Berlinben született, Budapestre járt egyetemre, Csehországban kezdte el a pályát. Ebben az évadban megérkezett második otthonába, Magyarországra. Sawatzki Aglaja a pályakezdés viszontagságairól és a magyar nyelv szépségéről beszélt nekünk.

Fotón Sawatzki Aglaja/ Don Quijote szerepében. 

 

Nagyon nehéz utánaolvasni az eddigi karrierjének, mert a legtöbb cikk cseh nyelven érhető el. Hogyan került Magyarországra?

Ez praktikusan azért alakult így, mert bár német vagyok és Berlinben születtem, Magyarországon jártam iskolába, de Csehországban kezdtem el dolgozni. 

Egy igazi európai út. Kezdjük az elején! 

Az édesanyámmal bemenekültünk az eső elől a berlini operaházba, nagyon kicsike voltam ekkor alig négy éves. Balett előadás volt, nem emlékszem pontosan melyik, szerintem a Hattyúk tava. Soha nem akartam harisnyát hordani a nadrág alatt, és ekkor rámutattam egy férfi táncosra, hogy ha ilyen harisnyát vesz nekem, azt hajlandó vagyok hordani. Anyukám pedig nemcsak a harisnyát vette meg, de balettórára is beíratott. Az ő színészi ambíciója valamelyest terelgetett ezen az úton. Aztán kilenc évesen felvételiztem a balettiskolába, de éppen csak becsúsztam, mert nem tartották alkalmasnak az alkatomat, konkrétan a lábfejemet arra, hogy balerina legyek.

Miért?

Nagyon picike voltam, és a lábujjam is nagyon rövid és pici volt. De abban bíztak, hogy majd megnövök. Elkezdtem az iskolát, de szerettem volna több helyen is tanulni, és egy nyári kurzus alkalmával beleszerettem Budapestbe, azért is jöttem ide később. És édesapámnak is voltak aggályai ezzel a pályával, nagyon tartott tőle, hogy nem lesz biztos egzisztenciám, azt hitte, hogy majd “lebegni” fogok a világban, mint sok művész.

Az a ritkább, hogy valaki kelet felé indul – és nem Szentpétervárra vagy Moszkvába –, nem?

De, jogos, ez egy szokatlan irány. Németországban is sok helyet megnéztem, fel is vettek volna, de vagy nem volt kollégium, vagy nem bírtuk volna anyagilag. Budapest egy jó iskola, ugyanakkor megfizethető.

Felvették, de nem beszélt még magyarul.

Kőkemény is volt az első néhány év. Alig tizenhat éves voltam, amikor ide jöttem, a szakmai tárgyak után este én minden nap magyarórára jártam. Kimerítő volt, fel kellett nőnöm elég korán. Viszont a nyelv is nagy sikerélményt adott, könnyen tanultam, feltételezem azért, mert az első pillanattól kezdve nagyon tetszett, nagyon szép a dallama. Ma már ott tartunk, hogy két otthonom van: Berlin és Budapest. Ott él a családom, itt élek én a partneremmel.

Akkor miért volt Csehország a második állomás?

Azt hiszem, nekem mindenért kicsit jobban meg kell küzdenem, mint általában a többieknek, nem volt könnyű a pályakezdés. A vizsgakoncertemen én még nem tudtam, hol fogok dolgozni, el is voltam keseredve. Odajött hozzám egy koreográfus, akivel korábban dolgoztam már együtt, megkérdezte, hogy hova szerződök, és elkeseregtem neki a helyzetemet. Telefonált néhány együttesnek, köztük a cseh társulatnak is, ahova egyébként mentem próbatáncolni két héttel korábban, és fel is vettek volna, de túl magasnak találtak. Az ő ajánlásával viszont felvettek, hiszen nem töltötték be azt a helyet abban a két hétben. Így összecsomagoltam és mentem. Tényleg én voltam a legmagasabb táncos! Kartáncosként kezdtem, két év után pedig címzetes magántáncosi rangot kaptam. 

Főként klasszikus darabok voltak repertoáron?

Nagyjából hetven százalék klasszika és harminc modern – ez volt az arány. Amivel nagyon meg is voltam elégedve. 

Melyik volt a kedvenc darabja ott?

A Hamupipőkében táncoltam az egyik mostoha szerepét, én voltam a “kövér”, undok és kicsit buta, rosszindulatú testvér. Nagyon jó volt a koreográfia, nagyon vicces és ötletes volt a jelmez is, sőt csokit kellett ennem a színpadon! Volt egy variáció, amiben tortákat kellett elkapnom, imádták a gyerekek! Másik kedves szerepem volt Mercedes a Don Quijote-ban. Nemcsak azért, mert gyönyörű feladat, hanem azért, mert ezért a szerepért is meg kellett küzdenem: az elején egyáltalán nem voltam kiírva a szereposztásban, de mégis behívtak próbára. A teljesítményem alapján pedig már megkaptam az egyik szereposztásban Mercedest.

Nagyon szigorúan él egyébként színpadon kívül? Visszatérve a Hamupipőkére egy pillanatra: nem nagyon fér bele máshol egy csoki?

Azt mondják a barátaim, hogy igen. Rendkívül magas elvárásokat támasztok magammal szemben és nagyon nehezen viselem, ha valamit nem csinálok tökéletesen. Illetve addig gyakorolom, amíg tökéletes nem lesz. Maximalista vagyok. 

Budapestre hogyan érkezett vissza?

Az volt a régi vágyam, hogy itt dolgozzak, szakmailag itt nőttem fel. Berliniként nyilván a berlini operaház volt a gyerekkori álmom, de most már nem érzem “kötelezőnek”, hogy ott táncoljak. Ezért az első adandó alkalommal megpróbáltam hazajönni.

Van szerepálma?

Persze, hogy van! Anyegin Tatjánája. Imádom a darabot, a könyvet is, mélyen érzelmes és emberi Tatjana szerepe. Általában nagyon karakteres, spanyolos szerepeket osztanak rám, de az álomszerep ugye nem feltétlenül az, amit az ember általában kap. Berlinben láttam először tizennégy évesen, ötször egymás után. Sokan azt mondják, hogy erős karakterem van, de szerintem belül egy merengő Tatjana vagyok, aki imád olvasni, visszahúzódó és mélyen érző.