Adott egy csavargó, aki hol máshol bóklászna, ha nem épp Párizs lejtős, macskaköves, kávé és croissantillatú utcáin, s mikor máskor tenné ezt, ha nem épp a 20. század fordulóján, a sanzon virágkorában. Adott a francia colour locale, a francia könnyedség és elegáns szórakoztatás, Maurice Chevalier, Edith Piaf, Gilbert Bécaud és Jaques Brel. Mi baj történhetne így a Győri Balett Rózsaszínház című előadásával? Semmi. Garantált közönségsiker.
Aki a virágot szereti, meg a sanzont, meg a meséket (és a Queen-balettet is bírta), annak a győriek őszi premierje nem akad meg a torkán. A belga Ben Van Cauwenbergh koreográfiája egy szomorú esemény, Harangozó Gyula betegsége miatt lett az ősz kiemelt darabja, de öröm az ürömben, hogy azóta is ódákat zengenek róla.
Az előadás gerince, ahogy azt a belga művésztől már várjuk is, a zene, a sanzon. A sanzon gyökerei egészen a középkorra nyúlnak vissza, még ha ezt nem is sejtenénk a sokszor sikamlós szövegek alapján. A műfaj karrierje gyorsan kétfelé szaladt: az udvari kultúra trubadúrjai és a pórnép is magával vitte, más-más irányba alakítva azt. Harcias, olykor ironikus és naturalisztikus, néha botrányosba hajló, erotikus és szenvedélyes, reakciós és forradalmi - mindenféle sanzon van, csak olyan nincs, ami untatna.
A daléneklés e módja (a szövegre épülő, szövegközéppontú dallam) a századfordulós francia kultúrában kapta meg méltó rangját és helyét a kultúratörténetben. Bár ennek előzményei is fajsúlyosak voltak, gondoljunk minden középiskolás kedvenc verseire Villon és Rabelais tollából. Ekkorra fejlődött ki - természetesen az irodalom támogatásával - az a daltípus, amit most sanzonként tartunk számon, a realisztikus sanzon. A Montmarte frivol kávéházaiban és kabaréiban, a Chat Noirban és a Moulin Rouge-ban más sem szólt, csak Eugénie Buffet, Berthe Sylva und Marie Dubas. Pincérnők, prostituáltak, katonák és hedonizmusba fulladt művészek találkoztak ezekben a dallamokban - és a dallamon túl. Aztán persze jött a jazz és mindent átírt - a sanzont is. Kis zenekar tűnt föl a zongorista mögött, változtak a szövegek és az előadók, megjelent Maurice Chevalier és Josephine Baker, imádták Édith Piaf-ot. Beköszöntött a francia aranykor. A háború aztán mindenhol otthagyta kézjegyét, az irodalom, a zene és a festészet is új nyelvet talált: az egzisztencializmust. Megszólalt egy új sanzon, George Brassels, Gilbert Bécaud és Jacques Brel hangján. Ez a hang tűnik fel újra, a Rózsaszínházban, június 7-én a MÜPÁ-ban. Ráadásul egy jól ismert előadó, Szíj Melinda tolmácsolásában.
A Carmina Burana nem tűnt el, de világhírűvé a müncheni születésű német zeneszerző Carl Orff tette a 20 században. Orff nem pusztán azért vált kora egyik legismertebb és elismertebb zeneszerzőjévé, mert hihetetlen erejű operákkal és színpadi művekkel ajándékozta meg a közönségét, hanem azért is, mert imádott és új nyelvet használó pedagógus volt. Pályáját azonnal a balettintézet zeneszerzőjeként kezdte, s messze nem is vándorolt a területtől. Először salzburgban alapította meg a ritmus alapú tánckézésre építő Orff Shulwerket, majd Münchenben indított egy Zene- és Mozgásművészeti Intézetet. Orff szerint ugyanis a zene és a tánc szerves egységet alkot: tehát minden zenemű ezért olyan összművészeti alkotás, ami már úgy óvja a benne bújó koreográfiát, mint a gránátalma hártyái a vöröslő magocskákat. Ahogy a Carmina Burana is.
