Ha a Guardian tánckritikusa egy előadást David Lynch Radírfejéhez hasonlít, az több érzelem- és hangulatszálon is kellemes borzongást idéz elő. Első hullám: olyan táncnyelven szól egy magyar társulat, ami hely-, tér- és történelemismeret, közép-európai lélekismeret híján is megél. Második hullám: Jennings egy meghatározó kultuszfilmet vett le a polcról, nem pedig egy periferiális, vagy épp közízlést bambán kiszolgáló darabot rángatott elő. Harmadik hullám: az első két hullám továbbélése gondolatokban, majd cselekedetben, a Tünet Együttes Nincs ott semmijét nem kellene kihagyni. Még akkor sem, ha felkavar, még akkor sem, ha elborzaszt és megvisel. Lynch-hez méltón.

A hivatkozott állítás így hangzik: „A dübörgő jazzre előadott darab egy bizarr rettegésekkel megtűzdelt, éber álom. A David Lynch Radírfej című filmjére emlékeztető, egy-egy pillanatra éppen csak felsejlő tablókból szürrealista, úszódresszben és kamásliban előadott báltermi mozgássorok alakulnak ki, hódolattal adózva Pina Bausch-nak. Fájdalommal, félelemmel és szomorúsággal telített jeleneteket lebegnek révetegen a megdöbbentően különös világítástechnika fényjátékában. Rendkívüli.” (Luke Jennings, The Guardian)

Lynchről írni legalább annyira képtelenség, mint vonzó és mégis bizarr vállakozás. Pláne az Eraserheadről, ami egyszerre fantasztikus és ocsmány, gyomorforgató és esztétikus, drámai és túlcsinált, katarktikus és komolytalan. Ráadásul mindez egyszerre, s mindez egyszerre hazugság is óla. Olyan lynchhangulatú - rémisztő, radikális, rettenetes. Egy festő első filmje. Vászonra rémálmodott való-illúzió élete. Na, ehhez a Lynch-hez sorakozott föl Szabó Réka darabja, a Nincs ott semmi. 

Az idén - kábé - tizedik születésnapját ünneplő társulata a Nincs ott semmivel 2010-ben az újvidéki INFANT fesztiválon (az új színházi formák nemzetközi fesztiválján) elnyerte a színházi nyelv valamely rétegét legeredetibb módon vizsgáló előadás díját. Ami nem is a díj miatt igazán érdekes, sokkal inkább az új formák miatt: a Nincs ott semmi fényjátéka valóban megvalósítja ezt a három létezőt: a nincset, az ottot és a semmit. Hogyan lenne másképp jelen az árnyék? Hol lenne másképp a semmi? Hogyan lehetne a semmi mégis valami? Szabó Réka ezúttal az álom (rémálom) és a valóság partjára kalauzolja a megrettenésre felkért nézőt. 

"Kedves érzékszerveim, csalódtam bennetek. És benned is, drága fantázia. Elrajzolom magam, és megint, elrajzolok mindent és mindenkit. Akkor ezután már mindig ez az általam való világ? Hogy lehetne kilátni innen? És mi van, ha nincs ott semmi? Azt is én vetítem? Szeretnék egy ruhát, ami megvédi tőlem a külvilágot. Mert úgy döntöttem: nincs csoda."

A Tünet Együttes november 13-án kedden a Trafóban mutatja be káprázatos képzelgését.