. A kiakadás előtt tudományos ismeretekre tettünk szert, utána érzéki élményekre, a tételmondat és -mozdulat azonban már a tizenvalahanyadik percben elhangzott. Minden, ami utána követte a G A P - The Soloist koreográfiájában, alátámasztotta - de nem inspirálta erősebben - a felvetésre adott választ: N E M. 

Vass Imre alkotása az L1 danceFesten debütált, szeptember 22-én, a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában.

Az alkotó - jelen esetben Vass valamifajta über-egoja, csupanagybetűs selfje, teremtője - egy olyan térbe kalauzol, ahol nincs a van, csak a lehet létezik. Kvantumtér ez, a lehetőségek tudományos mezeje. A tudományos-fantasztikus táncjátékban minden soft - a tudományos alap, a fantasztikum és a tánc is. Nem is derül ki sokáig, hogy egy átmaszkírozott Holdra szállás-karikatúrán röhörészünk, vagy inkább a távoli - vagy közel sem olyan távoli - jövőbe utazunk. Pontosabban utazik a táncjátékos, aki hozzánk érkezik, s igyekszik kommunikálni velünk.

Az előbb szőrös szívvel tévedtem: a játék nem soft. A játék a nézőpontokkal, a helyzetek adta komédiázásokkal, a magasabb intelligenciával tuningolt nézőkkel nem könnyed, hanem inkább okos. És kedves is. Szegény űrutazó nem tudja hova, de megérkezik, hurcolja fekete zsákokba bogozott tenmagát és épp arra van szüksége, amire a Földön, visszaigazolásra. Minden dimenzióban. Kéri, hát megkapja. S fel sem tűnik, hogy nem oda érkezett, felkészületlen Kolumbusz ő az érzéki csalódások Amerikájában.

A G A P érdekes látomás egy már létező világ illúziójának fogságában, ahol csak a fekete zacskók emelkednek el a talajtól, a képzelet nem, aholva sem megérkezni, ahol sem maradni, s ahonnan távozni sem érdemes. Viszont lehetséges. S ha ez volt a cél, a kvantumtér megértésre lelt a táncművészet által - ennyiben. 

Májusban, a Tánc Világnapján választotta meg a táncművészek szakmai kórusa Fodor Zoltánt az "évad alkotójává". Az Eszter még a tavaszi évad alkotása volt - most vasárnap újra színpadra állítja a táncszínház.

Az Inversedance ezúttal ismét a zsidó kultúrtörténetből merített: a purim hagyományának eredetét, Eszter történetét dolgozta föl. Az Eszter Könyve különleges helyet foglal el - és szerepet tölt be - a bibliai történetek sorában, már csak azért is, mert többször is felmerült, mind vallási, mind irodalmi elemzések srán, hogy kanonizált-e egyáltalán. A kétey gyökere onnan ered, hogy nem szerepel benne Isten neve, egyetlen egyszer sem. Eszter könyvét nem találták meg a qumráni tekercsek között, noha népszerű, gyakran olvasott könyve volt a héber kánonnak.

Történetünk a Perzsa Birodalom fénykorában "játszódik", mikor is Xerxes – bibliai nevén Ahasvérus – király uralkodik, s a zsidó nép nagy veszélybe kerül. Először indulnak el ellenük, teljes kiirtásukra.

I.e. 483-ban Ahasvérus fél évig tartó lakomát rendezett a fejedelmeknek és szolgáknak Susán várában. Az utolsó napok egyikén megparancsolta, „hogy hozzák elő Vástit, a királynét a király elé, királyi koronával, hogy megmutassa a népeknek és fejedelmeknek az ő szépségét; mert szép arcú volt” . Vásti azonban nem akart a részeg férfiak előtt mutatkozni, így megtagadta a kérés teljesítését. Az uralkodó igen megharagudott, és tanácsosai javaslatára megfosztotta Vástit koronájától, nehogy engedetlensége követőkre találjon a birodalomban. Helyette más királynét kellett választani, „aki jobb őnála”. És kerestek a birodalom mind a százhuszonhét tartományában „szép arcú szűz lányokat”. Közéjük került Eszter is, Márdokeusnak, a susáni királyi udvarban lévő zsidó férfiúnak fogadott leánya. „Szép alakú és szép arcú” hajadon volt, de ami fontosabb ennél: nemes jellemű és istenfélő is. „...És kedves volt Eszter mindenki szeme előtt, aki látta őt. Felvitetett Eszter Ahasvérus királyhoz, az ő királyi házába... És a király Esztert minden asszonynál inkább szerette,... és tette a királyi koronát az ő fejére, és királynévá tette Vásti helyett”. Eszter azonban Márdokeus tanácsára senkinek sem mondta meg a származását.

Időközben Márdokeus tudomására jutott, hogy a király ellen két udvarmestere összeesküvést szervezett és Eszter közvetítésével tudatta ezt Ahasvérussal is. „És megvizsgálták a dolgot, és igaznak találták, és mind a kettőt fára akasztották. De a király közelébe férkőzött egy hiú, becsvágyó, gyenge jellemű ember, Hámán, és kegyeit elnyerte, annyira, hogy „...felmagasztalta őt, és feljebb helyezte székét minden fejedelménél, akik vele voltak” . Hatalomittasan és önmagától eltelve Istennek járó tiszteletet követelt magának. Márdokeus azonban nem borult le előtte, Hámán szívében pedig gyűlölet támadt. Amikor megtudta, hogy Márdokeus zsidó származású, elvakult dühében elhatározta az összes zsidó kiirtását.

„Púrt, azaz sorsot vetettek”, hogy megtudják az alkalmas időt terve végrehajtására. Hámán a bosszú megvalósítását élete céljává tette. Hogy a királyt befolyásolhassa, igazsággal kevert hazug vádakat koholt, és elérte nála, hogy kiadja a rendeletét, és elküldje azt minden tartományba, „hogy kipusztítsák, megöljék és megsemmisítsék mind a zsidókat egy adott napon”, a 12. hónap tizenharmadik napján.

Márdokeus a rendelet másolatát átadatta a királynőnek, és azt üzente, hogy menjen be a királyhoz, és esedezzen népéért! Eszter azt válaszolta, hogy halál fia, aki hivatlanul az uralkodó elé merészkedik, „kivéve, akire a király aranypálcáját kinyújtja, az él; én pedig nem hívattam, hogy a királyhoz bemenjek, már harminc napja”. - „Ne gondold magadban – üzente vissza Márdokeus –, hogy a király házában megmenekülhetsz a többi zsidó közül. Mert ha e mostani időben te hallgatsz, máshonnan lesz könnyebbségük és szabadulásuk a zsidóknak; te pedig és atyád háza elvesztek. Ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?”

Eszter tehát a király elé járult, ezzel megmentve népét - sőt, Márkodeus (vagy Mordeháj, más írásokban) életét is. Eszter böjttel védi meg istenét és népét, majd lakomára hívja Hámánt, hogy leleplezze tervét. Hámán is Márdokeus életére tör, de a király bölcsessége megmenti a zsidó embert és  elveszejti a gonosz hataloméhes udvaroncot.

S hogy hogyan ültethető át ez a történet ebben mesékben élő, mégis hitetlen jelenidőbe - vasárnap este ismét kiderül. Mi pedig jól megírjuk.

Nyolc férfi és egy nő. Nyolc végtelen férfi női szemmel végesre szűkítve. Nyolc férfi egymást tökéletesen értő és követő univerzuma – szeretetteljes üvegbúrában, vitriolba mártott elemző és kutató elmével miszlikre aprítva. Mi a maszkulinitás? Mi a férfiasság? Ezt kérdezi Palle Granhøj a Men&Mahler címet viselő koreográfiájában.

Kecses, diszkrét fekete ruhába bújtatott, mégis nagyon nőies és finoman erotikus narrátorunk vezet termetéhez hasonlíthatóan hajlékony és lágy hangján végig a férfi-kutatásokon, hol naivitást mímelő, okos szövegeivel, hol a koreográfiától távolító szólóénekével. „Mindig annyira vágytam arra, hogy csak néhány napra férfi legyek!” – hangzik el a felütés, csodálattal és izgalommal vegyes hangon, majd ebben az ámulatban tart minket a legtriviálisabb erőszakoknál, a legbanálisabb kanoskodásoknál, a legállatiasabb önkielégítéseknél és a legfájdalmasabb elhallgatásoknál.

Dorte Petersen - aki a szövegeket saját mag írta a nyolc hetes próbafolyamat során – olyan nézőpontot ad, amit réges-régen lereszeltek már a hétköznapi konfliktusok, a nemek egymásra utalt értetlensége, a sztereotípiákra építő kölcsönös lehülyézés. Őszinte, fennkölt vágyat a férfi természetének megértésre – és a fennt tükrében persze gnóm és kínosan vicces a lent, a női puhaság és megértés nézőpontjából finoman szánalmas, mégis szerethető az maszkulin nyerseség és erő.

Granhøj úgy karikíroz, hogy közben nem sért. Nincsenek hősök, sem antihősök, nincs jó és rossz. Vannak a férfiak, akiknek fontos, hogy erősebbek legyenek a többi férfinál, a férfiak, akik nem beszélnek érzésekről, magányról vagy bánatról, nem beszélnek szexuális problémákról vagy csalódásról, impotenciáról pláne nem, férfiak, akik egymás bicepszéhez és hasizmához mérik a magukét, akik rituálékhoz kötik férfiasságukat, és nők – vagy a nő – aki ezt egyáltalán nem érti. Nem is értheti, hiszen szókincsében nincsenek ezek a szavak, fogalomtárában nem léteznek ezek a gondolatok.

Mikor saját szókincsével fejezi ki, amit lát, szükségképp nevetségessé válik a világ. A férfiak világa és a nők világa egyszerre. Megértjük, amit megérthetünk, hogy megérteni nem érthetjük meg, legfeljebb vágyhatjuk a másik nemet. És ezt Karinthy már olyan tökéletesen megfogalmazta nekünk.

Nemzeti Táncszínház, szeptember 22.

A basse danza Itáliában hódított - s ez az Itália szót most nem az urizálás megvetendő belső kényszere szülte, hanem a kor, amiben az "alacsony tánc" követőkre talált. A 15. században járunk ugyanis, amikor virágzott a reneszánsz, amikor Buda volt a második az európai kuturális központok sorában, amikor Angliában háborúztak a rózsák, és amikor előkelőségeiket ablakon hajigálták madárszaros szénabálákra, majd összevesztek a miseboron cseh husziták.

Ebben a zivataros-gyönyörű és szenvedélyes 15. században indult egy improvizációra épülő táncmozgalom, ami hagyta, hogy művészei felülírják a kottát, elhagyják a kötött formákat és a zenére éledő belső világuk mását adják mozdulataikkal nézőiknek. A basse danzát leginkább Burgundiában táncolták, lényege egyrészt a rögtönzés, a meg nem írtság, másrészt pedig a lebegés, a lassúság és a finomság és a puha szökellés. Egy század kellett hozzá, hogy továbbfejlődjön, belőle születetett a pavane, ami szintén táncstílus, szintén olasz, csak keményebb, robbanékonyabb mint a basse.

Életre kelteni egy hat évszázaddal korábbi stílust - a modernitás minden technikai és tudásbéli adottságával - egyszerre megtehető, mégsem egyértelműen megvalósítható feladat. Mindenesetre bonyolult. A Hodworks viszont megcsinálta és már nyert is egy csomó díjat vele, többek között a Lábán Rudolf-díjat, ami szakmai körökben igencsak komoly elismerés, ráadásul beválasztották az Aerowaves hálózat húsz kiemeltje közé Hód Adrienn társulatát.

A színpadra állítás dilemmája nyilván a korhűség és hűtlenség kérdése: hogyan lehet ízlésesen és nem történelmietlenül most megmutatni a basse-t. Fontos-e a formahűség, vagy elegendő a tánc lelkének tiszteletben tartása? A Hodworks zenében a korhűséget (Mizsei Zoltán játszik élőben reneszánsz és korabarokk dallamokat), jelmezben az emlékeztetést, mozdulatvilágban pedig a jelent választotta. És működik a logika.

Aki nem hiszi, járjon utána - ma este a Trafóban.

Ezen a blogon nem volt még anyagiaskodás - már azon túl, ami a test megmozgatásához köthető. Nem volt szó sem támogatási rendszerekről, nem nagyon az igazgatóváltások mögött zseblázadásokról, folyosópisszentésekről, kulisszabalhékról. Most megtörik ez az ív. 

A fesztiválbalett (hivatalosan Magyar Fesztivál Balett) kapott 130 milliót a kormánytól. Hurrá. Markó Iván társulata nyilvánvaló értéket képvisel, a populáris kortárs táncra van igény, nemzetközi fesztiválokon is szépen teljesít, szóval nincs ezzel gond.

Már kapott egyszer 25 milliót, idén. Nem baj, több szem többet lát, több pénz meg több nézőt csinál. Hogy kizárólag a fesztiválbalett kapott rendívüli támogatást, persze borzolja a kedélyeket, de még erre is lehet mondani, hogy ha kevésből kell adni, érdemes koncentráltan, különben mindenki éhen hal.

A döntésről a társulat vezetése sem tudott. Mennyből az angyal.

A slusszpoén pedig az, hogy december 31-ig el kell költeniük - azaz az évadkezdet (és mindenféle tervezés) után, októberben , úgy, hogy a tervezett következő előadás december 3-án várható. És nincs idén premier. Amit nem sikerül elszórni, arra pedig csinos visszafizetési kötelezettségük van. 

Ezt hozta Győrbe a csütörtöki közlöny.