Legalábbis egy megkerülhető Földön, ahol bármerre indulsz, ha kitartóan, irányt nem tévesztve menetelsz, ugyanoda fogsz érni, ahonnan elstartoltál. Biztonságos kilátástalanság, jegyezném meg az utak megtételének szükségességét némi szkepticizmussal figyelve. Dacára a posztmodern, versengő világelméletekkel teli, ráadásul keleti kultúrával elbódított agyvelőműködésnek, rajongással tölt el, ha ez az út épp nyolcvan napig tart. Mert csak egyszer tartott éppen ennyi ideig. Amikor Phileas Fogg indult el rajta. 

Jules Verne regényei az 1870-es évek Franciaországának közvéleményére nagyságrendileg olyan hatást gyakoroltak, mint J.K. Rowling és az ő Harry Pottere a ma olvasóközönségére. Verne (akit szüleink és nagyszüleink még simán legyuláztak) teremtette meg a tudományos-fantasztikus irodalom alapegységeit. Az ügyvédnek szánt, de Párizs kultúrális életétől megigézett francia író szokatlanul kevesett éhezett pályája felívelése előtt. 1862-ben, mikor kiderült, hogy minden francia ronggyá olvassa az Öt hét léghajónt, leigazolta kiadója kerek húsz évre. Nem hiába, Verne gyakorlatilag évente új kézirattal sétált be Hetzelhez. Azon túl, hogy írásain keresztül még azokat is közelíti a természettudományokhoz, akik szívbéli utálatból kerülnek minden szertárt és mérőeszközt, még egy dolgot köszönhetünk neki: az ifjúsági regényt. Ami ma egyébként nincs, vagy csak nagyon elvétve akad. Nyilván ezért is olvas még minden tizenéves Vernét. Legalább egyet.

Ha csak egyet vesz kézbe (és ez nem a trilógia), akkor az A Nyolcvan nap alatt a Föld körül lesz a befutó. A sztorit éppen ezért gyakorlatilag mindenki ismeri: egy igazi angol úr, aki, ha tehetné (és teheti) egész álló nap újságolvasással töltené a drága időt kedvenc klubjában egy nap fél vagyonát fölteszi arra, hogy képes 80 nap alatt megkerülni a Földet. Ígéretéhez híven minden határon le kell pecsételtetnie útlevelét. Az útvonalat is lefektetik a szerződők: London - Szuez - Bombay - Calcutta - Hongkong - Jokohama - San Francisco - New York - London. 1872-t írunk ekkor a regényben és a valóságban is.

Fogg és inasa, Passepartout minden létező és elérhető közelekedési eszközzel utazik gőzhajtótól a vitorlás szánig, persze a lehető legveszélyesebb helyzetek között ismerik meg az adott ország kultúráját. Eközben  egy angol yard folyamatosan üldözi a két főhőst, mert összetéveszti őket egy bankrablóval. Minden adott: a semmittévő felsőosztálybeli összebarátkozik egyetlen segítőjével, mikozben a rendőrből is folyamatosan idiótát csinálnak. Angol utazás, angol humor. És nem ejtjük ki a szót, pikareszk. Fogg persze visszatér és költségei nagyjából megegyeznek az elnyert összeggel, így sokat nem nyer, persze a becsületén nem esik csorba. Na meg a csodálatos kis felesége. Ez egy életre elég.

A 80 nap alatt tökéletes alapanyag egy beavató színházi táncelőadáshoz: mozgalmas, humoros, romantikus, a jók mindig jók maradnak, a rosszak is jót akarnak tulajdonképpen, a hős nem erős, mégis mindent megold. Az üzenet is tökéletesen nevelés-kompatibilis: a tisztesség és az egészséges versengés igenis győzelemre segít. Ezt látta meg Földi Béla és társulata.

 A Budapest Táncszínház február 21-én, csütörtökön mutatja be a regény mozdulatszínházi feldolgozását a Nemzeti Táncszínházban. 

Elárvulva, törtfehér ruhájában mégis elegánsan ül a nő egy párizsi kávézóban, mellette társtalanul és hanyagul egy férfi. A nő előtt pohár, tele az Adynál zöldszemű, Degas-nál csipkefehér abszinttal, a férfi előtt egy kávé. Ismerjük a nőt, Ellen Andrée, színésznő, a férfi pedig Marcellin Desboutin, festőművész. Degas is ebben a kávézóban ült gazdagságban és balettrajongásában is sorstársával, Manet-val. 

Edgar-Germain-Hilaire de Gas, akit Degas-ként ismer a világ, francia nemesi család leszármazottja volt, s mint korának társai közül oly sokan, ő is a jogi pályáról fordult le azért, hogy festőművész legyen. Apja ráadásul lelkesen támogatta is fia ambícióit, zsákszámra költötte a pénzt tanulmányaira, kiállításaira. 

Degas karrierjét kis híján derékba törte a franciák számára borzasztó vereségekkel és veszteségekkel végződő francia-porosz háború 1870-ben. A festő nem csak barátainak nagy részét veszítette el, hanem a harctéren olyan, szembetegséget kapott, mely élete végéig kínozta, sőt művészetét is alapvetően befolyásolta. Degas halála előtt már gyakorlatilag megvakult.

Visszatérve a frontról anyai rokonaihoz utazott, New Orleans-ba. Megunván a portrézást, figyelme a mozdulatok felé irányul, Amerikában a gyapotszedők fizikuma, hazatérve pedig a lovaspóló ritmusa ragadta magával. Degas vadul alkotni kezdett, a Salon minden szabályát kihajítva az ablakon, a realizmus felé fordulva. A vadság viszont nem jelent felületességet - egy-egy kép elkészítése akár 10-13 évig is tartott.

A lóversenyek mozgalmas világa megalapozta a második szenvedély, a balett megfestésének technikáját. Degas belopta magát a balettpróbákra, a színházi előadásokra és kérlelhetetlen szerelemmel festette meg az elcsigázott táncosnőt és a diadalmas primadonnát, a szétszórt kellékeket és a színház dús fényeit.

A párizsi Salon kánonjából kivetett művészek 1874-ben dühből közös kiállítást nyitottak, Degas tíz képpel volt jelen a gegentárlaton, amit egy gúnyos kritikus az impresszionisták kiállításának nevezett el. Hatásosan. Bár a csoport később a Függetlenek, "Indépendants" nevet használta, a világ impresszionistának hívja tagjait. Degas, bár nem tartotta magát impresszionistának, barátaihoz haláláig hű maradt, anyagilag is támogatta őket, ő volt a jótékony és mértékletes, pénzes nagybácsi, aki sosem nőzött, nem ivott, nem kábult el. Csak festett.

Az első alkotás, melyen Degas "hangja" már megszólal, épp egy balett-kép, a Táncosnők a korlátnál. A század hetvenes éveit Degas ennél a témánál töltötte. Vázlatok, részlettanulmányok százai bizonyítják a precizitás, elmélyültséget és alázatot. 

Ekkor járt nála Edmond de Goncourt, író, aki ezt jegyezte föl naplójába: „A tegnapi napot egy Degas nevű furcsa festő műhelyében töltöttem. A különböző irányzatok felé tett tematikai próbálkozások és kitérők után a jelenkorba szeretett bele, amelyből a mosónőket és táncosnőket választotta ki. Alapjában véve ez nem is olyan rossz választás”. 

A Balettpróba a színpadon című képet a kritikusok szétszedték az első, 1874-es kiállításon. Szerintük nem volt elég színes, nem volt elég dinamikus, szürkének és egytónusúnak tartották. Degas nem adta föl, egy évvel később újrafestette a Balettpróbát. Most két változat is megtalálható a gyűjteményben, s való igaz, az egyik sokkal élénkebb színekkel ejt rabul. 

S hogy miért festett negyedszázadon át táncosnőket, balerinákat egy férfi, akinek sem szeretőjéről, sem feleségéről nem tud a történelem?  „Mert csak náluk találom meg az ókori görögök gesztusait…” - válaszolt erre a kérdésre maga a művész.

A svéd koronaherceg unokahúgának és egy felsőbb osztálybeli francia ügyvéd gyermekeként Édouard Manet-t is más sorsra szánták szülei, mint amit lázadó önmaga –és nagybátyja, Edmond Fournier – elképzelt. Franciaországban, a 19. század végén persze mást jelentett festőként élni. A nélkülözés és a társadalom perifériáján tengődés helyett megbecsülés és anyagi elismerés jutott osztályrészül, pláne Manet-nak, aki véletlenül még idejében, az egyetemi évek alatt barátságot kötött Antonin Prousttal, a későbbi művészetekért felelős miniszterrel.

Huszonévesen igazi vándoréletbe kezdett, festőinasként járta végig Németországot, Olaszországot, Hollandiát és Spanyolországot, ahol megismerkedett Diego Velázquez és  Francisco José de Goya stílusával. Hazaérkezvén saját szalont nyitott, de gyorsan magával ragadta az új hullám, a plain air. Megérkezett életébe Berthe Morisot, s a festőnővel együtt betódult az ajtaján az élő francia  impresszionizmus, Edgar Degas, Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir, Alfred Sisley, Paul Cézanne és Camille Pissarro. Puhulni indultak a premodernitás fekete kontúrjai, játszani kezdtek az elsuhanó fények és jelenbe törtek pasztellszínek.

Bár a feketésről konkrétan Manet a legkevésbé sem volt hajlandó lemondani. Berthe közben hozzáment Manet testvéréhez, így a modern festészet egészen beköltözött a család szívébe. Ez a szív persze egészen csalárd volt, Manet speciel saját zongoratanárnőjét vette feleségül, aki nem mellesleg apja szeretője is volt. A hivatalos nászra csak az ügyvéd halála után került sor, s hogy Suzanne Leenhoff 11 éves fia éppen melyik Manet-t mondhatta vérszerinti apjának, sosem derült ki.

Apja halálának évében, 1862-ben született meg a kép,amiért Manet élete most szerepet kapott, a Lola de Valence.

Lola ugyanis (Lola Meleaként látta meg a napvilágot) a spanyol Camprubi tánctársulat sztárja volt, s hajlékony, tüzes erejével megbabonázta - először - Manet barátját, Zacharie Astrucot, aki dalt írt hozzá. Manet készítette a borítót, egy litográfiát. S bár a portré egy műteremben készült, mégis remeg benne a táncosnőre várakozó rajongók hevülete.

Ez a kép mutatta meg Goya hatását, s tette őt a „párizsi spanyollá”, ahogy barátja, Baudelaire hívta. S kezdődött el Manet életébena spanyol balett-korszak.

Először is, huszonöt év nagy idő, pláne, ha a magyar kortárs táncról van szó, ami harminc évvel ezelőttig tűzzel-vassal tiltva volt. Másodszor pedig, huszonöt év többszáz profi táncos kinevelését, többtíz koreográfus álmainak megvalósulását és elképesztő mennyiségű előadást, bemutatót jelent. A Szegedi Kortárs Balett idén szeptemberben volt 25 éves - a róluk szóló fotótárlat, Dusha Béla képeivel december 17-én nyílik a Nemzeti Táncszínház Kerengő galériáján. 

Részlet a Diótörőből.

A szegedi történet 1987-ben kezdődött Imre Zoltán irányításával, napjainkban Pataki András és Juronics Tamás bábáskodnak az együttes fölött. A Szegedi Kortárs sikerének titka megfejthetetlen, de mégis feltérképezhető. Juronicsék olyan klasszikus műveket "hangszerelnek át", mint például a Carmina Burana - ami a legnagyobb siker volt a társulat életében - a Csipkerózsika, a Bolero vagy most a Diótörő. A történet sem marad mindig a talpán, de a látvány, a kosztümök, a fények és a koreográfia természete aztán végképp minden ízében átírja azeket a "megszokott" történeteket.

Juronicsnál mindig meghökkentő és felkavaró a színpadi látvány és soha nem megjósolható a hatás. A Szegedi Kortárs balett igazi showt csinál, tetszeni és látszani akar, szeretve lenni, szokatlan módon - legalábbis itthon - a közönség által. Huszonöt éve.

Nyugaton egyszerűen modern táncnak hívták, Magyarországon hosszas veszekedés és viszály után mozdulatművészet lett a becses neve annak a műfajnak, ami egyszerre volt színpadi tánc és szabad tánc, szoros testvériségben a képzőművészetttel, sőt a gyógytornával is. Az új névvel sajátosan új, magyar műfaj teremtődött, vele önálló fejlődési irányai és kutatási területei. Mi is a bewegungskunst?

Minden Isadora Duncan első magyarországi fellépésével kezdődött. 1902-ben az amerikai meztéllábas táncosnő megmutatta a kultúrától duzzadó székesfővárosnak, hogyan kell tütü és spicc cipő nélkül, tógában táncolni, hogyan lehet érzelmi motivációkkal színpadra állni. Ez a Pest meg beleszeretett. Tíz évvel később már gombamód szaporodtak  a mozdulatművészeti iskolák Budán és Pesten.

Ekkor érkezett meg külföldi Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól, Párizsból. Az orkesztika kulcsa pedig Dienes Valéria volt. 

Dienes Valéria - aki maga adta a mozgásművészet fogalmát a magyar modern táncnak - egyszerre tanított matematikát és filozófiát, a Zeneakadémián zongorát és nem mellesleg elsőként fordította magyarra Bergsont. Utóbbi következménye, hogy elkezdte tanulmányozni a Duncan-módszert és saját táncpedagógiai rendszert alakított ki, az orkesztikát. Az első iskola 1915-ben nyílt.

Néhány évvel később a másik markáns modern tánc - irány, Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A mozdulat és a művészet is aranykorát élte: Dienes már nem szólótáncban, hanem kórusművekben gondolkodott, a dadista mozgásszínház Palasovszky Ödön és Madzsar Alice keze alatt virágzott és megelőzve minden európai törekvést már ekkor a lélektani darabok irányába indult el (ők voltak a  Cikk-Cakk estek, például, és a Lényegretörő Színház). 

Madzsar Alice (Jászi Oszkár húga), akinek a gyógytornát köszönhetjük.

A mozdulatművészet udvarán persze a kor legmenőbb kosztüm- és díszlettervezői, zeneszerzői is söprögettek. Nem kis sikerrel. Madzsar Alice és Palasovszky Ödön például a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével) dolgozott együtt. Tervezett vetített díszletet Kádár Béla, sőt Palasovszkíék árny- és fényjátékokat is használtak a darabokban. Az előadásokat pedig olyan fotográfusok örökítették meg, mint André Kertész, Ergy Landau vagy Pécsi József.

A világháború és az azt követő évek alatt azonban a hatalom mindent megtett, hogy kiírja a magyar kultúrából a mozgásművészetet.