A svéd koronaherceg unokahúgának és egy felsőbb osztálybeli francia ügyvéd gyermekeként Édouard Manet-t is más sorsra szánták szülei, mint amit lázadó önmaga –és nagybátyja, Edmond Fournier – elképzelt. Franciaországban, a 19. század végén persze mást jelentett festőként élni. A nélkülözés és a társadalom perifériáján tengődés helyett megbecsülés és anyagi elismerés jutott osztályrészül, pláne Manet-nak, aki véletlenül még idejében, az egyetemi évek alatt barátságot kötött Antonin Prousttal, a későbbi művészetekért felelős miniszterrel.
Huszonévesen igazi vándoréletbe kezdett, festőinasként járta végig Németországot, Olaszországot, Hollandiát és Spanyolországot, ahol megismerkedett Diego Velázquez és Francisco José de Goya stílusával. Hazaérkezvén saját szalont nyitott, de gyorsan magával ragadta az új hullám, a plain air. Megérkezett életébe Berthe Morisot, s a festőnővel együtt betódult az ajtaján az élő francia impresszionizmus, Edgar Degas, Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir, Alfred Sisley, Paul Cézanne és Camille Pissarro. Puhulni indultak a premodernitás fekete kontúrjai, játszani kezdtek az elsuhanó fények és jelenbe törtek pasztellszínek.
Bár a feketésről konkrétan Manet a legkevésbé sem volt hajlandó lemondani. Berthe közben hozzáment Manet testvéréhez, így a modern festészet egészen beköltözött a család szívébe. Ez a szív persze egészen csalárd volt, Manet speciel saját zongoratanárnőjét vette feleségül, aki nem mellesleg apja szeretője is volt. A hivatalos nászra csak az ügyvéd halála után került sor, s hogy Suzanne Leenhoff 11 éves fia éppen melyik Manet-t mondhatta vérszerinti apjának, sosem derült ki.
Apja halálának évében, 1862-ben született meg a kép,amiért Manet élete most szerepet kapott, a Lola de Valence.
Lola ugyanis (Lola Meleaként látta meg a napvilágot) a spanyol Camprubi tánctársulat sztárja volt, s hajlékony, tüzes erejével megbabonázta - először - Manet barátját, Zacharie Astrucot, aki dalt írt hozzá. Manet készítette a borítót, egy litográfiát. S bár a portré egy műteremben készült, mégis remeg benne a táncosnőre várakozó rajongók hevülete.
Ez a kép mutatta meg Goya hatását, s tette őt a „párizsi spanyollá”, ahogy barátja, Baudelaire hívta. S kezdődött el Manet életébena spanyol balett-korszak.
