Töretlen hittel várja, hogy a klasszika visszakerüljön az őt megillető helyre, hogy kinevelődjön egy új, balettet szerető generáció, és a kor, amiben élünk visszataláljon a művészethez – Mirzoyan Albert július óta dolgozik a Magyar Nemzeti Balett együttesével, most, A hattyúk tava előadások előtt beszélgettünk vele.
Fotó: Mirzoyan Albert
Mikor érkezett Magyarországra Bécsből?
Júliusban, akkor éppen kicsit könnyebb volt a helyzet, jobban lehetett utazni, nem voltak lezárva a határok. Nagyon sok holmival, bútorokkal együtt költöztünk, nem volt mindegy, mennyire nehezíti ezt meg a pandémia. De hozott a tettvágy és az izgalom, az új munka, az új együttes.
Örményország, Oroszország, Dél-Korea, Bécs – ezek voltak szakmai életének legfőbb állomásai, de árulja el, most miért döntött Budapest mellett?
Kaptam egy meghívást a Magyar Nemzeti Balett igazgatójától, Solymosi Tamástól, ez a rövid válasz.
A hosszú?
Bécsben egy öltözőnk volt Solymosival, rengeteget beszélgettünk. Azt láttam, hogy hasonlóan gondolkodunk a szakmáról, a klasszikus balettről, arról, hogy milyen a jó repertoár, milyen a jó együttes. Tamás ott táncművészként dolgozott, de már akkor nagyobb léptékű gondolatai voltak, már akkor a magyar balettegyüttes lehetséges jövőjén törte a fejét. Egyrészt tehát azért döntöttem így, mert tudtam, hogyan dolgozik, másrészt pedig azért, mert láttam, hogy milyen nagyszerű víziói vannak. És meg is csinálta, ő lett Budapesten a balettigazgató, összerakott egy ütőképes együttest és egy nagyon izgalmas repertoárt.
Az Ön jelenléte azt üzeni, hogy jóval több lesz a klasszika?
Nyilván számomra a klasszika a tökéletes, de egyensúlyban kell lennie a jó modern, kortárs daraboknak és a klasszikusoknak. Hozzáteszem, hogy a klasszika szerepéről, jelenéről és jövőjéről is nagyon hasonló gondolataink vannak a balettigazgatóval!
Egyre kevesebb együttes vállal nagy klasszikus repertoárt, mintha úgy éreznék, hogy nem éri meg: túl sok energia és pénz, és nincs tele a nézőtér.
Egyrészt ez így van, és az is igaz, hogy végeredményben a kasszánál dől el, hogy egy-egy darab mennyit ér éppen az adott pillanatban. De a kérdés ennél jóval bonyolultabb: azt hiszem, a kor, amelyben élünk eléggé zavaros, és a klasszikus balett elveszítette a helyét benne, időre van szükség, hogy visszataláljon. Valamiért sok koreográfus érzi úgy, hogy bele kell nyúlnia a nagy klasszikus darabokba, lépéseket kell módosítania, modern díszletek között kell színpadra állítania, meg kell húznia… Miközben a klasszikus zenében senki nem gondolja, hogy ha egy-egy ütemet kivesz a darabból, az más lesz, jobb lesz, és Rembrandt festményeiből sem radíroznak ki a kortársak egy-egy motívumot, a tánc valahogy ebben egészen másképp működik. Szóval jön egy koreográfus, ugyanaz a sztori, ugyanaz a zene, kicsit más jellemmel ruházza fel a főhőst vagy új kapcsolatokat vázol fel a szereplők között, belenyúl a mozgásanyagba, és a végén azt hirdeti, ő valami újat hozott létre. Nyilván vannak jók, de mégis borzongva figyelem az ilyen munkát.
Változik a nézők ízlése, a táncosok képzettebbek technikailag, sok érv szól a változtatás mellett.
Persze, de egyrészt a klasszikus balettet az fogja szeretni, aki érti, és az fogja érteni, akit erre a nyelvre megtanítanak, és egészen pici kortól vezetik be a balett világába. A technikai tudás pedig valóban folyamatos fejlődésben van, szinte azt érezni most, hogy nincs is határ, a mai táncosok szinte bármennyit forognak, bármekkorát ugranak, van egy nagy nyomás is rajtunk a tornászok világából, de könyörgöm, ez még nem a művészet. A balett jóval több annál, hogy pontosan kivitelezett mozdulatokat látunk egy színpadon. A balettművésznek jelenléte van, akár egy fejtartás kifejezi az érzéseit, akár egy mozdulatban összesűrűsödik egy hosszú történet. Miképp egy jó mozdulatnak rengeteg jelentése és árnyalata van, egy rossz, lélektelen mozdulat megöli az egész produkciót. Ha nincs lelkük, ha a szívüket nem adják oda, akkor ez az egész csak sport, gimnasztika.
Képesek a mai, vagy leszűkítve Budapestre, a magyar együttes táncosai ezt a pluszt beletenni?
A leghatározottabban azt gondolom, hogy igen. Nagyon sok múlik a mestereken, rajtunk. Régen mi más rendszerben képződtünk – és most nem a Vaganova-módszerre gondolok, hisz az ma is ugyanaz –, nekünk rengeteg művészettörténetet kellett tanulnunk, tanultunk zenét, képzőművészetet, színházművészetet. Az emberiség történetében el kellett tudnunk helyezni azt a művészetet, a balettet, amit művelünk. Hiszen ez nem egy elkülönült kis sziget, hanem szervesen kapcsolódik a görög drámához, a shakespeare-i színházhoz, de a festészethez, irodalomhoz és persze a klasszikus zenéhez is. Ma ez a fajta műveltség nem elvárás, a táncosok félig a színpadon és a próbateremben, félig pedig a Facebookon és az Instagramon élnek. De szerintem ez a fajta élet is változik majd, és minden újra visszatalál a méltó helyére.
Vagy eltűnik.
Nem hiszem. A klasszikus balett gyógyír a lélek fájdalmaira. Az a tökéletesség, a szépség és a harmónia, ami a klasszika sajátja, szinte átmossa az emberi lelket, kimossa belőle a rosszat, a nehézségeket, a feszültségeket. Biztos vagyok abban, hogy erre, míg ember él, szükség lesz.
A hattyúk tava örökké látható lesz?
A hattyúk tava feltétlenül! Budapesten például most a napokban, de alig várjuk, hogy majd az Operaházban is színpadon legyen. A hattyúk tavát mindenki ismeri, azok is szeretik, akik keveset járnak balettre, mert lenyűgözően szép. És a balettben az egyik legfontosabb dolog a fegyelem és a pontosság, ennek jegyében el is kezdem a mai munkát az együttessel!
