Amikor mások már hosszú órákat töltöttek a rúd mellett gyakorlatozva, ő még a grundon focizott, és eszébe sem jutott, hogy egyszer majd balettművészként diplomázik. Kóbor Demeter Drezda és Varsó után visszajött Budapestre, itt kezdte el az évadot. Megkérdeztük, hol érzi jól magát.

 

Készült egy dokumentumfilm néhány évvel ezelőtt – Halász Glória rendezésében a Három Tánc –, amiből kiderül, hogy szokatlanul későn kezdett el táncolni, tizennégy évesen. 

Azért történt ez így, mert én korábban zenésznek készültem, trombitáltam. Édesanyám az operaházi zenekarban szólóklarinétos, ez a családi kötődés már elég korán befolyásolta a pályaválasztásomat. Ugyanakkor a színpad, a látvány, a “megmutatni” magamat csak később kezdett el érdekelni, amikor viszont már késő volt. Legalábbis azt mondták, amikor jelentkezni akartam a Táncművészeti Egyetemre. Solymosi Tamás segítségével azonban mégis sikerült elkezdenem a pályát, mert felvett a magániskolájába, és utána is mindig segített a pályámon. Innen nézve ez tényleg merész döntés volt részemről, hiszen semmilyen előképzettségem nem volt, sosem foglalkoztam mozgással – fociztam a grundon, ez volt  minden sportélményem. 

Aztán megszűnt az az iskola.

Egy évig táncolhattam ott. Solymosi Tamás a Magyar Állami Operaház balettigazgatója lett és bezárta az iskoláját, hogy az új feladatra tudjon koncentrálni. Én viszont felvételt nyertem a Táncművészeti Egyetemre. Ott kaptam egy fél év laufot, mert látták, hogy van bennem tehetség, de nyilván óriási mennyiségű anyagot kellett pótolnom. Így egyszerre két helyen kezdtem el a középiskolát, párhuzamosan végeztem a táncművészetit és egy általános középiskolát. Tulajdonképpen öt év alatt végeztem el azt, ami másoknak kilenc év.

Kemény munka lehetett.

Az volt a legnehezebb benne, hogy én nem abban a közegben voltam gyerek, nem ott szocializálódtam. Az a fajta hierarchia, az a típusú strukturált munka, az a különös életstílus számomra idegen volt. Most már látom, hogy mivel a táncosok aktív karrierje nagyon rövid, ezért nagyon fontos, hogy fiatalon kerüljön bele ebbe a miliőbe az ember, hogy megismerhesse és megszokhassa a szabályokat. És persze az a legfontosabb, hogy korán “kerüljön ki” egy társulatba, és építhesse a saját karrierjét.

Visszatekintve innen: korábban elkezdené vagy inkább más karriert választana?

Nem választanék mást, nagyon értékesnek tartom azokat a tapasztalatokat, amiket ezekben az években gyűjtöttem, de az önkifejezés más módjai is nagyon izgalmasak számomra. Sok dolog érdekel, és őszintén szólva most van bennem olyan érzés, hogy túl sok éven keresztül kimaradtam mindenfajta “életből”, ami túl van a táncon. Ugyanakkor hálás vagyok azért, minden nap olyan munkát végzek, amit nagyon szeretek, így nem is teher ez számomra.De keresem még, hogy melyik önkifejezési forma, melyik “nyelv” lesz az, ami tényleg az enyém. Amíg kíváncsi az ember, nagyon nehéz megnyugodni.

Kíváncsiság nélkül viszont lehet, hogy éppen a kiégést kockáztatja az ember.

Ez így van. Ugyanakkor azt érzem, hogy nagyon sűrű volt az elmúlt hét-nyolc év, rengeteget dolgoztam úgy, hogy folyamatosan csak az az egy cél lebegett a szemem előtt, hogy balettművész legyek. Ma azért lenne egy tanácsom korábbi önmagamnak: nyugodj le!

Minden fotó Kóbor Demeter tulajdona.

Az egyetem után külföld következett, Drezda.

Drezda nagyon vágyott hely volt számomra, aztán rájöttem, hogy külföldön is vízzel főznek. A szakmai része mindenképpen hasznos volt, miközben tanultam, együtt dolgozhattam a társulattal is. De nagyon másfajta élmények értek, mint amire számítottam. Óriási a versengés ezen a pályán, már az iskolában is azért küzdünk, hogy a legjobbak legyünk, a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Ezzel nincs baj, de azt hiszem, legalább ennyire fontos, hogy boldogok legyünk mindeközben. Mindenkit más tesz boldoggá, engem az, hogy jó csapattal, jó együttesben dolgozhassak, fejlődhessek. Én Drezdában ezt nem találtam meg, de például az egyik volt osztálytársam ma is ott van és szépen menetel felfelé a ranglétrán.

Az is személyfüggő, hogy melyik társulatot tartja jónak az ember. Mindenkinek más a “royal ballet”, a “tökéletes” társulat, szerintem minden együttesnek megvannak az erősségei és gyengeségei, mindenhol vannak olyan egyéniségek, akiktől lehet és érdemes tanulni, és mindenhol vannak olyan darabok, amelyek előre viszik az embert. Nekem az a fontos, hogy az együttes tagjai jól működjenek együtt. Az a fontos, hogy egy előadásnak legyen “íze-bűze”, nem az, hogy mindenki technikailag a csúcson legyen – a nézők szempontjából feltétlenül.

Budapest milyen?

Hazaérkeztem. Nekem őszintén szólva fontosabbak az emberi kapcsolatok mint a hírnév, nehezen tudok olyan helyen élni, ahol nincs igaz barátom. Nyilván Varsóban és Drezdában is alakultak ki fontos kötődések, de itthon élnek azok, akik nekem a legfontosabbak. Ez pótolhatatlan. Ráadásul az együttes is nagyon izgalmas, nagyon jól működik, sok jó táncos van és mindig kapunk újabb és újabb kihívásokat.

Mindeközben bezárt az Operaház épülete, ennek ellenére léptek már fel együtt az édesanyjával?

Igen, és ezt hiszem azzal az előadással a legnagyobb gyerekkori álmom vált valóra: ő lent ült a zenekari árokban, én pedig fent táncoltam a színpadon. Olyan sokszor elképzeltem ezt már korábban! Amikor viszont nem így alakul, akkor ő a nézőtéren van, az árokban pedig azok a kollégái ülnek, akik szintén szereplői voltak a gyerekkoromnak – és most már hivatalosan is kollégái vagyunk egymásnak.