Pénteken, március elsején újra nyitja kapuit a 2007-ben bezárt népopera. Ami jó hír azoknak, akik szeretik a balettet és az operát, de az Operaház jegyáraihoz nem elég vastag a pénztárcájuk. Meg azoknak, akik szerelmesek voltak az Erkelbe. A legolcsóbb hely kevesebbe kerül majd, mint egy BKV jegy. Vagy egy korsó sör. Vagy egy soha ki nem fizetett, de remek hivatkozási alapul szolgáló vizitdíj.

Az épületet anno 9 hónap alatt húzták fel - míg az Operát 9 év alatt. A négyes metrót vagy a Nyugati tér rendezését meg ki számolja. 1911-ben más volt a ritmus, mint a rohanó mostban. Az Operaház akkor nagy vihart kavart a maga 9 évnyi építkezésével. Ma sikertörténet volna. A Népopera terveit Jakab Dezső, Komor Marcell és Márkus Géza készítette és Márkus is lett az első igazgatója az akkori Tisza Kálmán téren megnyíló intézménynek. A századelőn ráadásul a kultúra- és birtokpolitika is összeért: a telket a főváros ingyen adta oda ötven évre, azzal a feltétellel, hogy az ott dolgozó magyar társulat hetente legalább öt magyar nyelvű előadást visz színpadra. A kapukat Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójával nyitották meg.

A dicsőséges teltházas operázás időszaka az első világháborúig tartott, a Népopera megszűnt és Városi Színház néven évadonként más-más társulat bukott bele a legnagyobb nézőszámmal rendelkező színház fenntartásába és üzemeltetésébe. A kenyérért aztán egyszer csak igazi cirkuszt is szolgáltattak az elkeseredett vezetők, s az irodalmi esteket és színházi előadásokat bokszmeccsekre cserélték.

A mozi forradalma elsöpörte a ringet, 1946-tól két éven keresztül valódi filmszínházként működött az épület, majd a következő kényszerhelyzet 1951-ben az Operaházhoz sodorta. S lassanként visszakapta régi fényét és alakját. Újra a népé lett - olcsó árakkal, népszerű előadásokkal és persze évről évre romló műszaki állapottal. Erkellé két évvel később, 1953-ban változott. Majd 54 éven keresztül működött kvázi fiókszínházként, a teátrum, ahol fellépett Bartók Béla, Toscanini, Bruno Walter, és a milánói Scala együttese, a Bécsi Filharmonikusok, de játszott színpadán Plácido Domingo, Ella Fitzgerald és Benny Goodman is.

2007-ben aztán kiderült nyilvánosságra hozták, hogy az épület életveszélyes. Vass Lajos miniszteri biztos legalábbis erre hivatkozott, mikor bejelentette, hogy szeptemberben nem kezdi el az évadot a színház. Viszont fantasztikus látványterveket lehetett látni a beígért rekonstrukcióról.

Évekig abban a hitben nem beszéltünk az Erkelről, hogy csak a fatalista, elborult színházimádó menne be egy statikailag megbízhatatlan teátrumba művet élvezni, Majd 2010-ben kiderült, hogy tévedtünk és Pálffy István elmondta, hogy az Erkel mégsem roggyan dől össze az első viharban. Hiller István a kereszténydemokrata országgyűlési képviselő szerint konkrétan hazudott, mikor életveszélyről beszélt, s tette ezt azért, hogy a 80 milliárdos beruházást kioszthassa egy baráti építtetőnek. Mikor megérkezett a harmadik statikai vélemény a kulturális tárcához, akkor éppen Szócs Géza asztalára, a kormányzat döntött a felújításról és újranyitásról. 

A több lépcsős tatarozásból most csak a legszükségesebb műveletekre jutott idő: a gépészeti és elektromos vezetékeket újították föl, letörölték a gondterhelt homlokzatról a falfirkákat és kipótolták a letört faldarabokat. Nyáron kerül sorra a nézőtér és a fűtésrendszer, meg a lámpapark és a világot jelentő deszkák cseréje. Ókovács Szilveszter, az operaház főigazgatója még novemberre ígérte a nyitást, Erkel Ferenc születésnapjára. A közbeszerzési eljárások alattomos jószágok, elhúzódhatnak könnyedén - így a nyitás március elsejére csúszott. A teljes felújítás 1,8 milliárd forintba kerül majd. Ebből 100 millió ment el az első körben tervezésre, az ideiglenes munkálatokra 3-400 millió és a többit majd nyáron költik el a többire.

Péntek este nem operával, hanem balettelőadással, a Pas de troi című táncesttel nyit a teátrum (mert annak jóval kisebb a díszletigénye). Egyszerre három darab és együttes is lett a színpadon: a Pécsi és a Győri Balett, valamint a Magyar Nemzeti Balett.

Ki tudja, miért esett az Örvényre a választás.

Ugyanabban az évben, mikor először rendeztek első osztályú jégkorongbajnokságot a Városligeti Műjégpályán, amit aztán a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata nyert nagy fölénnyel, és Ribbentrop először beszél Németország új gyarmatpolitikájáról Lipcsében, a Szovjetunió pedig nagy csindradrattával megkezdi a harmadik bénítóan sikeres ötéves tervét, a Magyar Királyi Operaházban mozgolódás támad. 1937-et írunk és még nincs hazai táncképző, pedig minden épül és szépül, HorhthyMiklós kormányzó jelenlétében átadják a legújabb hidat a Boráros térnél, van tengerész-emlékmű is a lábánál és lesz magyar Nobel-díjas is, Szent-Györgyi Albert személyében. Mégis fortyog a hazai tánc- és operaélet.

forrás: fortepan/ Vár I.kerület

A Nemzeti Színház élére a belügyminisztérium Orczy Bódogot helyezi, aki ellen azért lázadt a közvélemény, mert ízlése túlzottan operapártinak tetszett, a drámát pedig hanyagolni próbálta. Ki is tört az "operaháború". A belügyminiszter színházi ankétot hívott össze, hogy megvitassa a szakmával a felmerülő bajokat. Az eredmény az lett, hogy leválasztották a drámát az operáról és külön művészigazgatót neveztek ki vezetésükre. Az opera vezetője Erkel Ferenc lett. Hogy a balettnek van-e helye önállóan ebben a struktúrában, föl sem merült. Egy ilyen provokatív ötletet bármely ankét röhögve utasított volna vissza. Azt viszont mindenki elismerte, hogy táncosok nélkül az opera sem él meg, képzésre szükség van. Így indult el a balettnövendékek csiszolgatása az operaházban, majd 1949-től a Táncművészeti Iskolában. 

Az igazi táncművészeti fordulat kis külső segítséggel történt meg: Budapesten járt a Szentpétervári Orosz Operaház balettegyüttese 1899-ben. A színházat valósággal ostromolták az egész estét táncprodukcióra éhes nézők, a vezetésnek lépnie kellett. Ezért 1902-ben leszerződtették Nicola Guerra balettmestert és Brada Ede magántáncost. Guerra elhozta az olasz táncot, megalapozta a magyar balettot és olyan elképesztő újításokat hozott, mint hogy a férfiszerepeket férfiakra bízta. Nőtt is az érdeklődés a darabok iránt. A következő stílusváltást egy újabb külföldi társulat vendégszereplése hozta el, ez esetben Gyagilevé 1912-ben. Az operaház vezetése rádöbbent, hogy alig egy évtized alatt ismét lemaradt a magyar tánc és kirúgták Guerrát. Bánffy Miklós igazgatása alatt a párizsi balett mozdulatait idézték a budapesti színpadon. Az első "saját" bemutató a Beethoven zenéjére és Bródy Sándor librettójára készült Prometheus volt. 

A háború aztán véget vetett egy időre a csillogásnak, 1914 szeptemberétől 1915 márciusáig a színház zárva tartott ,de a megnyitásban sem volt köszönet. Mert pénz az nem jutott semmire, legkevésbé brutális költségigényű operára. Viszont amire nem lehetett költeni, azt a visszatérő Bánffy megoldotta megrészségből: beengedte az avantgárdot. Bemutattak Bartók Béla három színpadi műve közül azonnal kettőt, A fából faragott királyfi (1917. május 12.), illetve A kékszakállú herceg vára (1918. május 24.) ekkor debütált a régiúj színpadon.

1950-ben egyesült a két intézmény és Állami Balett Intézet néven máig itt folyik a táncművészek és koreográfusok képzése. A színpadra pedig visszatért az orosz kultúra hatása, már semmi szükség nem volt ennek elfojtására. A növendékeket az orosz Vagilev-módszerrel oktatták, orosz balettet játszottak esténként és a legjobbak Pétervárra mehettek ösztöndíjasnak. A magyar balett virágzott. Harangozó Gyula után Seregi László vette át az irányítást, akit ifjabb Harangozó Gyula követett, majd Keveházi Gábor. 

A képzés nagyon korán, 6-7 éves korban elkezdődik, ezért kezdetben gyakorlatilag egy speciális általános iskola és középiskola szolgált a táncképzés helyszínéül. Aztán a középfokú végzettséget adó balettművész oklevelet 1975-ben felsőfokú szakképesítésnek minősítették, majd 1983-ben az intézetet Főiskolává alakították át. Az intézetet most az a Szakály György irányítja, aki már az első Harangozó-koreográfiában, a Spartacusban is címszerepben lépett föl.

És minden évben hatalmas esemény, mikor a végzős hallgatók végre színpadra lépnek (bár hétéves koruktól egyfolytában színpadon vannak persze) és bemutatják tudásukat a szakmának és a szülőknek. Meg persze a tehetségvadászoknak és a balettmániásoknak. Ők a Jövő csillagai, akik idén február 27-én, szerdán állnak a közönség elé, hogy aztán leszerződjenek a budapesti Operaházba, vagy egészen máshova, Londonba, Berlinbe, Bécsbe vagy Madridba.

Sokan egyszerűen unják az edzőtermek monotonitását, a gépek egyoldalú mozgásvilágát, sokaknak a jóga túl kevéssé fizikai, a küzdősportokban viszont kevés a lélek. Azoknak, akik egyszerre vágynak zenélésre, táncra, edzésre és harcra, van egy tökéletes keverék. A capoiera.

A capoiera története egészen Brazília gyarmatosításáig nyúlik vissza. A hódító portugáloknak ahhoz, hogy elvégeztessék a munkát a frissen telepített cukornád-, gyapot- és kávéültetvényeken, végtelen mennyiségű munkás kézre volt szükségük. Viszont a bennszülöttekkel nem sokra mentek, sem fizikailag, sem habitusukat tekintve nem voltak alkalmasak a nehéz munka elvégzésére. Más megoldást kellett találniuk. Felpakolták az angolai rabszolgákat Nyugat-Afrikában és átszállították őket Dél-Amerikába. Letelepedésükkel indult a capoeira hódító útjára. 

A tánc egyszerre jelentette az ősi rítusok továbbélését és az egyetlen lehetőséget a testedzésre. A gyarmatosítók ugyanis tiltottak mindenféle harci gyakorlatozást - viszont nem ismerték a rabszolgák közös táncát, ami lassacskán teljesen átalakult, sajátos harcmodorrá fejlődött. Amire később, a valósi függetlenségi törekvések idején nagy szükség volt.

A tánc pontos kialakulása és a "capoeira" szó eredete is homályos. A ma uralkodó vélemény szerint a kifejezés a brazil őslakos tupi-guarani törzs nyelvében élő "mato cortado"-ból, vagyis "alacsonyra vágott füves terület"-ből származik. A 17. században bukkant föl először a szó, a Palmares-i harcok idején. 

Palmares volt a szökött rabszolgák Christiania-ja. Egy állam az államban, ahova nem ért el a kegyetlen gyarmatosítók keze. Szökött rabszolgák és felszabadítottak vagy szabadon születettek éltek itt, saját kormányuk igazgatása alatt. Palmares teljesen önellátó volt, sem gazdaságilag, sem politikailag nem került függő helyzetbe az anyaállamtól, közel egy évszázadon át. A teljes felszabadításra azonban még két évszázadot várni kellett. Brazília volt ugyanis a legutolsó állam, ahol eltörölték a rabszolgaságot, 1888-ban. A capoiera gyakorlása virágzásnak indult, hiszen a társadalmi változást nem kísérte gazdasági átalakulás. Volt rabszolgák ezrei kerültek be a brazil városokba, ahol semmihez nem tudtak kezdeni. Zenéltek és capoieráztak. Olyannyira látványosan gyakoroltak és fejlődtek, hogy a köztársaság harcaiban elkezdték őket testőrnek, rendfenntartónak használni a politikusok. Meg bérgyilkosnak. Nem is tartott sokáig az elismerés - egy évvel a köztársaság megalakulása után az elnök betiltotta a gyakorlást, és félévnyi börtön járt a szabályszegőknek. Újabb negyven sötét, üldözött év borult a capoierára.

Változás akkor következett be, mikor Manoel Dos Reis Machado (Mestre Bimba) teljesen átalakította a capoeirát. Az új elv és mozgás a "Ginastica Regional Bahiana" nevet kapta és a gyakorlás az utcáról az edzőtermekbe helyeződött át. Ráadásul megnyitotta a kapukat és a munkanélküli feketék mellett az iskolázott, munkával rendelkező fehéreket is tanította. 1937-ben így újra engedélyezte a kormányzat a capoiera oktatását és gyakorlását.

De mi tulajdonképpen a capoeira? Olyan táncos harcművészet, ami egyszerre telejsen szabad mozgású, akrobatikus, tartalmaz nagyon pontos és erős küzdősportra emlékeztető elemeket, de finom trükköket is. Két stílust is gyakorolhat a most capoierázni vágyó: az angolát, ami lassabb mozgást, földközeli sorozatokat tanít és a regionalt, ami az akrobatikátés és a pontos technikai tudást részesíti előnyben. Előbbit tartják a hagyományhoz közelebb állónak - utóbbi viszont sokkal nagyobb kihívást jelent a fejlődésre koncentrálóknak.

Ma még belekortyolhatunk egy utolsót a farsangba, böjt ide vagy oda, vagy átpörgethetünk a B-oldalra a MU Színházban, de benevezhetünk a világhírű francia koreográfus darabjára is a Trafóban. Programok mindenkinek, ínye szerint.

Bozsik Yvette koreográfiája, a Bál, avagy a táncos mulatság felújított változata 2011 októbere óta fut a Nemzeti Táncszínházban - teltházzal. Az eredeti Bál 2004-ben született, alapja pedig Ettore Scola 1983-as musicalje, A bál (Le Bal). Már a film is adaptáció: a Theatre du Campagnol ugyanezen címet viselő darabjának mozgóképre írt verziója. A Le Bal egy bálteremben játszódik, ahol mindössze huszonnégy színész van jelen, mégis száznegyven sors és karakter. Ez a huszonnégy színész átéli és megmutatja a francia történelmet a Népfront megalakulásától egészen 1983-ig. Bozsik Yvette saját Báljában nem szakad el a jelentől - és nem szakad el Pina Bauschtól sem. Az a kérdés, ma vajon mást mond-e ugyanaz a koreográfia, mint tegnap?

Fotó: Nemzeti Táncszínház

Az A-oldalt mindenki ismeri, vagy ismerheti, az A-oldalról véleményünk van - legalábbis lehetőségünk, hogy láthassuk. Az A-oldal a kivételezetteké. A B-oldal viszont csak azoké, akik szenvedélyesen ragaszkodnak, mértéktelenül elfogultak, akik szerelmesek, a B-oldal a mindenre kíváncsiaké, a mindenbe elmerülni akaróké.

A MU Színházban két fiatal pályakezdő mutatkozik be ma este, Katonka Zoltán és Hoffmann Adrienn. Mindketten a MU Terminálban kezdtek - s most végre kiderül, hova jutottak.

A hétvége szenzációja persze a világhírű francia koreográfus bemutatója a Trafóban. Angelin Preljocaj a klasszikus balett műfajában mutatta meg kimagasló tehetségét a 90-es évek elején. Ekkor került a párizsi operához táncolni. Nem sokkal később már saját társulatával dolgozott. Preljocaj ma is az egyik legmeghatározóbb egyéniség a francia táncéletben. A Trafóba két darabbal érkezik, az Annonciationnal és a Helikopterrel. Az elsőben, az Annonciationban (angyali üdvözlet)két nő meséli el azt a megrendítő pillanatot, mikor Mária megtudja, hogy isten fiát fogja a világra hozni, s szűzen szüli majd meg Jézust. A Helikopter egészen máshova röpít, Preljocaj Karlheinz Stockhausen zeneművéreírt darabot. Négy helikopter propellerének hangjára és négy hegedűre. Kihívás a szemnek és a fülnek.

Nem fáj az ütés, a verés, a vérző és gennyedző seb, nem fáj az ordítás, a semmibe vétel, a káromkodás, nem fáj a lenézés, a megalázás, a kínzás, nem fáj a szeretés hiánya, a babusgatás, cirógatás nélküli élet, nem fáj. A Forte Társulat a leghitelesebb és legfájóbb szenvtelenséggel kelti életre Agota Kristof világát - a regénnyel azonos címet viselő - A nagy füzet című előadásában. Ami nem fáj, az fáj leginkább.

A kilencéves ikerpárt anyjuk a második világháború idején a Nagyvárosból a Kisvárosba, saját gyűlölettől fröcsögő, magányos anyjához költözteti, hogy megóvja őket a bombázástól és az éhezéstől. A kisvárosbeliek csak banyának hívják az öregasszonyt (Andrássy Máté), aki vég nélkül átkozza és üti őket.

Az élet az új helyen másképp kegyetlen, mint a Nagyvárosban. Az élet az új helyen egyszerre időtlen és soha véget nem érő, értelmetlen és embertelen háború az érzések és a gyöngédség ellen. A Kisvárosban a túlélés a cél. Az ikrek (Krisztik Csaba, Nagy Norbert) pedig túl akarják élni, ezért lélek- és testgyakorlatokat végeznek. Addig okozzák és tűrik a fájdalmat, míg elszakadnak a testüktől, ami érzékelné, addig ismétlik és fakítják a szeretést, míg jelentés nélkül maradnak a szavak. Meghasadásuk, pszichopatává válásuk fáj. Nagyon is fáj.

És fáj Horváth Csaba rendező zseniális ötlete is, a tér, ahol minden díszlet zöldség, ahol könnyező póréhagyma az ostor, falon szétcsattanó krumpli a golyó, talpak alatt reccsenő nyers tök a kavics, száraztészta a szőkeség, dísztök a pálinka. Esély sincs a távolodásra, hiszen minden olyan hétköznapi, minden ismerős.

A két testvér a Nagy Füzetben írja a velük történteket. Viszont a füzetbe sem kerülhet bele akármi. Csak jó írások. Jó pedig az, ami igaz. S hogy mi igaz? Ami érzelemmentes. Ami végtelenül tárgyilagos. Igaz, amiben nincs ítélet, vonzódás vagy taszítás. Igaz, ami steril. Ennek az igazságnak nincsenek következményei, nincsen múltja vagy jövője, csak jelene. Az ikrek igazsága a háború igazsága. Például nem lehet azt a városra, hogy szép, mert lehet, hogy másnak csúnya. Nem lehet valakire azt írni, hogy kedves, csak mert pokrócot ad nekik, mert lehet, hogy mással rosszul bánik. Csak azt lehet írni, hogy pokrócot adott nekik.

A nagy füzet mondatainak csikorgása, tárgyilagossága jelenik meg minden pillanatban a színpadon. Nincs kisiklás. Nincs eltévedés. Nincs érzelemről árulkodó tekintet. A színészek közül senki nem esik ki a szerepből, miközben néhányan közülük több alakban is feltűnnek. Ők, ott a színpadon tényleg nem éreznek. Megszokták. Mi, itt a nézőtéren leginkább belehalnánk a szégyenbe. Az ikrek megtanulnak éhezni, koldulni, lopni, zsarolni és ölni,élvezni és elveszíteni, fájdalmat okozni és házat szenvedőre gyújtani. Nem kell sírni, a sírás semmire sem jó, hangzik el minden együttérzés nélkül a szájukból.

A szoborarcok mozdulatlansága, a kemény és recsegő dobbantásokból el-elinduló tánclépések ütemét lágysággal Ökrös Csaba improvizatív hegedűjátéka színezi. A hangban a menekülés, hogy van mégis részvét, szánalom, van keserűség és van nyelv, melyen ki lehet fejezni a megfogalmazhatatlant. A feszességet a dallamon túl egy mindenkitől idegen jelenség, a szeretetlen, de szeretésre áhító, szexualitásában állandóan nyugtalan, folyton éhező nyúlszájú lány (Blaskó Borbála) is megbontja, tánca egyszerre kecses és görcsös, környezetbe illő és mégis teljesen idegen.

A nagy füzetet mindenkinek látnia kell, aki nem akarja látni. 

Agota Kristóf: A nagy füzet (Forte Társulat)

Fordította: Ignjatovic Mária. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Zene: Ökrös Csaba. Produkciós vezető: Számel Judit. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba. Játsszák: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert, Simkó Katalin.

Szkéné Színház, 2013. február 17.