Budapest nem New York, nem Madrid, Budapest nem Buenos Aires és nem Párizs. Nem a metróvonalak vagy az éjszakai járatok, még csak nem is a múzeumok száma - vagy számtalansága - miatt, nem a monstre csupaüveg felhőkarcolók hiánya miatt, nem a zsebkendőnyi parkok miatt. Az utcák miatt. A budapestieknek az utca pusztán útvonal, ami egyik élettértől a másikig, egyik szereptől a kövekező szerepig visz. Valami munkából haza, hazából színházba vagy kocsmába, kocsmából haza vagy rögtön munkába vezető. Az utcán élni szégyenteljes vagy legföljebb szomorú. Az van ott, akinek nincs máshol. Mi a városban nem ülünk ki a ház elé kvaterkázni, nem tálaljuk ott a családi ebédet, nem ott zenélünk, nem ott énekelünk. Nálunk még az utcai tánc is próbatermi - leszámítva a Jászai Mari tér szűk aluljáróban gyakorló breakeseket és a nők elleni erőszak ellen küzdő vagy Michael Jacksonra emlékező flashmob-táncosokat.

fotó:www.marlowetheatre.com

Pedig a street dance már több mint egy évszázada kanonizált forma: a jazztánc mozdulatvilágát használó első utcai táncosok már a 19. század végén feltűntek Amerika elvárosiasodott vidékein. Nem is tartják másként számon: a streetdance a városi néptánc - még ha bizarrul is hangzik ez az elnevezés. Mindent tud ugyanis, amit egy néptáncnak kell: improvizatív, közösségi, nincsenek belső indíttatásokat átíró szabályrendszerei, de vannak keretei. Bárki gyakorolhatja és bárki előadhatja. Ez a  városlakók egyik közös nyelve.

Az afro-amerikai bevándorlók hagyományos törzsi táncainak beolvadásával színesedett az utcai tánc eszközkészlete és emelkedett elismertsége is, olyannyira, hogy a 20. század elején már önálló stílussá izmosodott, hogy a hetvenes évek bronxi szubkultúrájának ölén a tánckultúra kihagyhatatlan elemévé váljon. A hip-hop nem létezne street dance nélkül. B-boyok és b-girlök lepték el New Work utcáit ezekben az években, a tánc elkezdett specializálódni, lett belőle break és krump, new style és old style hip-hop, street funk, electric boogie.

A nyolcvanas években elérkezett a breaktánc ideje: a dj az utcán megkeresi a korongon a dobkiállást, azaz a törést, végteleníti és már jönnek is a breakesek. Indul a verseny, az improvizáció, a virgázás. Az nyer, aki akrobatikában, ügyességben és ötletben fölülmúlja a többieket. A breakben nincs határ - egy szabály van csak, a rimus és négy alapmotívum, a toprock és downrock, az erőelemek és a freeze-suicid panelek.

Toprock viszont bámi lehet, amit álló helyzetből hajtanak végre. Ezt használják a b-boyok arra, hogy megmutassák saját stílusukat. A toprockból szabad az út a többi elem irányába, de maguk a toprock-sémák is módosíthatók a táncos tudása és ízlése alapján. Minden azon múlik, miről akar beszélni a test - félemről, agresszióról vagy elnyomásról, akár. A downrock a leglátványosabb break-elem: minden ide tartozik, mikor a táncos legalább annyira támaszkodik a karjaira, mint lábaira. A freezek arra valók, hogy a breaker nyomatékot adjon a zene alapritmusának. Az egészen egyszerűnek tűnő mozdulatstoptól a legelvetemültebb emelésig minden freez. A nyugatalanító elnevezésű suicide-elemek szerepe a freeze-hez hasonló: vagy a program végét jelzik, vagy tónust adnak a zenei alapnak. Viszont épp a freeze ellentétét jelentik: az egyensúly elveszítését mutatják meg nagyon látványosan - és nagyon fájdalmasan. A breaker úgy tesz, mintha elvesztette volna a kontrollt a mozdulatai felett és spontán esne el. Persze ez csak színház. Miközben az a leghatásosabb suicide elem, ami elviselhetetlenül fájdalmasnak tetszik kívülről, a táncosok persze minimalizálják a sérülést. Bár elkerülni nem tudják. A toprock és downrock, freeze és suicide sorozatok és az erőelemek kombinációjával egészen fantasztikus mikrokoreográfia elevenedik meg az utcán.

Nem minden break, ami annak látszik. Van például a popping, a locking és az electric boogaloo, amit az avatatlan szem simán a break alá sorolna. Pedig ők a funk stílusok. A hip-hop old school is használja ezeket a formákat, a rengeteg törést, rockingot, a megállított mozdulatokat (ez a popping és rocking). Hivatalosan ő volt a New York Style.

A new style hip-hop az egyik legelterjedtebb stílus, tánctanárok és koreográfusok előszeretettel használják a modern táncban és a színpadi táncban is. Ha a táncos nem a "nagy ütemekre", hanem a ritmus finom szabálytalanságaira, a kis "nüanszokra" koncentrál, akkor biztosan a new style-t táncolja. Nehezebb, mint az old school, mert sokkal intenzívebb koncentrációt igényel - miközben szabadságfoka   nem változott a korábbi formákhoz képest.

Maradt még a hetvenes évek gyermeke, a locking, ami kihagyhatatlan elem az utcai táncok történetében. A locking Kalifornában született, s a korábbi stílusok gyakorlóinak urbánus névtelenségével szemben létrejötte egy konkrét személyhez és formációhoz köthető. Ezt az embert Don Campbellnek hívják. Csapata, a The Lockers futtatta fel ezt a stílust és tette a mai hip-hop kultúra etalonjává. Az eredetileg campbell-lockingnak keresztelt stílust funk zenére táncolják, egyedisége a humoréban és a változatosságában van. A gyors és nagyon pontos, ugyanakkor laza és eltúlzott kéz- és lábmozdulatokat kimerevített pózok, megfagyások törik meg. A táncos nem virgázik, nem a tudásával hódít, hanem a közönséget piszkálja. Behívja, szórakoztatja, provokálja a körülötte állókat. 

A street dance egyszerre tánc és életforma, egyszerre az önkifejezés egy nagyon látványos és megragadó módja és a közösségi élet fontos terepe. Egyszerre társadalomkritika és szórakoztatás, dühöngés és eksztatikus öröm, fegyelmezett akrobatika és totális szabadság. A street dance maga a végtelen végletesség.

Az érintés útja a magányos árnyéksimítástól a legteljesebb szeretkezős ölelésig - az egyik legfelkapottabb magyar koreográfus, Góbi Rita Érintések címet viselő új alkotásában a tánccal, a kapcsolatteremtéssel foglalkozik. Vajon tudunk-e mindannyian táncolni? Vagy elég, ha csak mások táncát nézzük? Hol kezdődik egyáltalán egy kapcsolat?

forrás: gobirita.hu

Heraus mit dem Wahlrecht! - követeli az 1914-es, nők választójogának bevezetéséért agitáló, finoman barátságtalan hangnemet megütő plakát. Az első feminista mozgalmak - és a nőnap - ugyanis erről szólt. Az egyenjogúságról, főként politikai értelemben. S hogy nem volt könnyű és egyértelmű kimenetelű ez a harc, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Svájcban egészen 1971-ig nem sikerült elérni, hogy az urnákba nők is bedobhassák voksaikat.

Az elmúlt közel száz évben, mióta a világ megünnepeli a nőnapot, a témák és a célok átalakultak, a hangsúly az egyenjogúságról inkább az egyenrangúság irányába tolódott el. S ha nyugaton nem is, keleten és délkeleten a helyzet szinte változatlan. 

A magyar nőmozgalmak viszonylag korán - épp a plakát megjelenésének évében - csatlakoztak a nyugati feministákhoz és kezdték megünnepelni március 8-át, a New York-i textilipari dolgozónők híres 1857-es tüntetésének évfordulóját. Aztán a második világháborút követő kötelező pirosszekfűs-pálinkázós nőünnep hirtelen tartalomnélküli, kopott keretté vált. Hiszen miért is kellett volna már küzdeni? Így a rendszerváltás után március 8-a leszegett fejjel adta meg magát sorsának és bánatosan elkullogott a április 7-e és november 4-e után, nem ünnepelte sem liberális, sem konzervatív érzelmű. Vagy röhögtek azokon, akik papírzacskós szálvirággal igyekeztek haza este. 

Reloaded

Bár rendezvények mindig akadtak erre a napra, kisvárosi polgármesterek álltak nőket köszöntve művelődési házakban és politikusok adtak ki évente a nők érdemeit taglaló közleményeket, az elmúlt majd tizenöt évben nem sikerült igazán új tartalmat, sem új hangnemet találni. Idén a Mindenütt Nő programsorozat ezzel próbálkozik. Három napon át nők lesznek a színpadon és a női problémák a porondon, női alkotók mutatják be műveiket országszerte - 12 városban közel 100 program, színházi előadások, koncertek, kerekasztal-beszélgetések, filmek és kiállítások várják a kultúrára fogékonyakat.

Érintések, Apropó, Táncszirmok

Góbi Rita és Samu Kristóf koreográfiája, az Érintések a tánc és érzelmek mögötti fizikai tapasztalatról beszél, a testről, ami megjelenik a világban magunk és a bennünket érzékelők számára. A testről, ami egyszerre érzéki tapasztalások forrása és életeszköz - hangszer és hang egyszerre. 

Nőkről, de nem csak nőknek szól Földi Béla koreográfiája, a Táncszirmok a Nemzeti Táncszínház színháztermében, ami kifejezetten erre a napra készült, több korábbi koreográfia montázsának eredményeként.

Ez mind én leszek egykor és Nem emlékszem, hogy így neveltek volna - a tízéves Tünet Együttes  két bemutatóval szólítja meg a MU Színház nőit és nemnőit. Szabó Réka harmadszor áll önálló, egyszemélyes produkcióval a publikum elé, ezúttal egy "személyes leltárral" jelentkezik. 

"Kedves akarok lenni. És szeretném, ha eljönnétek. Jó volna, ha kíváncsi lennék rátok. Ha tudnék figyelni. Nincsenek fontos dolgaim. Tiszta a fejem, nem zúg a fülem. Nincs késő. Nem sietek sehova. Körül tudok nézni. Könnyű vagyok és laza. Puha és erős. Ahogy beszívom a levegőt, hosszú és keskeny leszek. Nem kiabálok. Nem basz föl az ideg. Jól alszom. Nem fáj semmim. Nem viszem haza a laptopomat. Van kedvem szeretkezni. Gyalog járok. Meg tudom csinálni." (Szabó Réka: Ez mind én leszek egykor)

A Nem emlékszem- projektet a tavaly év végén permanenesen születésnapozó együttes már bemutatta a Trafóban. A téma marad, ami Szabó esetében, a szubjektiv leltár, csak ebben a darabban sok ember sok töredéke áll össze mozaikká. Az iheletet az alkotók egy BBC-sorozatból merítették. A 7UP egy hétéves gyerekekből álló csoport életét, gondolatait, érzelmeit követte nyomon, 77 éves korukig. Az élményt pedig táncra fogalmazta Ardai Petra, a holland Sapce Színház alapítója.

Nőnapból nyilván nem maradhat ki a Kulik Johanna - Josip Bartulovic páros és a Colores del Tango erotikája. Szombat este Buenos Aires utcáira vezeti a közönséget a trió, a két főhős mellett ugyanis ezúttal Santiago Maciel is színpadon lesz. Az út a tradicionális tangótól a modernig vezet, sőt az előadás után a vállalkozó kedvűek beszállhatnak a közös tánctanulásba is.

Helyzetüket ismerjük - történetüket és múltjukat kevésbé. Egyáltalán, hogyan és kivel kezdődött el a modern táncélet Magyarországon? Kik ők és hol dolgoznak most, mai magyar koreográfusok?

A fotóna Dienes Valéria növendékei láthatók, az 1940-es években. A darab címe Moirák.

A magyar modernitás - legalábbis a táncéletet illetően - Amerikából érkezett, Isadora Duncan személyében. Duncan budapesti vendégszereplése után a megszületés már csak idő kérdése volt. Gyorsan lekerültek a tütük és a kényelmetlen spicc cipők, a színpadon átvette az uralmat a természetesség. A természet adta test. Itthon három iskola is sarjadt egyszerre az új táncfilozófia talaján: a szabadtáncra épülő orchesztrika Dienes Valéria vezetésével, a női egészségmegőrzésből induló mozdulatművészet Madzsar Alice nyomán, és a táncelméletet használó harmadik irányzat, ami Szentpál Olga nevéhez kötődik. A gyors virágzás azonban váratlan sziromhulláshoz vezetett. A második világháború alatt betiltottak minden tánccal kapcsolatos tevékenységet, csak a balettet és a néptánc bizonyos formáit engedélyezték. A világháború után azonban újraindult a táncoktatás, 1950-ben hivatalosan is megalakult az Állami Balett Intézet, ahol már tömegével képezték a táncművészeket.

Három évtizednyi ugrással szinte a jelenbe érkezünk. Az Eleven térbe, ahonnan egyenes út vezet a Tilos az Á pinceszínházába, a kultúrszigor enyhülésébe, a nyers és szókimondó művészet világába. Ahol a művészet újra tudott annyira társadalmi, sokkoló és eredeti lenni, mint a pezsgő húszas-harmincas évek Budáján és Pestjén. Goda Gábor ekkor huszonéves volt.

A legendás Don Quijote Mauzóleum alkotója csellistaként kezdte művészeti pályfutását, miközben versesnyszerűen öttusázott és vívott is. Majd hétköznapibb irányba fordította életét és a műszaki egyetem építőmérnöki karára jelentkezett, s meg is kezdte hídmérnöki tanulmányait. 21 évesen viszont átszállt egy másik hajóba, M. Kecskés András mozgásiskolájában beleszeret a pantomimba. Egy évvel később már M. Kecskés állandó társulatával lépett föl, majd tanult mozgásszínház-rendezést persze, kis időre leszerződött a kecskeméti Katona József Színházhoz, de 1985-ben visszatért a fővárosba. És megalapította a máig is kiemelkedő jelentőségű Artus Stúdiót. Goda társulata nélkül ma már elképzelhetetlen kortárs táncfesztivál. Tavalyig elnökségi tagja volt a Magyar Táncművészek Szövetségének, de mikor kritikával illette a támogatási rendszert, megváltak tőle.

Az Artus egyszerre egy művészeti befogadó tér és társulat. Ők úgy hívják magukat "független fizikai színház". Darabjaik a mozgásszínház, a tánc, performansz és installáció határán mozognak, új utakat és kifejezésformákat kereső előadásaik mindig meglepőek és eredetiek. Néha nyilván elrettentőek, máskor zseniálisak. Az ítéletalkotás már a néző sajátja.

Most márciusban például buszra szállnak és a városban korzóznak fel-alá. Promenád. Promenád a valóságba. A darab egyszerre egy különös színházi utazás és egy valóságos turistabuszozás, az ülésekben a közönséggel. A busz neveletlenül eltéved, az idegenvezetők sikítva próbálják visszaterelni a helyes útra, miközben a város maga válik színházzá és történetté. A néző önkéntelen "sorsturistává" vedlik, miközben minden díszlet és színész is átalakul. Ráadásul sosem lehet tudni, mivé és mikor, hiszen az előadást a véletlen is generálja. Bármelyik turista kezébe veheti a sorsát, beleszőheti saját meséjét a közös történetfolyamba. Interaktív és kiszámíthatatlan. Ami az Artus maga. A "Jelenségek művészete".

"A látomások az élet felszíni eseményei mögött bújnak meg, amelyeket csak az láthat, aki az adott pillanatban kellő éberséggel rendelkezik. Jelen van. Művészi értelemben a Jelenséget az előadók és a nézők közösen hozzák létre. A jel és a jel megpillantása, vagyis a Találkozás hozza létre a Jelenséget, ami akkor születik, ha a Találkozás olyan intenzív, hogy a pillanat belső idejét összesűríti és szétrobbantja. Ilyenkor lesz a pillanatból örökkévalóság. ... Az örök visszatérés álma egy pillanatra megvalósul. Számomra ez a színház lényege, a katarzis momentuma. Minden előadásunkkal egy újabb lehetőséget keresünk egy ilyen találkozásra." (Goda Gábor)

Az ember ilyenkor finoman oldalba bökik a mellette ülő zsöllyébe süppedt testét, ha ismeri, ha nem, jelentőségteljesen ránéz - együttérzőn, cinkosan vagy feszülten, ahogy épp a pillanat megkívánja -, valaki   más zörögve kérdezi, kiazott? A többiek hülyének nézik és örülnek, hogy nem ők kérdezték. A leghülyébbnek lenni sosem hálás feladat. Az ott a mondmáranevét, hirtelenakartammondani, máranyelvemenvolt, de ki is az? Színészekkel, képernyősökkel, lottószám-sorsolókkal megesik, Áder Jánossal nyilván nem. Vagy ritkábban. Orbán Viktorral persze soha. Viszont Lévai Anikóval magától értetődően.

Amikor a köztársasági elnök kultúratámogató arckifejezéssel és elhivatott léptekkel átlendült a Sándor-palotából a szomszédos épületbe, ami történetesen a Nemzeti Táncszínház, eszembe jutott, hogy legutóbb épp Lévai Anikó osont be egy darabra az utolsó utáni pillanat első törtrészében. Épp ide. Szóval, amikor a köztársaság elnök átlépdelt a Sándor-palotából a táncszínházba, fotósok raja kísérte. Áder egyébként nem először fejezi ki elköteleződését az intézmény iránt, tavaly augusztusban Török Jolán, az akkori ügyvezető igazgató kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét az államfőtől. 

Ráadásul ez a gesztus nem egy befutott és állami támogatásokban dúskáló társulat előadását emelte ki a sorból, hanem a "jövő csillagait". Azaz üzenete van: támogatjuk a munkát, az itthon maradást, támogatjuk a fiatalságot és még a hazai táncművészetet is. Szimbólumokban nem lehet hiány.

Az államfő találkozott a híresen csípős humorú Szakály Györggyel, a Táncművészeti Főiskola rektorával és Ertl Péterrel a Nemzeti Táncszínház igazgatójával, majd a protokoll szerint a kulisszák mögött még a táncosoknak is mondott egy-két biztató szót. 

Színpadra léptek a végzős balettosok, Rónai András például, aki a szentpétervári Vaganova Intézetben tanult ösztöndíjasként, majd a modern tánc szak végzősei, akik Kun Attila, Bajári Levente, Lőrinc Katalin és Góbi Rita koreográfiáit mutatták be. Volt persze részlet a kötelezőkből, a Bajadérból, a Don Quijote-ból, a Rosszul őrzött lányból, a Kalózból, a Sylviából is. A politika pedig maradt színfalak mögött. Visszacseng belőle majd valami sustorgás, egy családi sztori a vasárnapi ebédnél, hogy ott volt az Áder is. Meg a Jövő Csillagai. Csak az ég kétséges még.