A basse danza Itáliában hódított - s ez az Itália szót most nem az urizálás megvetendő belső kényszere szülte, hanem a kor, amiben az "alacsony tánc" követőkre talált. A 15. században járunk ugyanis, amikor virágzott a reneszánsz, amikor Buda volt a második az európai kuturális központok sorában, amikor Angliában háborúztak a rózsák, és amikor előkelőségeiket ablakon hajigálták madárszaros szénabálákra, majd összevesztek a miseboron cseh husziták.
Ebben a zivataros-gyönyörű és szenvedélyes 15. században indult egy improvizációra épülő táncmozgalom, ami hagyta, hogy művészei felülírják a kottát, elhagyják a kötött formákat és a zenére éledő belső világuk mását adják mozdulataikkal nézőiknek. A basse danzát leginkább Burgundiában táncolták, lényege egyrészt a rögtönzés, a meg nem írtság, másrészt pedig a lebegés, a lassúság és a finomság és a puha szökellés. Egy század kellett hozzá, hogy továbbfejlődjön, belőle születetett a pavane, ami szintén táncstílus, szintén olasz, csak keményebb, robbanékonyabb mint a basse.
Életre kelteni egy hat évszázaddal korábbi stílust - a modernitás minden technikai és tudásbéli adottságával - egyszerre megtehető, mégsem egyértelműen megvalósítható feladat. Mindenesetre bonyolult. A Hodworks viszont megcsinálta és már nyert is egy csomó díjat vele, többek között a Lábán Rudolf-díjat, ami szakmai körökben igencsak komoly elismerés, ráadásul beválasztották az Aerowaves hálózat húsz kiemeltje közé Hód Adrienn társulatát.
A színpadra állítás dilemmája nyilván a korhűség és hűtlenség kérdése: hogyan lehet ízlésesen és nem történelmietlenül most megmutatni a basse-t. Fontos-e a formahűség, vagy elegendő a tánc lelkének tiszteletben tartása? A Hodworks zenében a korhűséget (Mizsei Zoltán játszik élőben reneszánsz és korabarokk dallamokat), jelmezben az emlékeztetést, mozdulatvilágban pedig a jelent választotta. És működik a logika.
Aki nem hiszi, járjon utána - ma este a Trafóban.
