Már a 17. században is imádták az áttetszően selymes bőrű, ártatlanul, ugyanakkor kiszolgáltatottan pihegő tizenéves kislányokat csodálni, s nincs ez másképp ma sem - egy mese, ami nem veszített a vonzerejéből négy évszázada: a Csipkerózsika.

A sztereotípiák márpedig segítenek eligazodni az életben, mondogatta anyám szigorú tekintettel, miközben szaggatta a grízdarát a levesbe. Mindig hozzátette azt is, hogy csak akkor kezdj el grízdarát szaggatni, édeslányom, ha már végképp senki nem csinálja meg helyetted. Az anyák igazát tesztelni pedig kötelező. Alaposan és mindenre kiterjedően kell megfigyeln ia táncospéldányokat, mielőtt bárhová is bújna velük az ember lánya. Vagy fia.

Légópincébe kerültünk? Vallatószobába? Vagy csak egy hétköznapi pincébe, ahová beszűrődnek a külvilág vizslató fényei? Mindegy. A lényeg, hogy esélyünk sincs kijutni. A lény, ami teremtetett, a gondolat, ami megfogant, az élet - és az élet sötét oldala, a halál - görcsbe merevedett ujjakkal szorít. Az a tér, amit felfogunk, a szabadság - de felfogásunk határa a börtön maga.

Az a tér, ahonnan nincs menekvés, a halál helye. De hogy mi is a sötét anyag? Michio Ka

A darab első pillanatában eldől, hogy imádod vagy egész életedben gyűlölöd majd az operát - mondja Richard Gere a Pretty Woman-ben Julia Robertsnek, aki eközben egy vérvörös ruhába fűzve, ügyetlenül fészkelődik a san francisco-i opera királyi páholyában. A csoda megtörténik: Roberts váratlanul elpityergi magát, Gere meghatódik, egyenes út vezet a női szívekhez - és persze pénztárcákhoz.

Vértelen halál, lassan hömpölygő, cseppről cseppre araszoló, egykedvű halál, azt idézi, ahogy Virginia Woolf (szerepében Meryl Streep) belegyalogol a vízbe. Átgondoltan, eltökélten és végtelen finomsággal.