Hét közepe van, mióta kisütött a nap, a munkahelyi agykapacitás jelentős hányadát a szabadságolási táblák precíz kitöltése, a megfelelő utazási kedvezményekről való, minden részletre kiterjedő tájékozódás, a feltétlenül szükséges nyaralási kellékek és útitársak beszerzése foglalja le. Pörög a processzor, csak kicsit lassabban. Ráadásul egy hét múlva már úgysem lehet elintézni semmit, addig meg minek, süt a nap és most kell lebarnulni, nehogy az ember leégjen a tengerparton. És most kell nyári táncokat tanulni is. Vagy legalább belenézni, hogyan is táncolnak ott, ahol mindig úgy csinálnak, mintha nyár volna, a forró tánc hazájában, Rióban például.

A világraszóló riói karnevált évszázadok óta a farsangi szezon végén rendezik, így most nem ezért érdemes Rióba utazni. Hanem a szambáért.

A Bacchanáliák hagyatékát, a böjt előtti tivornyázást nem sikerült megfékeznie anno még a puritán és vaskezű katolikus egyháznak sem - a karneválok a buli, a piálás és a szexualitás örömünnepei maradtak. És persze az erotikus, szabad örömtáncé.

Az első riói karnevált a feljegyzések tanúsága szerint 1723-ban tartották a portugál bevándorlók: kezdetben, a hagyományoknak megfelelően álarcot öltöttek, és illatosított vízzel, sárral, liszttel támadták meg egymást, majd szofisztikálták kissé az ünnepet és az 1800-as évek végére már igazi jelmezbált szerveztek. 1852-től új élet kezdődött: Zé Pereira, a brazil ütőhangszeres együttes átvette az uralmat a karnevál felett. Amikor az - egyébként suszterből lett zenész - végigvonult Rio utcáin, mindenki eldobta, ami a kezében volt, hagyta a mosatlant másra és indult szambázni. Szambázók százai versenyeznek is ebben a néhány napban, már 1918 óta.

De mi is a szamba?

Olyan afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába - miközben persze alaposan átalakult. Eredetileg több táncforma gyűjtőneve volt, az afrikai néger rabszolgák cipelték magukkal  Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni. A szamba 1910 körül  került Európába, de csak 1959-től vették fel a latin-amerikai táncok versenyprogramjába. Aminek hála az európai tánc már köszönőviszonyban sincs az "eredeti" brazil tánccal. 

Szambázni igenis könnyű!

Testsúly-áthelyezés egyik lábról másikra, hozzá kis biccentés - ennyi a lényeg. Jól csinálni persze picit nehezebb, de nem esünk kétségbe, már minden megtanulható a netről, nem csak az ananászhámozás. Ráadáaul úgyis mindenki azt mondja, a technika eltörpül az érzés nagysága mellett. Az meg adott: amint odapörköl a pesti nap a Körútra, egész karneválivá válik a hangulat.

Szóval nyaralás előtt  - és az izzadó pesti testek utálata helyett - tanuljatok meg forrótáncolni. Most.

Néhányan ösztönösen kecsesen mozognak, míg mások bárhogy igyekeznek is, tánc közben úgy néznek ki, mintha talpaikat rozsdás szögekkel rögzítették volna a talajhoz. Most már nekik is lesz jó dumájuk: ráfoghatják a jégkorszakra!

Őskorban élt elődeinkről most ugyanis kiderült, hogy a legnehezebb időszakokban táncmozdulatokkal kommunikáltak egymás között. Kutatások bizonyítják, hogy a kreatív tánc is genetikailag kódolt: egész pontosan két génhez köthető - ahogy a társas érintkezésben való részvétel intenzitása is. A tudósok egyenesen azt állítják, hogy azok az emberek, akik jól táncoltak, nagyobb evolúciós előnyökre tettek szert.

A tánc éppen úgy, mint a zene, nagyon fontos kommunikációs, párválasztó, akár szent rituális tartalmakkal bírt a prehisztorikus időkben - derült ki a Jeruzsálemi Egyetem pszichológusainak kutatási eredményeiből. A kísérlet során 85 ember - közöttük profi táncosok, kétballábasok és atléták - táncban nyújtott teljesítményét és DNS mintáját hasonlították össze. A vizsgált gének nem magát a fizikumot vagy az aktivitást befolyásolják, hanem két nagyon fontos viselkedésre ható hormon termelődését, a vazopresszinét és az szerotoninét. Mindkét hormon jóval nagyobb arányban volt jelen a jó táncosok szervezetében. Más szavakkal: azok, akik most jó táncosnak bizonyulnak, egyébként is sokkal inkább képesek szóba elegyedni másokkal, kapcsolatot teremteni idegenekkel.

Ez a tulajdonság a jégkorszak idején életet menthetett: aki nem tudott együttműködni másokkal, az egyedül maradt, ami az azonnali halállal volt egyenlő - fejtegeti könyvében Steven J. Mithen (Az éneklő neandervölgyi: a zene, a nyelv, az elme és a test eredete). Miközben az anatómiai felépítés az igazolja, hogy a  test sokkal inkább a hosszú távú futásra van tervezve, mint a járásra, a felegyenesedés a táncra is teljesen alkalmassá tette az embert. Annak ellenére, hogy a táncmozdulatok nagyon bonyolult és kontrollált izommunkát feltételeztek. A tánc pedig legalább annyira fontos volt a társadalmi interakció szempontjából, mint a zene vagy a beszéd - állítja a brit tudós.

A tánc ma sem jelent mást, mint másfél millió évvel ezelőtt: megmutatja, hogy ki alkalmas jót vadászni és sok bogyót gyűjteni, azaz jól és hatékonyan együttműködni a csoport többi tagjával a táplálékszerzés folyamatában. Szóval azt, hogy ki képes eltartani egy családot, életben maradni.

Röviden: aki szerencséjére jól táncolt, nagyobb eséllyel maradt életben. Amivel logikusan két jó hír is jár: az első, hogy ma már legföljebb a gúny mérgezett nyilai sebezhetik halálra a rossz táncost. A második, hogy jó eséllyel az ő lelke mélyén is egy tehetséges táncos szunnyad, akit csak ki kell eresztenie, hiszen a rossz táncosok már a jégkorszakban elbuktak.

Minden nőt foglalkoztat a kérdés: a jó mozgású pasiknak csak a kisugárzása vonz minket, vagy rejezik vonzódásunk mögött valamilyen genetikai gyökerű beidegződés is? A Northumbria University és a Göttingeni Egyetem kutatói megnyugtatják a kétségek közt vergődő nőket: a jól táncoló pasikban egy közös vonás van, mégpedig az, hogy rendesek a csajokkal. Szóval nem az ösztöneink után loholunk eszetlen, hanem megalapozottan választjuk a jót, mikor egy harmonikus mozgású pasit az ágyunk felé terelünk.

A két egyetem 48 felnőtt (18-42 év közötti) férfit vizsgált a következő menetrend szerint: először egy személyiségtesztet kellett kitölteniük, majd táncoltak egyet Robbie Williams kifilézett dalára, a Let Me Entertain You dobszólamára. A táncot fölvették és avatarok segítségével mustravideókat készítettek, hogy a nézőket ne kábítsák el a külsőségek. Ezután megkértek 53 nőt  (17 és 57 év között), hogy pontozzák az avatarokat ízlésük szerint - végül a személyiségteszteket összevetették a kapott pontszámokkal. A teszten 5 jellemvonás fokát vizsgálták: nyitottság-kíváncsiság, lelkiismeretesség, extrovertáltság, együttérzés, valamint neurózisra való hajlam.

Az eredmény pedig hízelgő a női nem bölcsességére nézve: minél lelkiismeretesebbnek  és együttérzőbbnek bizonyult ugyanis egy férfi a személyiségteszt alapján, annál magasabb pontszámot kapott a táncára. Kevés férfit vetek górcső alá, mégis úgy tűnik, az extrovertált pasik jobban táncolnak a neurotikusoknál, de az új dolgokra nyitottak rosszabbul, mint az extrovertáltak.

A konklúzió: ki kell hajigálni az ablakon a morális skrupulusokat és ítélni kell táncalapon. Pont akkora a tévedés lehetősége, mint bármikor máskor. És hogy tudjuk, mi a tuti, ezen a videón egy megbízható és empatikus férfi tánca látható.

Az Amerikában és Kanadában ünnepelt műfaj, a vaudeville színház már mindent tudott a szórakoztatásról: a darabok olyan különálló jelenetekből épültek föl, melyek teret adtak drámajátékra, de akár zenés-táncos jelenetek bemutatására, sőt állatprodukciókra is. A vaudeville valahol a szappanopera és a cirkusz között van - színpadon. Több évtizeden át ez a műfaj volt a showbusiness lelke Észak-Amerikában, s aki sikeres volt itt, az a művészet egész glóbuszán ismertté vált. Épp mint a csodálatos Doris Humphrey.

Pályafutása és módszere egy ideig párhuzamosan mozgott híres kortársaival, Martha Grahammal és Katherine Dunhammel, aztán megtalálta saját hangját és témáját. Technikáját pedig a mai napig oktatják a modern tánc művelőinek.

Az újságíró apa és zongorista anya egyaránt támogatták a kis Dorist balett-pályafutása elején, szorgosan hordták mesteréhez, míg 1917-ben, 22 éves korában Kaliforniába utazott és belépett abba a Denishawn iskolába, amit Ted Shawn és Dt. Denis hoztak létre néhány évvel korábban. Itt nem csak táncolt, hanem koreografált is, olyan tehetséggel, hogy akkori műveit (Valse Caprice, Sherzo) ma is bemutatják.

Majd 1928-ban megelégelte a közös munkát és egy társa, Charles Weidman oldalán új iskolát alapított New Yorkban. Humphrey sikeres lett, a válság okozta Nagy Depresszió ellenére is. Munkáiban a gravitáció testre gyakorolt hatását, az "esés és felépülés"  művészetét kutatta - összhangban a társadalmi eseményekkel, földolgozták a jelent, a tragédiákat és kríziseket.

A páros egyfolytában turnézott Észak-Amerikában, a közönség pedig mindenhol tárt karokkal várta őket, hogy segítsenek a depresszión ősmeséik jelenkorra adaptált átiratával. Ekkor születtel leghíresebb koreográfiái, a “Water Study” (1928), a “Shakers” (1931) és a “Trilógia” (1935-36).

Mégis, a legsikeresebb táncos karrierjének is vége szakad egyszer, Doris egyre súlyosbodó arthritise miatt 1945 után már nem tudott színpadra lépni, s bér koreográfusként tovább tudott dolgozni, a fájdalmak kettétörték életét és karrierjét. Könyvében, ami posztumusz kiadásban jelent meg, így ír:" a tánc felébredt csipkerózsika álmából s emésztő vággyal éledt föl". Ez a vágy új művészetet teremtett, ami Doris Humphrey munkája nélkül soha nem lett volna az, ami ma.

"Mi valamiképp mindannyian a színpadról érkeztünk" - Nagy Orsolya, a Nemzeti Táncszínház kulturális menedzsere beszél videósorozatunk negyedik részében arról, hogyan lett a népművelőből menedzser, hogyan zajlik az élet ennyi társulattal és mi történik, ha már tökéletesen elege van.

Először Hámor Jocót, a Gangaray Dance Company koreográfusát kérdeztük, majd Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze elmondta, milyen a színházi élet a táncos szemszögéből, megismertük a fotóst - s hátra van még az az ember, aki az egészet összetartja, Török Jolán, az igazgató.

Mi történik, ha a szólótáncos vakbélgyulladással érkezik? Nagy Orsolya válaszol.


szólj hozzá: Kultúr manager: Nagy Orsolya