Saját társulata tavasszal öt hónapnyi pihenőre kényszerült a koronavírusjárvány miatt, de Thierry Malandain nem állt meg, két új balett kreálására használta fel azt az időt. A világhírű francia koreográfus először dolgozik a Magyar Nemzeti Balett együttesével, és életében először próbál be úgy darabot, hogy nem látja munka közben a táncosok arcát. A Budapesten dolgozó koreográfussal erről a különleges évről és a szombati premierről beszélgettünk.
Fotón: Thierry Malandain
Egy interjúban úgy fogalmaz, hogy „táncművészként és koreográfusként a tested és az elméd folyamatosan azért küzd, hogy kimeneküljön a megszokottból, hogy beteljesítse a legtermészetesebb szépség iránti vágyát”. Az Ön alkotói karrierje arra utal, hogy nagyon fontosnak látja ezt a “menekülést a megszokottból”. Ha ez valóban így van, mi a baj a szokványossal?
Harminc évnyi alkotói munka után inkább azt tudom mondani, hogy a „kimenekülés a megszokottból” a megújulást jelenti számomra, ez egy kísérlet az ideál, a tökéletesség elérésére. Ez a törekvés nagy nehézségekkel jár, hiszen a tökéletesség elérhetetlen, ami mindig egyfajta elégedetlenséget okoz bennünk, művészekben.
Fotókat készítette: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
Hogyan érintette az elmúlt időszak, a pandémia Önt és a társulatát? Mennyire tudta összetartani a táncosokat? Ha voltak nagyon markáns mélypontok és igazán felemelő pillanatok, kérem meséljen róluk!
A társulat először öt hónapra állt le, 2020 márciusától júliusig. Augusztusban lehetőségünk nyílt arra, hogy együtt próbáljunk, és volt néhány előadásunk is Biarritzban és Spanyolországban, de november óta sajnos ismét nem térhettünk vissza a színpadra. Ez az év a művészeknek és a közönségnek is tragikus volt, én igyekeztem kihasználni az alkalmat, hogy két új balettet kreáljak: Luciano Berio Sinfonia című művét és Igor Stravinsky A tűzmadár című alkotását állítottam színpadra. Abban bízom, hogy a színházak áprilisban vagy májusban újból megnyílnak.
Amikor pályakezdő volt, életrajza szerint mestereket keresett, nem neves intézményeket: így nevelkedett Jacques Chaurand, Monique Le Dily, René Bon, Daniel Franck, Gilbert Mayer és Raymond Franchetti szárnyai alatt. Ki volt a legfontosabb mestere és miért éppen ő vált a legkiválóbbá az Ön számára?
Nehéz volna különbséget tennem közöttük, inkább az a fontos, hogy minden egyes alkotói periódusomban megtaláltam az a mestert, aki akkor éppen a legjobban tudott hatni a munkámra, akitől éppen abban az időszakban a legtöbbet tudtam tanulni. Mindegyik mesterem nagyszerű volt, egytől egyig.
Fotókat készítette: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
A héten a Magyar Nemzeti Balett művészei a Don Juan című művet adják elő, online premier lesz. Hogy látja a főpróbahéten, mennyire felkészültek a táncosok? Miben kell még a következő napokban fejlődniük? Most látta először az együttest?
Most ért először az az öröm, hogy együtt dolgozhatok a Magyar Nemzeti Balett együttesével. Mind a balettet bepróbáló próbavezető, Giuseppe Chiavaro, mind a magam számára fantasztikus élmény ez a munka: a táncosok tehetségesek, nyitottak és nagyon érzékenyek, intenzíven együtt élnek az előadással. A körülmények viszont szokatlanok: mivel mindannyian maszkot viselünk a próbák során, így életemben először dolgozom olyan művészekkel, akiknek az arcát még nem ismerem. Ami egyáltalán nem könnyű!
Fotókat készítette: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
Milyen körülmények között született meg az Ön Don Juanja? Mi vonzotta Önt személy szerint ebben a karakterben, mit üzen a három főszereplő - és miért éppen három különböző Don Juan van? Mit gondol róla: egy ilyen ember képes a valódi érzésein keresztül szembesülni önmagával (ugye Ön úgy fogalmaz, hogy a tét az, hogy Don Juan megtalálja-e végül az igaz szerelmet és ezen keresztül önmagát)?
2006-ban Don Juan karakterének megfogalmazásán túl az volt a vágyam, hogy előadást szenteljek a 18. századi úgynevezett akció balettnek, a Jean-Georges Noverre munkásságára épülő cselekményes balettnek. Ebben Mozart és Noverre műveit és Gluck Don Juanját és Gasparo Angiolini darabjait elevenítettem fel.
Fotókat készítette: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
Mivel az asztal a díszletben háromszögekre van osztva a különböző helyek, terek ábrázolására, ezért -– a Halál és a Kormányzó karakterének kivételével – megháromszoroztam Don Juant, ezzel azt is sugallva, hogy a „Don Juan-mítoszt” többféle módon értelmezhetjük. Don Juan egyszerre egy arcátlan csábító, egy olyan férfi aki, megvető, erőszakos, gyakran tiszteletlen a nőkkel, de az is igaz, hogy Don Juan „a Nőt” keresi, de ebben az „abszolút törekvésében” őt találja meg a Halál az út végén.
A kor, amelyben élünk a Don Juanoké, azoké, akik nem vállalnak felelősséget soron saját tetteikért és érzéseikért, azoké, akik kifelé élnek. És már nincs ott az emberi gondolatokban jelen a Pokol fenyegető réme sem. Mi alakíthatja át ezt a nárcisztikus világot? A művészet képes erre, képes önreflektivitásra sarkallni a nézőt?
Így van, a mi korunk Don Juan kora: egyfelől azért, amit Ön említ, másfelől viszont a fogyasztói társadalom működése miatt is. A művészetnek van egy olyan funkciója, hogy a szó sprirtuális értelmében nevelje és emelje az embereket, de ha azt nézem, hogy dacára annak, milyen rég dolgoznak ezen a művészek ma milyen állapotban van a világ, vannak kételyeim a sikerességet illetően.
Fotókat készítette: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
Koreográfusok gyakran számolnak be arról, hogy a közönség egyáltalán nem azokat a műveiket díjazza, ami számukra a legkedvesebb vagy legizgalmasabb. Melyik az Ön kedvenc darabja – és hogyan fogadta a közönség?
A művészet kiválthat azonnali reakciókat, érzelmeket a nézőkben, de a feldolgozás gyakran igényel valamennyi előzetes tudást. Ami engem illet, én szeretek a tánc történelmileg létező anyagára támaszkodni, de sajnálatomra ezek az utalások észrevétlenek maradnak a nagyközönség, sőt sokszor a kritika számára is, mert ez az előzetes tudás hiányzik már.
Nincs igazán kedvenc saját balettem, mert minden alkalommal megpróbálok más univerzumot felfedezni…Még akkor is, ha legbelül mindig ugyanazt a balettet csinálom. Ahogy idősebb és tapasztaltabb leszek, az én munkám is egyre letisztultabb, igyekszem eljutni a lényeghez, de a munka végén ugyanaz az elégedetlenség fog el. Emberként nehéz tökéletes munkát végezni.
