A kelták hitvilágában egyetlen nap alatt kelt át minden halott lélek a másvilágra, a holtak birodalmába. A nagy suhogást, rémisztő vándorlást - mivel elkerülni nem lehetett - étel- és italáldozattal támogatták, nagy állatbőröket öltöttek magukra és három napon át vigadoztak. Ez az éj, az október 31-ről november elsejére virradó volt a kelta újév kezdete, szomorúságos nap, hiszen a Sötétség kezdetének pillanata is ekkorra esett, hiszen ekkor ragadta el évről évre a Napistent Samhain, a halál és a sötétség istene. De a keltákat sem ejtették a fejükre, papjaik bőséges áldozattal köszönték meg a Napisten éves szolgálatát abban a reményben, hogy még visszatér és ezen az éjen egy hatalmas tűz körül táncolva ünnepelték a gazdag elmúlt évet - és jövendőt. A tűz hajnalra kialudt, de a parazsát kiosztották a népnek, hogy azzal melegítse házának tűzhelyét és űzze el a gonoszt portájáról.

Amikor a rómaiak meghódították a kelták lakta vidéket, nem irtották ki Samhain ünnepét, hanem beolvasztották a magukét, a - szintén halottakat búcsúztató - feraliát és a pomonát, a gyümölcstermesztésért felelős númen napját. A keresztények által pogányoknak nevezettek nagy boldogságban ülték ezt a három tőről fakadó kevercs-ünnepet, egészen addig, míg III. György pápa hihetetlen diplomáciai érzékkel nem látta úgy, hogy nincs is praktikusabb, mint már létező szokásokhoz igazítani a jövendő kereszténység kitüntetett napjait. Így keveredett bele - elé, fölé - a Mindenszentek is a képbe, i.u. 800 környékén.

Az angolszász szokások pedig az elmúlt évtizedben beszivárogtak hazánk kulturális redőnyein, megjelentek a leleményes, és még inkább részeges Jack O'Lantern menny és pokol között imbolygó lelkének töklámpásai, a hatalmas beöltözős Halloween-bulik és néhol még a római hagyományokat idéző almahalászat is dívik. 

Ilyenkor kell szellemjárni, beöltözni, ijesztegetni, varázslós meséket olvasni, misztikus és ijesztő táncjátékokat nézni, például a Nemzeti Táncszínházban, Varidance-et. A tavaly decemberben bemutatott A varázslat igazi Halloween-csemege. Van benne lenyűgöző szerelem,  rémisztő varázslat, magával ragadóan dinamikus történetmesélés a tánc nyelvén. 

Vári Bertalan társulata a szórakoztatás mellett tette le a voksát - A varázslatban sincs ez másképp. S hogy sikerül-e túljárni a varázsló eszén és kimenekülni az elátkozott kastélyból, nem kérdés. Csak az, hogy érdemes-e kijutni egyáltalán, vagy jobb ebben a misztikus, káprázatos világban.

Szemben a szeretet nélküli szárazsággal, valahol ott rejtőzik az érzéki szerelem párája, hol lehetne felkutatni, ha nem az Olümposzon, a görög szeretet-mitológiában? Emlékszünk még rá, honnan szeretünk, honnan érkeztünk - mi az agapé és az erósz? Vagy már csak az erószt fogjuk föl, az érzékiséget, a magányos vágyat? Bűnben fogant mindenki, vagy eksztatikus örömben? Ezt kérdezi, kutatja a GoBe Társulat legújabb darabja a DeuS ex machina - Vadulva (november 2., MU Színház).

Fotó: Dusa Gábor

Amikor a tánc az alap

Ráadásul milyen nyelv lehetne alkalmasabb a megfogalmazásra, mint a test, a táncban íródó test? Góbi Rita generációs táncerotikaként aposztrofált darabját egy éve láthatta először a közönség. Nem idegen a kortárs művészettől, hogy a műfaji meghatározások színes skáláját felvillantja, akár egy előadás mentén is: a GoBe kapcsán a "tánc alapú színház"-lét a legkiáltóbb kérdőjel. Táncszínház ez, színház és tánc, mégsem egyenrangúságban, hanem egymásra építve éled, merthogy mindennek alapja a tánc, de Góbinál nem más, csak egy nagyon alkalmas, a legalkalmasabb eszköz az önkifejezésre, a kutatásra, a mutatásra. Válasz a legnevesebb magyar pantomimszínész, M. Kecskés András jelenléte is a darabban - tudjuk, mit várhatunk. 

Kicsoda Góbi Rita?

Aki látott mostanában üvegkoporsóba zárt táncosnőt a Trafóban, tudja. Pergamentste, mozgásának megdöbbentő intimitása és nyers ereje újraélesztette és átértelmezte a nyolcvanas évek Természetes Vészek Kollektíváját. 

A GoBe nem fog megtorpanni az erotika kapujában. Hogy mit találnak, kiderül november 2-án a MU Színházban.

Hogy hol voltam az elmúlt harminc évben? 
Igazolom magam. És téged is, hogy te majd engem igazolj. 
Ha tükröződöm, vagyok. Két ismétlőjel közé szorult hiányjel. 

(Tünet Együttes: Alibi)

Ki ne vágyna egy kis önvizsgálásra, egy kis lelki mélyrepülésre, tarkabarka turkálásra, levegővétel nélküli jellembúvárkodásra? Na de ki vágyna önvizsgálatra, mélyrepülésre, turkálásra, jellembúvárkodásra? De ki bújna mégis maga mögé maga elől? És ki ne rejtőzne maga mögé maga elől? Képtelenség, szótlanság, csönd. Lesz alibid ma estére? Lesz alibid minden estére?

A  - színészekből és táncosokból 2002 óta álló, tehát kábé tízéves, Szabó Réka által vezetett - Tünet Együttes néhány évvel ezelőtti darabját a 2008-ban mindenféle rangos díjjal jutalmazott Alibit tűzte programjára a Katona Színház november elején. És itt két kitérőt is kell ejtenünk, a kábé és a mindenféle szavak apropóján, zárójelben.

Kábé, mert a Véletlen tíz éve született (s most búcsúzott, október 9-én). A Véletlen viszont véletlenül sem volt egyértelmű társulatosodás, viszont a Tünet egy évvel később már kapott támogatást az állammá intézményesült kulturális magyar közösségtől, ami komoly cezúra egy korábban szabadon működő csoport életében. Szükséges (talán), de nem elégséges (biztos) feltétele a kötöttség megszeretésének a biztonságos háttér. De a Tünet esetében nem így volt, csak még egy évvel később, 2004-ben döbbentek rá, hogy most egy ideig összekötnék az életüket. Aztán még két év telt el, s 2006-ban kimondódott a név is. Tehát a kábé igen indokolt kifejezés erre a szülinapra.

A mindenféle kifejtése egyszerűbb menet: az Alibi fődíjat nyert az Alternatív Színházi Szemlén 2008-ban, a „legjobb humoros pillanatért” járó Forgács-díjat kapott Debrecenben, és meghívták Helsinkibe, a csehországi Festival Theatre European Regions-ra, és Bécsbe a Mitteleuropäisches Theaterkarussel-re. Csak a számvetők kedvéért.

Amit az Alibi csinál veled: kiforgatja a belsőt, befordítja a külsőt, lefordítja a hangtalan belső feszültséget, felfordítja az indulatos kiabálást, átfordítja az ítéletet és a menekülést, megfordítja a nézőpontod, visszafordítja a hazugságot. Az Alibi hazudik, épp ez a lényege. Hogy nincs. A végén soha nem lesz alibid - s egyetlen dolog vigasztalhat csak, hogy másnak sincs.

Újra a porondon: Katona József Színház, november 9. péntek 19:00

A görög mitológia legendás poétája és dalnoka volt Orfeusz, aki az élő és élettelen világot is elbűvölte muzsikájával. Még a kövek is mosolyra fakadtak daljátékára. Orfeusz túl szép volt, hogy boldog legyen: imádott felesége, Euridiké belehalt egy kígyómarásba. Ekkor a görög fájdalmában alászállt az Alvilágba, azért, hogy visszacsenje kedvesét az élők közé. Zenéje megigézte a Sötét szellemeit is, és az Alvilág ura elengedte Eurüdikét azzal a feltétellel, hogy felfelé vezető útjukon Orfeusz mögött halad, aki eközben nem néz vissza.

A férfi azonban megfeledkezett a szabályról és az utolsó pillanatban hátranézett. Aggódott? Bizonytalan volt? Hádészban nem bízott vagy Euridikében? A választ már a művészet adja meg, a mítosz kegyetlen, Orfeusz örökre elveszítette szerelmét. Túlcsorduló bánatában bevetette magát Thrákia hegyei közé, ahol a helyi asszonyok szenvedélyes dühükben, hogy rájuk sem hederít, széttépték. Holttestének darabjait a Múzsák temették el. A legenda szerint Orfeusz hangszere volt a vlág első lantja, Hermész készítette - egy teknősből. A teknő lett a teste, juhbél a húrja. Hermész a lantot először bátyjának, Apollónak adta, aki fiának, Orfeusznak ajándékozta.

Orfeusz történetének számtalan feldolgozása él, van, aki a múlhatatlan szerelem témáját, van, aki a pokoljárás rettegését helyezi a középpontba. Stravinsky utóbbiak közé tartozik, az ő - Balanchine koreográfiájával bemutatott - története már a szeretett nő utáni hajszával kezdődik. Az eredeti Stravinsky-balett nagyon ritka a magyar színpadokon, most is egy erősen átírt, modern változatát mutatják be a szegediek a MÜPA-ban. Balanchine balettjét egyébként több mint hatvan éve, 1948 áprilisában mutatták be New Yorkban, s ez volt a New York City Balett első premierje - amit aztán a nagy görög mester, a huszadik század egyik legismertebb koreográfusa haláláig vezetett.

A Stravinsky-témát szerda este Bartók Béla egyik legismertebb műve, A fából faragott királyfi követi majd. A Balázs Béla szövegére írt táncjáték már A kékszakállú herceg vára után született néhány évvel, 1917-ben mutatták be - komoly küzdelmek árán. A királyfi helyett a királyfi faragta bábba beleszerelmesedő királylány történetét ugyanis senki nem akarta levezényelni, sőt a koreográfiát is maguk a táncosok írták. Persze hatalmas siker lett, s ez már elegendő volt az opera kultúrolitikáját vezetőknek, hogy ráengedjenek egy koreográfust is. 

Míg az első "hivatalos" próbálkozás, Jan Cieplinski lengyel balettmester darabja elbukott - extremizmusa szintén megviselte a közízlést -, az 1939-es Harangozó-koreográfia már mindent vitt. harangozó Gyula aztán húsz évvel később felújította, Bartók halálának huszonötödik évfordulóján mutatták be ismét, s ezt megkedvelve, Seregi László is színpadra vitte a mesét. Most pedig Juronics Tamás változatát mutatja be ismét a MÜPA színpadán a Szegedi Kortárs Balett társulata.

A túláradó szenvedély rács mögé, az eltúlzott szellem diktatúrába, a meg nem kérdőjelezett hit pedig megaláztatásokhoz, s végül a magányhoz vezet - Dosztojevszij Karamazovjának alapos átfogalmazását állította színpadra a Szent Pétervárott dolgozó Boris Eifman. Ha egyetlen szóval kellene és lehetne összefoglalni a lenyűgöző, de egyben megviselő kétórát, az az egy szó így hangozna: emberkritika.

Eifmantól persze nem is áll távol az elemző mizantrópia: a hetvenes években karrierjének csúcsára érő világhírű művész (1977-ben lett a Leningrád Balett igazgatója) depresszív, sötét karaktereinek pszichologizáló bemutatásáról, az extrém és fájdalmas szexualitás bemutatásáról ismerhető fel. Dosztojevszkijt most felhasználta arra is, hogy kiengedje a cári Oroszország dühét és kritizálja a dolgozó nép birkaságát - tette ezt úgy, és olyannyira a balett csúcspontjára, hogy a Karamazov-történetet el is mosta kissé. Amit föl is lehetne róni neki, de hazugság volna azt állítani, hogy a - felhangzó szöveggel is alátámasztott tételmondatok - szabadsággal élni nem tudó, pusztán hitre és munkára, diktátorra vágyó kisember menetelése nem éppen a legidőszerűbb pillanatban szorította össze a nézőtéren ülők szívét. Némelyek szívét.

Az Eifman-koreográfiának több köze van Eifmanhoz, mint Dosztojevszkijhez, az nem kérdés. Egyik oldalon erény ez - hiszen közelebb lehet a nézőhöz is -, másik oldalon viszont joggal kritizálhatják a Dosztojevszkij-szerelmesek. A nők nem az orosz nagyregény nőalakjai, a férfiak közelítenek, de csak tragédiájukban érik utol szöveget. És a szöveg. Ha van igazán gyenge pontja az előadásnak, akkor a második felvonás verbalitáshoz pányvázott része az. Dramaturgiailag indokolhatatlanul, ráadásul didaktikus erőszakkal tör rá az egyszerű táncélvezőre az Ige, aki aztán kapaszkodik vissza a színpadra, ahonnan lekényszerítették.

Kísérleti balett - a show-elemekkel, monumentális táncszínházi megodásokkal, lebilincselő akrobatikus elemekkel színezett darab nemcsak érzelmeiben, de technikájában is eltávolodik a klasszikustól. A "kísérletiség" már önmagában érték, ráadásul ez a kísérlet nagyszerűen sikerült. Köszönhetően első sorban a lenyűgöző tehetségű táncosoknak: Alekszej szerepében Jellinek György hihetetlen kecsességgel és lágysággal kelti életre a tisztaságot, Iván rideg ész-szerűségét Bajári Levente formálja saját testére, Majoros Tamás Dimitrije pedig tökéletes tükre az apát táncoló Komarov Alekszandrnek. Nélkülük persze semmi, velük viszont gyakorlatilag bármi megtörténhet, az már székhez szegezi a nézőt. És a pozitív választások sorában talán első helyen van a tánckar kiemelése, ami - a klasszikus hagyományokat sarokba dobva - most  végre kilép a háttérből és mind dramaturgiailag, mind technikailag kifejezetten erős feladatokat kap. 

Tiszteletre méltó, merész és veszélyes vállalkozás kitörni a klasszikusok ketrecének rácsait - de aki valóban ketrecnek látja, s abban nincs kétség, hogy Eifman attitűdje ez -, de érdemes. Még akkor is, ha a fantasztikum és az üres giccs is föl-fölvillan egymás mellett. 

Magyar Állami Operaház, 2012. október 20.