Gyerekelőadássá emelkedett - vagy süllyedt, ki tudja - Marius Petipa 1890-es koreográfiája, Csajkovszkij talán legismertebb balettje, a Csipkerózsika, még akkor is, ha a szentpétervári balettegyüttes nem adta meg magát a Disney-elbeszélésnek, hanem valóban az eredeti, Charles Perrault-mesét keltette életre. A tündérerdő ügyetlenül festett díszlete a mozgalmas színpadképhez szokott szemnek sutának, a szólók és duettek utáni ünneplések avíttnak tetszettek. És mégis, tetszettek, mert megmaradt a mese varázsa, akkor is, ha az alvó szépséggel töltött két óra néhol inkább egy émelyítő Sugar-shop kóstolásra emlékeztetett, mint színházi élményre. Besurrant a századfordulós tánchagyomány, szárnyain pedig a megigéző, varázslatos mítosz, a Karácsony.

A Csipkerózsika eredeti szereposztásban, 1890

A Szentpétervári Fesztivál Balett három sikerdarabot hozott a Kongresszusi Központba november második hétvégéjére, a megátkozott hercegnő története mellett a Diótörőben és a Hattyúk tavában olvadhattak föl a nézők. Olyan ez a három balett, mint a sülő mézeskalács illata, amint keveredik a fenyőgyantával és a csípős naranccsal. Nincs tél Diótörő és Csipkerózsika nélkül - legalábbis tíz éves kor alatt nincs.

Hamisítatlan, kecsesen hajlongó királylány-balerinák, játékosan rebbenő tütük, erőtől duzzadó, vadászatra való, valódi királyfiak, egy hely, ahol a gonosz igazán gonosz, a jó tökéletesen, egydimenziósan jó, az átkot pedi megtöri a türelem, a hit, a várakozás és persze a hős csókja. Nem kell ennél több a varázslathoz. Az élményen még az sem ront, hogy Csipkerózsika maga inkább hasonlatos egy termetes keletnémet úszónőhöz, mint egy törékeny, szende királylányhoz. De annyi baj legyen, a jelentős vádlik ellenére sem lesz belőle Heidi Krieger, s végülis sikerült találni hozzá egy igazán termetes herceget, aki egyetlen kardvonással eltörölte a gonoszt, Carabosse-t. Aki mellesleg persze minden gyerkőc kedvence volt - a bekiabálások alapján. Ez a királylány pedig jó fej volt és meghálálta a gyöngéd ébresztést, nem lépett le semmiféle erdei kobolddal vagy kutyával, sőt végignézte azt is, miként kergetőzik a csizmás kandúr cirmosfehér cicájával, a boldogság kékbe áztatott madara párjával és piroska legközelibb hozzátartozójával, a farkassal. Mert Csajkovszkij és Petipa igazi sikerhajhászok voltak, s a létező összes sikersztorit belekomponálták a végjátékba. Igazi csömör, a negyedik krémes utáni első Rákóczi-túrós, mégis valahogy szép, hiszen a nagypapa olyan ritkán viszi az embert cukrászdába. Olyankor pedig mindent meg kell enni.

November 10., Csipkerózsika a Szentpétervári Fesztivál Balett előadásában

"Van egy álmom. Egy álmom, amit sok barátommal megosztottam már, amiben sokan hiszünk. Ezt az álmot úgy hívják, tánc. A tánc sokszínű, a tánc szabadságot ad, nyitottságot. A szabadság maga az örökkévalóság" - így hangzik a tuniszi születésű koreográfus, Raza Hammadi ars poeticája. Hammadi már évek óta dolgozik együtt a Budapest Táncszínházzal, előtte Marokkóbanélt sokáig és a Tunéziai Nemzeti Balettet gazdagította tehetségével. Tanulmányait a hetvenes évek derekán a híres Matt Mattox-nál, a modern jazz tánc mesterénél kezdte. A mester úgy megkedvelte tanítványát, hogy néhány év múlva már tanársegédjévé tette, sőt alig telt el egy kis idő, elsők között hívták meg Maurice Béjart-hoz. Egyenes út vezetett innen a párizsi Ballet Jazz Art Company-hoz, ahol művészeti vezető, táncos-koreográfus vált belőle. 1990 óta járja a világot, vendégszerepel és koreografál mindenhol, ahol teheti. Budapesten született a MUR MUR DE LA MÉDITERRANÉE és a BOLERO.

Hammadi először 2002-ben dolgozott Magyarországon, Az európai című darabot mutatta be a Nemzeti Táncszínházban, majd itt (is) ragadt. Koreografálta a Pécsi Balettet (Elérhetetlen területek, Para Bango), de aztán mégis lecövekelt a Budapest Táncszínháznál. A Mediterrán 2006-ban, a Koreográfus-vallomások 2008-ban, a Ravel 2009-ben született. Legfrissebb darabjai pedig a MurMur és a Bolero. És miközben zakatol mint a gép, persze aggódik is a budapesti táncosaiért. 

Pénteken viszont elragadja a hév, az eksztázis - ha a koreográfust most nem is, de a nézőt -, a Bolero tüze.

Az orosz balerina, Ida Rubinstein tiszteletére komponált művet, Ravel Boleroját 1928-ban mutatták be először - s az elmúlt több mint nyolc évtizedben le sem vették a a műsorról a világ valamit magára adó színházai, operái. Pedig a véletlen szülte:Ravel egy zongoraművet, konkrétan Isaac Albéniz Ibériáját akarta szimfonikusokra hangszerelni, de még időben fülébe jutott, hogy ezt egy spanyol zeneszerző, Enrique Arbós már megtette. Arbós nagyon gálánsan viselkedett, átadta volna a jogokat az akkor már befutott zeneszerzőnek, de Ravel megváltoztatta az elképzelését és saját darabot írt a spanyol tánc, a boleró logikájára. Ezt a darabot először Fandangónak nevezte el - de nagyon gyorsan új címet kapott. És megszületett a nagy mű, Ravel betegsége előtti pillanatokban, a Bolero.

A mediterrán tenger dobbanásai és a spanyol tombolás pénteken egy színpadon, Raza Hammadi víziója szerint, a Nemzeti Táncszínházban lesz látható, a Budapest Táncszínház előadásában.

Ha a Guardian tánckritikusa egy előadást David Lynch Radírfejéhez hasonlít, az több érzelem- és hangulatszálon is kellemes borzongást idéz elő. Első hullám: olyan táncnyelven szól egy magyar társulat, ami hely-, tér- és történelemismeret, közép-európai lélekismeret híján is megél. Második hullám: Jennings egy meghatározó kultuszfilmet vett le a polcról, nem pedig egy periferiális, vagy épp közízlést bambán kiszolgáló darabot rángatott elő. Harmadik hullám: az első két hullám továbbélése gondolatokban, majd cselekedetben, a Tünet Együttes Nincs ott semmijét nem kellene kihagyni. Még akkor sem, ha felkavar, még akkor sem, ha elborzaszt és megvisel. Lynch-hez méltón.

A hivatkozott állítás így hangzik: „A dübörgő jazzre előadott darab egy bizarr rettegésekkel megtűzdelt, éber álom. A David Lynch Radírfej című filmjére emlékeztető, egy-egy pillanatra éppen csak felsejlő tablókból szürrealista, úszódresszben és kamásliban előadott báltermi mozgássorok alakulnak ki, hódolattal adózva Pina Bausch-nak. Fájdalommal, félelemmel és szomorúsággal telített jeleneteket lebegnek révetegen a megdöbbentően különös világítástechnika fényjátékában. Rendkívüli.” (Luke Jennings, The Guardian)

Lynchről írni legalább annyira képtelenség, mint vonzó és mégis bizarr vállakozás. Pláne az Eraserheadről, ami egyszerre fantasztikus és ocsmány, gyomorforgató és esztétikus, drámai és túlcsinált, katarktikus és komolytalan. Ráadásul mindez egyszerre, s mindez egyszerre hazugság is óla. Olyan lynchhangulatú - rémisztő, radikális, rettenetes. Egy festő első filmje. Vászonra rémálmodott való-illúzió élete. Na, ehhez a Lynch-hez sorakozott föl Szabó Réka darabja, a Nincs ott semmi. 

Az idén - kábé - tizedik születésnapját ünneplő társulata a Nincs ott semmivel 2010-ben az újvidéki INFANT fesztiválon (az új színházi formák nemzetközi fesztiválján) elnyerte a színházi nyelv valamely rétegét legeredetibb módon vizsgáló előadás díját. Ami nem is a díj miatt igazán érdekes, sokkal inkább az új formák miatt: a Nincs ott semmi fényjátéka valóban megvalósítja ezt a három létezőt: a nincset, az ottot és a semmit. Hogyan lenne másképp jelen az árnyék? Hol lenne másképp a semmi? Hogyan lehetne a semmi mégis valami? Szabó Réka ezúttal az álom (rémálom) és a valóság partjára kalauzolja a megrettenésre felkért nézőt. 

"Kedves érzékszerveim, csalódtam bennetek. És benned is, drága fantázia. Elrajzolom magam, és megint, elrajzolok mindent és mindenkit. Akkor ezután már mindig ez az általam való világ? Hogy lehetne kilátni innen? És mi van, ha nincs ott semmi? Azt is én vetítem? Szeretnék egy ruhát, ami megvédi tőlem a külvilágot. Mert úgy döntöttem: nincs csoda."

A Tünet Együttes november 13-án kedden a Trafóban mutatja be káprázatos képzelgését.

Nem szégyen kétszer lelkesedni, pláne, ha ez a megnyilvánuló lelkesedés tulajdonképpen egyazon áramló folyó egy-egy kis hidacskája, na, ismét itt a Zorba, amit végre télen-nyáron lehet imádni.Nyáron már tettem, most pedig várom, hogy mit kezd a témával ifj. Harangozó Gyula és a Győri Balett. E két név együtt gyakorlatilag tuti siker - a győriek nem kockáztatnak, Queen balett és a Rózsaszínház kiválasztásakor is biztosra mentek, a Zorbánál sincs ez másképp.

Bár a kezdet jobban döcögött, hiszen először tavaly tűzték ki a bemutatót, de ekkor a koreográfus sérült le, az októberi, győri bemutató előtt viszont a főszereplő, Pátkai Balázs dőlt ki a sorból, ezért a második szereposztással futott a bemutató. Budapestre viszont most érkezik először, a MŰPÁba, november 7-én.

Fotó: Jekli Zoltán

Ifjabb Harangozó Gyula tíz évig, 1995-2005 között a Magyar Nemzeti Balett, majd öt éven át a Wiener Staatsoper és a Volksoper balettigazgatója volt, idén kapott Kossuth-díjat "a klasszikus és kortárs balettrepertoár szinte valamennyi jelentős férfi főszerepének emlékezetes megformálásáért, a magyar táncművészet nemzetközi hírnevének öregbítéséért, rendkívül sikeres koreográfusi, társulatépítői és irányítói tevékenysége elismeréseként". Így lett apa és fia egyaránt Kossuth-díjas, ugyanazért.

Sőt, már márciusban a díj átvételekor a Zorbáról áradozott. Arról a Zorbáról, ami nem balett, hanem sokkal inkább táncszínház: "Engem az érdekel, hogy elmondhassam, amit közölni szeretnék a nézőkkel, nem balettlépéseket szeretnék összefűzni. (...) Én Zorba életigenlésére szeretném felfűzni a darabot, amelynek folyamata a történet drámai fordulatai által néha a mélybe zuhan, de Zorba optimizmusa minden esetben győzedelmeskedik."

Hogy a budapesti premieren ki táncolja a címszerepet, egyelőre rejtély, mégis bizonyos, hogy a monumentalitás, a heroizmus, a látvány biztosítva van, hiszen a győriek ismét Dmitrij Simkin díszleteivel támadnak, akit már jól ismerhetünk a Queen-Balett és a Rózsaszínház színpadtervei alapján.

Bemutató: november 7-én, a Művészetek Palotájában

Bár közben mindenki meghalt vagy minimum összetört a szíve - mit is adhatna a "felesleges ember", ha nem egy jó estét a balettmánoknak? Három szinte nagyszerű felvonásban.

Alekszandr Szergejevics Puskin verses regényét (középiskolából felrémlika hímrímes és nőrímes Anyegin-strófa szerkezet, ugye) újra színpadra állítja az Operaház, a bemutató épp az ünnepekkel teli hosszú hétvégére, november 3-ára és 4-ére esik.

Azért újra, mert néhány évvel ezelőtt elveszítette a jogot a Magyar Nemzeti Balett, hogy John Cranko koreográfiáját játssza. Ezt az Anyegint a '60-as években alkotta a dél-afrikai koreográfus, először Stuttgartban mutatták be, s a mester halála után minden jog hozzájuk került. Őrzik is féltve, el is veszik, ha nincsenek megelégedve az adott ország balett társulatának tehetségéről. Hogy pontosan min úszott el az Anyegin, nem került nyilvánosságra, cserébe most új díszlettel láthatják azok, akik kíváncsiak hogyan esik pofára a lehető legkifejezőbb táncnyelven elbeszélve minden idők állandó dzsentrije, dandyje, útkeresője, macsója, aki lenézi a szerelmet és a hűséget - egészen odáig, míg nem ő az áldozat.

Most kissé talán túl is biztosította magát a stuttgarti szakmai felügyelet: jelen voltak a szereplőválogatáson, ők választották és delegálták a betanító balettmestereket is. Így kapta (szinte) ajándékba a Svéd Királyi Balett koreográfusát és egykori szólisátját, Agneta Stjernlöf-Valcut és Victor Valcut a magyar társulat.

A bemutatót megelőző nyilvános főpróbán a második szereposztás debütált, hatalmas sikerrel, nyilván nem lesz másképp az Aliya Tanykpayeva-Oláh Zoltán páros esetében sem.

A levél, még 2008-ból