Budapest, Pécs, Moszkva, Amszterdam – Aradi Mária az utolsó Nádasi Ferenc-osztályban végzett a Balettintézetben, Moszkvában tündökölt Giselle szerepében, majd évtizedeken keresztül a Holland Nemzeti Balett szólistája, később pedig balettmestere volt. Most a Magyar Állami Operaház balettegyüttesének balettmestere. A ma 75 éves balettmestert kérdeztük a pályájáról.
Kép: Magyar Állami Operaház
Volt olyan születésnapja, ami igazán emlékezetes maradt, ami összhangban volt fontos változásokkal is?
Nem volt ilyen, mert nagyon szerencsés voltam, és soha nem volt sérülésem, soha nem kellett éveket kihagynom. A szerencse mellett persze az adottság is számít: a fizikumom nagyon erős, táncra alkalmas, ezért soha semmilyen technikai problémám nem volt az aktív éveim során.
Visszatekintve erre a karrierre: megtörtént minden, amiért elkezdte?
Hét éves koromban kezdtem, nagyon picike voltam. Akkor még tehetségkutatás folyt, a vidéki városokba “lejöttek” a nagy művészek, hogy kiválogassák a legügyesebbeket, akik közül aztán a Balettintézet válogatott. Engem Róna Viktor választott ki, a szüleim pedig nagyon bátrak voltak és elengedtek, pedig Budapest nagyon, nagyon messze volt akkor még Pétfürdőtől. A felvételin akkor háromezer-hatszázan versenyeztünk alig néhány helyért, én a szerencsések között voltam. Harmincan kezdtünk, és az eredeti osztályból hárman-négyen végeztünk.
A híres utolsó Nádasi-osztály volt az az évfolyam.
Többek között Nagy Zoltánnal, Nagy Katival, Pártay Lillával, Nádasi Myrtillel, Imre Zoltánnal, Sterbinszky László és Handel Edittel egy évben, pontosan. Nem voltak ezek az évek könnyűek számomra, de ez egy nagyon erős osztály volt, mindannyian jelentős karriert csináltunk. A mester (Nádasi Ferenc - a szerk.) lányával jártam egy osztályba, bárhogy is teljesítettünk, mindig őt nyomta mindenki előre. Szemtől szembe mindenki azt mondta nekem, hogy micsoda tehetség vagyok, a hátam mögött pedig áskálódtak. Sajnos hamisak voltak a mestereim.
Közrejátszott ez abban, hogy nem Budapesten kezdett el karriert “építeni”?
A hatvanas éveket írjuk, akkor nem úgy dőltek el a dolgok, mint ma. Nem építettünk semmit: mondták hova menjünk, mi pedig oda mentünk és dolgoztunk. A legjobbakat pedig támogatták is így-úgy. A diploma után szerződtetett az Operaház, onnan két év múlva Pécsre mentem, amiért utólag is nagyon hálás vagyok a sorsnak. Akkoriban Eck Imre volt ott a társulatvezető, aki újszerű, modern darabokat koreografált az együttesnek. Jó volt a csapat és én rengeteget tudtam tanulni. Aztán elküldtek Moszkvába a Bolsojba egy ösztöndíjjal.
Kép: a Magyar Állami Operaház Archívuma
Ki küldte, hogyan pályázott?
Sehogy! Erre mondtam, hogy nem mi építettük a karrierünket, hanem valaki helyettünk eldöntötte, hogy merre menjünk. A legalkalmasabbak, legtehetségesebbek és legkeményebben dolgozók kaptak lehetőségeket. Eck Imre egyébként óriási tanítómester volt, minden héten egyszer le kellett ülnünk az irodájába, és felcsapott egy óriási lexikont, amiből feltett kérdéseket, nekünk meg válaszolnunk kellett. Soha nem felejtem el, ahogy Esztergályos Cecília – aki akkor még táncművész volt, nem színésznő –, azt mondja: “Az amfóra? Egy egzotikus virág?” Azt rebesgették, hogy Aczél György (a Kádár-korszak kulturális életének irányítója és ellenőrzője - a szerk.) nagyon szerette a pécsi balettet, ezért kiemelt lehetőségeket kaphattunk. Abban az együttesben pedig én voltam az, aki komoly nagy klasszikus balettek eltáncolásához is elég képzett és elég tehetséges volt, ezért mehettem.
Kép forrása Facebook, Aradi Mária
Ahol öné lett rögtön Giselle szerepe.
Moszkvában megtaláltam önmagam. Fantasztikus mestereim voltak, Asaf Mihajlovics Messerer, Marina Szemjonova. Nagyszerű táncosokkal dolgozhattam együtt, befogadtak, magától értetődő volt, hogy velük együtt gyakorolok, és ettől az az érzésem támadt, hogy talán én is egy ilyen nagyszerű táncos lehetek, ha közöttük vagyok nap mint nap. Szakmailag is óriási fejlődést jelentett ez az időszak, egy éven keresztül készítettek fel a Giselle-re. Helyemre tettek, én pedig egész más emberként tértem haza.
Budapestre. Az már egy saját döntés volt?
Abszolút. Négy évet töltöttem az operaházi együttes tagjaként. Moszkva után már egyértelmű volt, hogy nem tudnék máshol dolgozni. Itthon táncoltam néhány nagy szerepet, a Laurenciát, a Giselle-t és A diótörőt például.
De mégis disszidált.
Szerettem volna kipróbálni magam külföldön, látni, hogy mit érek, karriert csinálni, ezért az akkori férjemmel egy nyári vendégszereplés-sorozat után Münchenbe mentünk, ahol a családom egy része élt. A családom ugyanis sváb, kitelepítették őket a második világháború után, hozzájuk mentünk, rögtön megkaptuk az állampolgárságot is. Nem volt hátsó szándékom, nem volt bennem olyan, hogy “nem szeretem a miniszter szakállát”, csak meg akartam ismerni a világot és szerettem volna, ha a világ is megismer engem.
Kép forrása Facebook, Aradi Mária
Nehéz döntés volt?
Nehéz volt az érzés, hogy a magyar állam kitaníttatott, “gondoskodott” rólam, sok pénzt áldozott az én oktatásomra, aztán meg egyszer csak fogom magam és elmegyek. Éppen ezért mindig is azt gondoltam, hogy amint csak lehet, visszaadom majd. A rendszerváltás után rengeteg jelmezt, díszletet küldtem haza Amszterdamból, én is jöttem haza ingyen tanítani, és végülis ezért költöztem haza és dolgozom ma is a nemzeti balett mellett.
Münchenből hogyan következett Amszterdam?
Ősszel érkeztünk meg Németországba, akkor már minden rendes társulat túl volt a szerződéskötéseken, mi csak az operettben kaptunk munkát. Évi két táncest, borzalmas gyakorlatok, a teljes unalom, azt hittem, meg fogok zavarodni. Aztán elkezdtem én tartani a gyakorlatokat, hogy formában maradjak, jól megutáltak a kollégák, mert persze nem bírták megcsinálni. Ekkor láttunk egy hirdetést a helyi táncújságban, hogy a Holland Nemzeti Balett szólistákat keres, írtunk naivan egy táviratot, hogy amennyiben kifizetik az utazás költségét, jönnénk. Kaptuk is a választ, hogy náluk ez nem szokás. Viszont óriási szerencsénk volt, a holland televízió éppen akkor adta a moszkvai versenyt, amin én a Spartacust és a Hattyúk tavából a Fekete hattyút táncoltam. Jött még egy távirat: mindent fizetünk, jöjjenek. Amszterdamban Rudi von Dantzig volt az igazgató, nagyon elégedett volt azzal, amit látott, de a színpadon akart minket látni, és mondta, hogy a Csipkerózsikából táncoljuk el másnap a Kék madarat. Erről elég annyit tudni, hogy a balett történelem legnehezebb, legszuflásabb férfiszerepe. A női rész sem volt könnyű persze, pláne úgy, hogy soha nem táncoltam még korábban, de másnap megcsináltuk. Szerződést kaptunk, és nekiláttunk a munkának. Csodálatos, nagyon kollegiális, nagyon jól működő társulat volt a holland, már akkor a világ minden tájáról érkeztek a táncművészek. Negyven éves koromig tartott az aktív karrierem, akkor elmentem szülni, és a lányom mellől már balettmesterként tértem vissza.
Kép forrása Facebook, Aradi Mária
Nem volt túl fiatal ehhez?
Addigra mindent eltáncoltam, amire vágytam, kétszáz Giselle után egy kétszázegyedikre már nincs szükség. Ráadásul a Sors keze ismét beelnyúlt az életembe: akkor üresedett meg a balettmesteri pozíció, akkor kellett élnem a lehetőséggel. Másrészt egyedül neveltem a kislányomat, akinek egyáltalán nem volt mindegy, hogy mennyi időt töltök vele. Abbahagytam és nagyon helyesen tettem, mert soha életemben egy pillanatra sem volt olyan érzésem, hogy még valamit el kellett volna táncolnom.
Melyik volt a legszebb szerepe?
Sok legszebb szerepem volt: a Giselle volt az első, a Csipkerózsika volt a legnehezebb… Nehéz lenne dönteni. Azt szeretem, ha egy-egy szerep technikailag és fizikailag is óriási kihívást jelent.
Arra számítottam, hogy olyan koreográfiát mond, amit Önre írtak.
Hans van Manen írt nekem, Toer van Schayknak én voltam a múzsája, elképesztő bonyolult, technikás darabokat koreografált, de nem ezek jutottak most eszembe. Az is egy óriási szerencse, hogy a Trois Gnossiennes megmaradt, hiszen egy ötrészes est egyik darabja volt csak (erről korábban már beszélgettünk, itt olvasható).
Kép: a Magyar Állami Operaház Archívuma
Nem evidens, hogy egy tehetséges, munkás táncművészből jó balettmester lesz. Mi teszi a jó mestert?
Szerintem a balettmesterség nagy része pszichológia. Szeretem egyenrangúnak tekinteni a táncosokat, szeretem éreztetni velük, hogy ők már tulajdonképpen tudják, amit kell, csak elő kell hívni, meg kell találni a megfelelő technikát. Soha nem gondolok arra, hogy valaminek azért kell valahogy lennie, mert én úgy csináltam. Hagyom a táncost kibontakozni, fontos nekem a humor, nem szoktam falra mászni, nem kell ezt annyira véresen komolyan venni. Emlékszem, egyszer nagyon dühös voltam, valami nem jött össze a teremben, az akkori balettmesterem azt mondta: “Mária, tartogasd csak a dühödet egy rossz szeretőre!” Én is így működöm. Az én táncosaimat már nem kell motiválni, nagyon “akarják jól csinálni”. Ebben rengeteget változott az operaházi társulat az elmúlt nyolc évben, Solymosi Tamás igazgatása alatt, pozitív irányban. Az én dolgom, hogy támogassam őket, új ötleteket adjak nekik a megvalósításra. Azokkal nagyon könnyű, akik bíznak magukban és dolgoznak. Aztán persze vannak energiavámpírok, ha velük dolgozom, iszonyúan elfáradok. “Sztárcsinálónak” hívtak Amszterdamban. Velem dolgoztak az akkor nagy tehetségnek számító ifjú táncosok többek között Federico Bonelli (Royal Ballet, London), Sophiane Sylve (San Farncisco Ballet), de azokban az években is iszonyú fontos volt, hogy a jó magyar táncosokat vigyem, segítsem, a végzős Solymosi Zoltánt is én ajánlottam Amszterdamban, majd készítettem fel a szerepeire. De sokat dolgoztam Solymosi Tamással és Nagy Tamással is, sőt terelgettem az életüket is, volt, hogy nálam laktak mindketten, egyik az első, másikuk a második emeleten.
Van Önben vágy a pihenésre? Hogy egy kicsit eltávolodjon ettől a színházi világtól és kikapcsoljon?
Egyáltalán nincs. Egyrészt nem tudom, hogyan kell pihenni, másrészt elértem azt a kort, amikor már szabadon azt mondom, amit gondolok, amikor már nem kell pénzért dolgoznom, hiszen nyugdíjas vagyok, amikor már tényleg csak azt csinálom, ami jól esik, amiben jól érzem magam. Fiatal táncosokkal dolgozni igazi áldás: készülnöm és gondolkodnom kell. Rengeteget tanulok tőlük, frissen tartanak, jó társaságban vagyok, szeretem őket és a kollégáimat. Ilyen értelemben nincs mit kipihennem, dolgozom, amíg csak bírok.
