Nem szereti, ha az általa megformált karaktert gyengének vagy sajnálatra méltónak látják a nézők, ezért sokkal inkább vonzzák az erős lelkű női karakterek. Öt éve kacérkodik már Budapesttel, de csak most érkezett el az idő, hogy csatlakozzon a Magyar Nemzeti Balett társulatához. Ivanova-Skoblikova Sofia Robert North Trójai játékok c. darabjának női változatában mutatkozik be a magyar közönségnek a Girls in Focus esten a MÜPÁ-ban, majd az „Operát az Operából!” elnevezésű országos turnén a Klasszikus és modern c. balettprogramban láthatja a vidéki közönség, a Don Quijote nagy pas de deux-jében, valamint Flaviaként Seregi Spartacus pas de deuxjében. Novemberben pedig Hans van Manen Trois Gnossiennes című darabjában és a Don Quijote-ban láthatja majd a New York-i közönség.
Mi késztet egy tehetséges fiatal balerinát arra, hogy néhány év után elhagyja a jó hírű Mariinszkij Színházat?
Váltani szerettem volna. Az az igazság, hogy amikor öt évvel ezelőtt végeztem a Vaganova Akadémián, már kaptam egy meghívást Budapestre, de akkor még nem éltem vele. A Marijinszkij Színházat választottam, de minden évben elgondolkoztam azon, mi lenne, ha kipróbálnám magam külföldön is. Az idei év volt az, amikor minden egy irányba mutatott: Budapestre.
A Vaganova úgy működik, hogy a növendékek – legalábbis a növendékek krémje – már egész korán bekerül a színházi életbe.
Igen, ez esetemben is így volt. Rengeteg gyerekszerep van, melyekre a Vaganovából hívják a növendékeket. És valamit érdemes tisztázni: ha az ember a Vaganova Akadémián tanul, azt hallja egyfolytában, hogy csak “egy színház” van a világon, ez pedig a Mariinszkij. Nem is kérdés, hogy abban a pillanatban, amikor ott kap szerződést, nem is hezitál, elfogadja.
Ráadásul igencsak megkönnyítette a dolgomat, hogy amikor bekerültem, már nagyon sok ismerősöm és barátom dolgozott ott, olyan volt, mintha hazamennék. Ahogy mondtam, végzős hallgatóként a jelenlegi balettigazgató, Solymosi Tamás már ajánlott egy kartáncosi szerződést, mert látta a vizsgaelőadásomat Szentpétervárott, de a fenti okok miatt ezt akkor nem fogadhattam el. Idén már én jelentkeztem, mert elérkezettnek láttam az időt.
Mi változott meg?
Tavaly augusztus végén eljöttünk Budapestre édesanyámmal, csak meg akartuk nézni, milyen ez a város. Akkor egyszerűen beleszerettem. Közben persze ott motoszkált bennem, hogy ide engem hívtak már. Tősgyökeres szentpétervári vagyok, ott élt a dédnagyanyám, a nagyanyám, az édesanyám, szeretem is, de a második legkedvesebb hely számomra a világon akkor Budapest lett. A balett a szívem középpontja, de a baletten kívüli életben nagyon fontos az, hogy az ember hol él. A budapesti építészet, a hidak, az esti kivilágítás – ez a város csodaszép. Megérkeztem, körülnéztem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy jól érzem magam. Amilyen egyszerűen hangzik ez a mondat, annyira nem egyértelmű, hogy könnyű ilyen helyet találni. Mondok egy személyes ellenpéldát, Kínában kifejezetten nem jó lenni.
A példáknál maradva: Párizsban járt már?
Persze! Idén voltam ott is, valóban csodaszép, de őszintén szólva túl sok nekem a turista ott.
Visszatérve a baletthez, milyen karakterek bőrében érzi igazán jól magát?
Impulzív és temperamentumos vagyok, éppen ezért, bár szívesen táncolok líraibb szerepet is, de közelebb áll hozzám, amihez tűz kell. Szeretem, amikor erős nőt kell megjelenítenem a színpadon. Ugyannakor fontos az is, hogy technikailag komoly kihívást jelentsen az adott darab.
Ha példát kell említenem, a Carmen jut eszembe, vagy Don Quijote, spanyol környezet és tüzes vérű nők, A bajadérban Gamzatti. Valójában nagyon szeretnék minden főszerepet eltáncolni, de azokat szeretem igazán, amiben gonosz, ármánykodó figurát alakíthatok. Ezeket a negatív szereplőket – annak ellenére, hogy nem tartom magam ilyen személyiségnek – valahogy ösztönösebben meg tudom ragadni, kisebb erőfeszítés megformálni őket. A hattyúk tavában is könnyebb a fekete hattyút táncolnom, csak ösztönösen kijön belőlem, otthon érzem magam benne, míg a fehér hattyúra készülök, tudatosan fel kell építenem.
Nem azt akarom mondani, félreértés ne essék, hogy nem szeretem a lírai szerepeket, de munkásabbak. Talán az van bennem, hogy nem akarok sajnálatot ébreszteni a nézőben, nem szeretem, ha gyengének látnak, hiába nem én vagyok az. Erősnek lenni a színpadon számomra azt jelenti, hogy a nézők az én energiámból is visznek valamit haza.
Ez mindig így volt, akkor is, amikor kislányként nézte az előadásokat? Akkor sem a királylányokért rajongott?
Nem, akkor sem! Mindig a “rosszakat” szerettem. Nemcsak a balettben, a filmekben is az erős karakterek tetszettek. Gyerekként műkorcsolyáztam, nem is merült fel, hogy egyszer majd táncművész lehetek. A mesterem viszont felfigyelt rám, amikor egy koreográfiát tanultunk be, és felvetette, hogy próbálkozzak meg a balettel. Én azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, de elmentünk egy balettre az anyukámmal, persze szinte semmit nem értettem belőle, de tetszett. Elmentünk egy előkészítőre, ahol rögtön felvettek volna első osztályba is, de még fiatal voltam hozzá, így maradtam az előkészítőn. Egész pici korom óta nagyon felelősségteljes voltam, ha valamire azt mondták, hogy csináljam, akkor addig próbálgattam, míg nem ment igazán jól. Azt hiszem, ennek a tulajdonságomnak köszönhetem, hogy most itt ülök.
Milyen lesz az ősz?
Lehetek erős nő! Most kezdtem próbálni Hans van Manen Trois Gnossiennes című darabját, Aradi Máriával, aki éppen arról mesélt nekem tegnap, hogy ez a karakter nem teszi közszemlére az érzéseit, nagyon nagy belső tartása és ereje van. Rögtön meg is tetszett a szerep! Utána következik a Trójai játékok amazonokkal, majd a Don Quijote, a többit pedig meglátjuk. Nagyon szeretném magam modern darabban is kipróbálni, ez a Mariinszkijben nem nagyon adatott meg, nagyon hosszú a szerepvágyaim listája.
Fotók: Csibi Szilvia
