Idén őt választotta a szakma a legjobb pályakezdő táncművésznek, a díjat viszont már csak karantén idején "vehette át". Gaetano Cottonaro a Magyar Nemzeti Balett együttesének tagja, és éppen úgy, mi szakmabeli társai, ezekben a hetekben ő is otthon gyakorol, készül a következő évadban: "Egy ilyen díj arra emlékeztet, hogy nincs vége a világnak, segít abban, hogy motivált legyek és folytassam a napi gyakorlást." Interjú.
Fotó: Csibi Szilvia/ Csipkerózsika
Emlékszel a percre, amikor eldöntötted, hogy balettművész leszel?
1998-ban történt, Cataniában. Hétéves voltam akkor, a keresztanyám tornát és latin -amerikai táncokat oktatott, meghívott az egyik kezdő csoportjába. Nem tudtam, mi ragad magával, gondoltam, talán a barátok, talán a hely varázsa, de valami miatt nagyon jó érzéseim támadtak minden alkalommal, amikor táncoltam. Hónapok kellettek, mire rájöttem, hogy maga a tánc, hogy én valójában táncolni szeretek igazán. Az a pillanat volt, ami megváltoztatta az életemet.
Tíz éven át gyakoroltam ezután a keresztanyámmal, amikor ismét egy fordulópont következett. Eldöntöttem, hogy többre vágyom ennél. Sokkal precízebbé akartam válni, sokkal jobban akartam összepontosítani a mozdulataimra – és persze a gondolataimra is. El akartam kezdeni balettozni! Tudom, hogy ez nem a legjobb életkor elkezdeni ezt a műfajt, hiszen a gyerekek többsége 7-8 évesen már balettozik, de soha egy pillanatra sem bizonytalanodtam el a hitemben. Hittem önmagamban, nagyon pontosan és minden kétely nélkül arra indultam el, amit akartam. Hála Istennek fantasztikus tanáraim is voltak, többek között Roy Bryan Poer, aki hitt a tehetségemben az első naptól fogva, nem tudok elég hálás lenni ezért.
Fotó: Csibi Szilvia/ A bahcsiszeráji szökőkút
Milyenek voltaz az iskolaévek Rómában?
Igen, Róma egy másik fejezet az életemben, talán a legfontosabb. El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor kiderült, hogy megkapom az ösztöndíjat és tanulhatok a Teatro dell’Opera di Roma-ban. Három évet töltöttem az operában, ahol Pablo Moret, Ophelia Gonzalez és Alessandro Molin voltak a mestereim. Ők mindhárman fantasztikus emberek, ugyanakkor nagyon szigorú tanárok. A munka nagyon kemény volt, de az eredmény is csodálatos: balettművész lettem.
Milyen volt Moszkva a római tanulmányok után? Más a képzés stílusa?
Nem töltöttem ott sok időt, csak tíz napot, a Bolsoj balettiskolája ünnepelte a 200. évfordulóját, az intézmény meghívására érkeztünk oda. Viszont a legnagyobb, legnevesebb társulatok balettakadémiáinak növendékeivel találkozhattam. Jöttek Hamburgból, az USÁ-ból, ott volt a La Scala balettiskolája, a Vaganova Akadémia és természetesen a Bolsoj. Be kell vallanom, hogy amikor 28 fokból, a napsütésből megérkeztem az esős és hideg Moszkvába, az ijesztő volt. A feliratokat sem tudtam elolvasni és az ottaniak egyáltalán nem beszéltek angolul, minden ott tanuló külföldinek meg kellett tanulnia oroszul, hogy szót értsen a környezetével. Aztán néhány nap alatt beleszoktam és rengeteget tanultam abból, ahogy az ottaniak dolgoztak. Az orosz növendékek teljes önátadással és fókuszáltsággal koncentrálnak a munkára, a karrierjükre, jó volt ezt megtapasztalni.
Fotó: Kummer János/ Laurencia
Van álomszereped?
Siegfried, a Hattyúk tavának hercege. Biztosan azért, mert gyerekkoromban rengetegszer láttam ezt a darabot! Inkább ezt néztem, mint a házimat…
Mi hozott Budapestre?
Új helyeket akartam kipróbálni, új élményeket szerezni. Örülök, hogy elég bátor és felkészült voltam ahhoz, hogy elinduljak, egy pillanatra sem bántam meg! Nagyon szeretem ezt a társulatot, és szerintem ez kölcsönös.
Ez a negyedik évadod itt, mi volt a legfontosabb szereped? És ki volt a legizgalmasabb mentorod, koreográfusod?
Mióta itt vagyok rengeteg nagyszerű szerepet táncolhattam, őszintén nehéz választani. A legelső “nagy lehetőséget” a Hattyúk tavában kaptam, a harmadik felvonás pas de six-e volt. Először mentem szólótáncosként a színpadra, felejthetetlen élmény. Ideges és stresszes voltam, ugyanakkor tudtam, hogy minden rendben lesz, hiszen a legjobb helyen vagyok, a legjobb emberekkel körülvéve. A társulat balettigazgatója, Solymosi Tamás hatalmas energiával dolgozik velünk, motiváló és támogató egyben, ő az együttes motorja. Miközben nagy elvárásai vannak, mindig úgy érzem, hogy elismeri a munkámat és ez igazán fontos számomra.
Két másik nagyobb szerepet kaptam: a Csipkerózsikában és a Manonban. Előbbiben Peter Wrighttal dolgozhattam, aki nagyon erős hatású mesternek bizonyult, elképesztően energikus és rengeteget tesz azért, hogy a táncosok jobbak és még jobbak legyenek. Nagy élmény volt a munka Maina Gielguddal is, és persze nem feledkezhetem meg Michael Messererről sem, akivel a Laurencia próbáin találkozhattam. Nem beszélve a magyar balettmesterekről! Venekei Mariannának, Kövessy Angélának és Pongor Ildikónak rengeteget köszönhetek, minndhármon nagyon energikusan és pontosan dolgoznak velünk. Hálás vagyok azért, hogy tanulhatok tőlük!
Fotó: Berecz Valter/ A diótörő
Gondoltál arra, hogy esetleg díjat kapsz ebben az évadban?
Ez az évad nagyon munkás volt, három balettet tanutam be párhuzamosan, annyira sok időt töltöttem a próbateremben, hogy már a fonalat is elveszítettem, fogalmam sem volt, mennyit dolgozunk. Így aztán nagyon mély fáradtsággal vettem fel a telefont, amikor a balettigazgató hívott. Solymosi Tamás elmondta, hogy megnyertem a díjat és egy pillanat alatt újra azt éreztem, hogy felizzik bennem a tettvágy, visszatért minden energiám. Nincs jobb érzés, mint amikor értékelik a munkád!
Fotó: Takaaki Okajima
Kifejezetten most, a karantén idején fontos ez az élmény. Egy ilyen díj arra emlékeztet, hogy nincs vége a világnak, segít abban, hogy motivált legyek és folytassam a napi gyakorlást, és még a jövőmet is szívesebben tervezem.
Mi lesz az első dolgod, amikor véget ér a karantén?
Mindig azt szoktam mondani, hogy többet szeretnék utazni, hogy szeretem ezt vagy azt a helyet, vajon milyen emberek élnek ott… Aztán amikor végre időnk lenne, akkor túl fáradt vagyok utazni. Szóval tudod mit? Most ezt nem hagyom ki! Ha vége lesz ennek a bezártságnak, akkor ráveszem magam és mindenhova elutazom, ahova valaha szerettem volna! Soha korábban nem éreztem ilyen erősen, milyen szerencse, hogy független és szabad ember vagyok. Egy szó mint száz: utazni fogok!
Fotó: Takaaki Okajima
Nagyon köszönöm az interjút, és őszintén remélem, hogy néhány hónap múlva újra látunk a színpadon!
Én is köszönöm, és biztos vagyok benne, hogy a Magyar Nemzeti Balett társulata megerősödve tér vissza a színpadra. Alig várom, hogy újra táncolhassunk!
