A Cirque du Soleil válogatásán 300-an vettek részt - ebből 15 táncost szerződtet most a világhírű együttes. A 15 újoncból három magyar. Ezt hívják büszkeségnek.

A Cirque du Soleil egy különleges montreali cirkusz. Egyedisége abban rejlik, hogy mozgásművészekkel és akrobatákkal dolgozik első sorban, lenyűgöző koreográfiáikkal, újszerű ötleteikkel magával ragadják a közönséget. Világszerte turnáznak telt ház előtt, a jegyekért már hónapokkal az előadás előtt is harcolni kell. A társulatot 28 éve, 1984-ben alapította Guy Laliberté és Daniel Gauthier. A Cirque du Soleil ma már 3000 művésszel, akrobatával, cirkuszi emberrel dolgozik, 6 világkörüli turnén van túl és 5 állandú színházi előadás is szerepel a repertoárján.

 Az egyik kiválasztott Hernicz Albert, a VARIDANCE fiatal művésze. A csornai születésű táncos egyidős a montreali cirkusszal, egész pici gyermekkora óta táncol, pályafutását néptáncosként kezdte, a táncművészeti néptánc-színész szakán. Már főiskolásként elkötelezte magát az Experidance mellett, amit csak saját együtteséért (Vári Bertalannal közösen alapított) hagyott el. A VARIDANCE alapvetően a magyar néptánchagyományra épít, de ezeket a tradicionális elemeket különböző táncstílusokkal - többek közt a sztepp, hip-hop, kortárs -  és más műfajokkal - mint a cirkusz, színház, film - ötvözi és varázsolja modern, különleges stílussá.

Flamenco és sevillana tánc, katalán tánc, hastánc és darbuka, meg cigánytánc, indiai táncbemutatók, sevdah a Balkánról, szabadtánc és LEMangURIA  - aki nem nagy fesztiválozó, vagy csak másként az, mint egy soundos vagy voltos, viszont mozgásőrült, annak kötelező penzum a balatonlellei Babel Sound. Épp a workshopok miatt. Egyszerre próbálhatod ki a balkáni sátorban az ösztöneidet, a keménységedet, a szenvedélyedet, tapasztalhatod meg az indiai sátorban a finomságodat és törékenységedet, a nagy táncsátorban pedig a szexualitásodat hastáncon keresztül.

A nagy kutatásban azonnal egy ismeretlen műfaj bukkan elő: mi az a sevillana tánc? Kis keresgélés után kiderül, flamenco lesz az, csak tájnyelvi. Nevezetesen sevillai. Így tehát az elképzelhetetlenségig, az őrületig csodálatos - benne van minden, amit a cigányok a 18-19. században Andalúziába oltottak, életük szenvedélye, őszintesége, haragja, féktelensége és megkérdőjelezhetetlen, áthághatatlan szabályrendszere.

A flamenco több mint tánc: egy nép történetének, jelenének és érzelemvilágának táncra és zenére fordított tükre. A flamenco fájdalom és gyönyör, lassú tűz, csattogó gyönyör és életbe szűkített végtelenség.

 Az éneknek (cante), a gitárkíséretnek (toque) és táncnak (baile) egymásba gabalyodása, szét- és lélektől elválaszthatatlansága. Nincs más tánc, aminek ilyen színes genezise van, ilyen sokféle forrás táplálja. Az andalúz parasztzenétől, az Európán és Észak-Afrikán át utazó cigányok zenei hagyományai, az arab-mór zenés-lírai gyökerek, a szefárd zsidók kézjegye, az indiai, perzsa, balkáni népzenei és bizánci egyházzenei hatások mind-mind kapnak egy-egy hangulatárnyalatot a flamencóban.

A flamenco lelke az ének, ami mindig improvizatív és virtuóz, szinte kiszakad a szívből. Van persze szerkezete, amit, ha kötetlen, librének hívunk, ha kötött, akkor compasnak. A tánc szintén abban a pillanatban teremtődik: nem koreografált, viszont a táncos egy meghatározott motívumkészletből dolgozik. Ritmikája olyannyira illeszkedik a zenéhez, hogy a táncos gyakorlatilag önmagát kíséri tapsával és dobogásával. A flamenco tánc négy nagyobb indiai kultikus tánccal rokon: a katakkal, kathakalival, manipurival, bharata natyammal.

A kíséret eleinte ütősöket vagy tapsot jelentett, a gitár a XIX. század közepétől lett általánosan elterjedt. Persze a gitár is megadta magát az ének és tánc ritmusának, egészen belesimult ebbe a különleges zenei világba. Egyszer csak megjelent a színpadi flamenco instrumentális formája, a flamenco saját gitárgyereket szült, ami kisebb és világosabb színű a klasszikus gitárnál, fenyőből és ciprusfából készítik.

S hogy miért lett ez Sevilla tánc? Mert három Sevilla melletti kisvárost mondanak hazájának. Viszont számtalan műfaja létezik a sevillán túl: Alboreá, Alegrías, Bambera, Bulerías, Cabales, Fandango, Farruca, Milonga (género musical), Rumba, Tango, Tanguillo...marad a kérdés: és mi a darbuka? Holnapra.

Addig is, Babel sound, Lelle. Ha pedig nem jutnál a Balaton partjára, augusztusban a Karmelita Udvarban is kipróbálhatod, Lippai Andreával és a FlamenCorazón Arte Társulattal.

A 35 éves connecticuti pasi semmi mást nem akart, csak videójátékokat készíteni. És persze játszani velük. Bármilyen érzeteket is kelt ez bennünk, nemvideojáték-készítőkben, vagy videojáték-nemkészítőkben, Matt ezt a dolgot végigcsinálta. Viszonylag fiatalon már Los Angelesben dolgozott egy menő cégnél és videojátékokat tervezett. Egészen 23 éves koráig, mikor fölszállt egy repülőre, ami Brisbane-ben landolt. S Matt ekkor rádöbbent, hogy nem mindennél színesebb a videojáték világa.

2003-ban aztán kilépett a cégtől és elkezdett utazgatni, akkor még csak Délkelet-Ázsiában. Családját és barátait saját weboldalán keresztül updatelte legújabb felfedezéseiről. Egy nap aztán egyik haverja rászólt: "Kezdj már táncolni azzal az idióta mozgásoddal, felveszem"! És Matt kellőképp befolyásolhatónak bizonyult ezen a téren. Az első videó így készült el, Hanoi főterén. A technika szárnyalása aztán magával ragadta Matt sorsát. A táncoló figurát 2005-ben néhány srác föltolta az akkor épp a boom előtt álló új oldalra, a YouTube-ra. Ezzel elindult a sikersztori, emberek ezrei töltötték le, sőt gyűjtöttek neki pénzt a további utazgatásokra.

Majd jött egy e-mail egy rágógumit gyártó cégtól, hogy táncolna-e még itt-ott, ha alaposan megfizetnék. Ahol akarok? - kérdezte Matt. Egészen pontosan ott, ahol akar - hangzott a válasz. És ez így is történt. Matt azóta híres lett, született gyereke, boldogan él feleségével, Melissával, és továbbra is emberek tízezrei imádják a a világ ikonikus helyein lejtett furcsa táncot. Matt Harding egyik leghíresebb videója Ruandában készült, de tavaly októberben Budapestet is megmutatta- legalábbis önmagát a Halászbástyán.

Where the Hell is Matt? In Budapest.

Néhány hét szünet után újra érdemes a Várba látogatni, mert kezdődik a nyári szabadtéri szezon a Karmelita udvarban. A Budapest Táncszínház produkcióival, Zacher Lóránd koreográfiájával, a Sec-kel és egy Vukán - esttel nyit idén nyáron a Nemzeti Táncszínház.

Az lehet, hogy Hugh Grant volt a legcsodálatosabb Chopin, de játszani bizonyára nem tudja úgy, mint Vukán György. Bár George Sand, Liszt és Chopin bonyolult viszonyát kevés mozi adja olyan érzékletesen, olyan hitelesen vissza, mint az 1991-es Impromptu.

 "Chopin a zeneirodalom egyik legnagyobb poétája, aki pár ütemben is képes drámákat elmondani. Liszt Ferenccel Párizsban töltött évei alatt az improvizáció jelentette munkásságuk alapját. Ebből kiindulva váltakoznak majd eredeti Chopin darabok és azok improvizációs átiratai. A rögtönzés erejének pillanata elszáll, ezért nehéz utólag felidézni és leírni. Ez a tiszta zeneiség és költőiség az, ami megfog - mert a művész az, aki saját intuícióit közvetíti" - vallja Vukán. De ki volt ez a tehetség, akit jól játszani a mai napig is csak kevesek kiváltsága?

Chopin a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában látta meg a napvilágot, 1810-ben. Nevét már franciául ismerjük, s nem véletlenül, huszonévesen már Párizsba költözött, s itt is élt javarészt. Zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték, zsenialitását a gyermek Mozartéhoz vagy Bach-hoz mérték. Hét évesen már zenét szerzett, a korabeli sajtó pedig gondoskodott a hírnevéről, a "csodagyereket" a fővárosi arisztokrata szalonok közönsége egyhangúlag magának követelte. 16 évesen már a Varsói Konzervatóriumban tanult - ekkor már megevett egy híres hegedüművészt és egy fantasztikus zongoristát - Józef Elsner zeneszerző keze alatt.

Ezután Bécsben, majd a kor szellemi centrumában, Párizsban tanult és alkotott. A harmincas évek végére már mindenkit ismert, aki számított, már mindenkit elszeretett másoktól, akit megvágyott. Közeli barátja volt az operaszerző Vincenzo Bellini és Eugène Delacroix, a festő, Hector Berlioz, Liszt Ferenc és Robert Schumann is. És jött Gerorge Sand, azaz Amandine Aurore Lucie Dupin, az első nőíró, aki híres volt csodálatos romantikus regényeiről, másrészt pedig hírhedt volt szerelmei népes és rangos táboráról is. Sand szeretője volt Prosper Mérimée, Alfred de Musset, Alexandre Manceau is. Bár Sand levelezésébül azt gondolhatjuk, Chopin aszexuálisnak volt, a kapcsolat mégis tíz éven át tartott, és csak a Sand gyermekei, Maurice és Solange miatti viták vetettek véget neki.

Horowitz, ahogy más senki nem tudja, úgy játssza az Impromptu-t.

Az 1840-es évekre Chopin egészsége gyorsan romlani kezdett, tüdőbaja miatt gyakran kellett elutazniuk Párizsból. Utolsó műve egy f-moll mazurka volt. Korán, életének 39. évében halt meg, tuberkulózisban. Mozart Requiem-je hangzott el a temetésén. Szívét és a levelezéseit a varsói Szent Kereszt templom egy oszlopában őrzik.

A Vizuális hangjegyek viszont nem pusztán akusztikailag keltik életre, hanem megélik és megmutatják Chopint. Improvizáció, tánc, Vukán György és Chopin találkozik - két hét múlva a Nemzeti Táncszínház udvarán.

A Balaton-átúszás megúszásba fordult most szombaton, de vasánap azért pótlólag sávba szorítva mégis megjelent az úszószenvedély - a tapasztalat persze igazolva látszik, nyílt vízen minden jobb, medencében viszont látványosabb. És nem utolsó sorban lehet idegenekkel versenyezni a semmiért. Egy vicceskedő, csipkelődő ráúszásban megértettem, milyen szép is tud lenni a szinkronicitás. Még akkor is, ha ez egy spontán előre nyújtózó kartempó és nem balett. Vízibalett.

Linda Cerruti, az olaszok favoritja

Bár az ókorban már mindent tudtak a vízről, s arról is milyen élvezeteket nyújthat a fürdőzés, ücsörgés, az úszás, vagy a tánc a vízben, a szinkronúszás csak a 19. század vívmánya. (Egyébiránt az első vízi gyönyöröket megörökítő írás az első századból származik, Martialis római költő lelkesen közvetíti, hogyan töltötték föl vízzel a Colosseumot, amiben nők és férfiak látványos műsorokat adtak elő. hanyatló hedonista társadalmak kedvelt szokása ezek szerint a vizibalett...) Bár lehet, hogy ott harcba fordult a szép. Ahogyan még ma is néha, például 2000-ben Sydneyben a japán csapatnál.

Mára a balett helyett sporttá vált a műúszás, ráadásul magas elvárásokat támasztó fajta, kizárólag a sokféle tehetséggel bizton rendelkezők számára. Mert mi kell a szinkronúszáshoz? Hihetetlen állóképesség, nagyon előnyös fizikai adottságok, magas színvonalú úszni tudás, sőt együttélés a vízzel, ráadásul komoly balett-tapasztalat. Nem könnyű a műúszók élete.

Visszatérve a történetre: az újkori emlékek 1892-ben Angliájából származnak, mikor is "díszes úszásos bajnokságot" rendeztek a szigetországban. Ezeket a versenyeket elirigyelték a szomszédok, s lassacskán ők is beszálltak, néhány évvel később már Franciaország, Belgium, Hollandia, és Németország is gyönyörködött a vízitündérekben. Az esztétikai élmény és a látványos show szeretete tovább terjedt, a századforduló éveiben már a tengerentúlon is rendeztek hasonló versenyeket. Kezdetben csúf névvel illették: csapatban végrehajtott formációs úszásnak keresztelték - de nyilvánvaló, hogy ezzel hosszú karriert befutni nem lehet.

A sportág csak 1969-ben vált szét az úszástól, új brandet is kapott, az új keresztségben a szinkronúszást kapta. Az első világbajnokságot 1972-ben rendezték, majd gyorsan exportálták az olimpiai játékokra is, 1984-ben Los Angelesben szerepelt először. A szinkronúszást hasonlít a szinkronkorcsolyához, jégtánchoz: zenére hajtanak végre gyakorlatokat szólóban, párosban, csapatban, és legújabban szabad kombinációs kűr formájában, mely mindhárom versenyszámot ötvözi. A zsűri pedig, ahogy a jégtáncnál is tapasztaljuk, egyszerre pontozza a művésziességet, kreativitást és a technikát.

Van, amikor a sport elfelejti a pontozást és előlibben a művészet, kerekedik mellé mese, egy lágy, szentimentális történet. Amikor a Cirque de Soleilt megérinti.