"Az Episode 31 egy hangulat, egy óriási élmény, egy hatalmas közös energikus tánc. Nincs történet, de van rengeteg kép, ami magával ragadja a figyelmet, nincs egy pillanat sem, ami unalmassá válhatna" – Alexander Ekman koreográfiáját Fernando Troya tanította be a Magyar Nemzeti Balett művészeinek. Erről a különleges darabról és a munkáról beszélgettünk vele.
Fotó: Rákossy Péter/ Magyar Állami Operaház
Klasszikus képzettségű táncművészként indult a pályafutása, hogyan sodródott mégis a neoklasszika, a modern irányába?
Őszintén szólva soha nem volt kifejezetten alkalmas a testem arra, hogy kiemelkedően jó balettművész legyek. Én inkább mozdulatművésznek látom magam, ugyanakkor a táncvilág elvárja minden táncművésztől, hogy erős klasszikus alapokkal rendelkezzen, enélkül egyszerűen nem juthatsz tovább egy szintnél. Ez persze előítélet, de egészen sokáig én is osztottam ezt az előítéletet, én magam is úgy gondoltam, hogy a klasszikus technika teszi a jó táncost. Ma már azért árnyaltabb a véleményem ebben a kérdésben is, de tizenévesként úgy viselkedsz, ahogy a környezeted elvárja. Ráadásul én nagyon csökönyös vagyok, és annak ellenére, hogy viszonylag korán tereltek volna a tanáraim a modern felé, én nem voltam hajlandó váltani, feltétlenül be akartam fejezni a klasszikus tanulmányokat, hiszen jó táncművész akartam lenni. Aztán a diploma megszerzése után nagyon gyorsan kaptam egy szerződést egy olyan együtteshez, ami inkább neoklasszikus darabokat hozott be a repertoárjára, így tudtam fejlődni technikailag is, és szépen lassan el tudtam indulni a kortárs irányába.
Ugyanakkor most, például ebben a munkában nagyon fontos, hogy ismeri a klasszikus művészek testének és lelkének működését.
Óriási előny, hogy beszélem a nyelvüket, a “szókincsüket”. Másrészt az is nagyon fontos, sokat segít ebben a folyamatban, hogy éppen azért, mert ismerjük egymás szakmai múltját, jobban is bíznak bennem. Az az elméletem, hogy közelebb engednek magukhoz, hiszen a mozdulataimban megjelennek azok a motívumok, amik számukra is ismerősek. Az Episode 31-ben a közelség, a közös munka és a figyelem, a bizalom esszenciálisan fontos tényezők, ezek nélkül nem teremtődne meg az a hangulat, az az összhang, ami a darab kötőereje. Számomra a legfontosabb a tapasztalatszerzés folyamata, a tánc nekem experimentális művészet, erről akkor kezdtem el igazán sokat tudni, amikor 2015-ben elhagytam az NDT (Holland Táncszínház) társulatát és elindultam a saját felfedező utamon. Kíváncsi voltam, hogy van-e bármi új, eredeti, és ha van, megtalálható-e.
Fotó: Rákossy Péter/ Magyar Állami Operaház
Új forma, új nyelv vagy új téma?
Azt hiszem, nagyképű volna új formának mondani, de kerestem az eredetiséget, a mélységet, valami olyasmit, amit még nem tudtam a táncról korábban. Persze sok olyan dolgot találok és csinálok, ami nekem új, miközben más már simán lehet, hogy rátalált ugyanarra. Nagyon kevés új van a nap alatt.
Akinek ennyire fontos az originalitás, miért választja azt, hogy más koreográfus darabját teszi színpadra? Mi lehet ebben izgalmas?
Egyrészt sokat dolgoztam az Episode 31 koreográfusával, Alexander Ekmannal, és nagyon nagyra becsülöm, sokat tanulok tőle. Azt hiszem, ma már fogalmazhatok úgy, hogy nemcsak munkatársak vagyunk, hanem barátok is. Fontos számomra, ahogy dolgozik, a koncentráltsága, a jelenlétének az ereje. Ekman rendkívül jó abban, hogy az adott együttesből, az adott helyzetből csodálatos energiákat hozzon ki, izgalmas helyzeteket kreáljon. Nagyon határozott koreográfus, ugyanakkor mindig az ott lévő táncosok kvalitásaiból, erejéből és figyelméből építkezik. Rólam nagyon gyorsan kiderült, hogy értem, amit mond, meg tudom adni neki azt a figyelmet és elköteleződést, ami kell az ő munkájához. Ezért is bízta rám a darabjait. Ugyanakkor az is igaz, hogy a saját munkámhoz kell egy biztos financiális háttér, ezt nem tudom másképp biztosítani, hiszen nem vágyam és nem célom, hogy mainstream legyen az, amit csinálok. Szabad szeretnék lenni az alkotásban, ezért is dolgozom olyan koreográfusokkal együtt, akiktől egyrészt tanulhatok, másrészt a közös munka el tudja tartani azokat a munkáimat, amelyekbe időt és pénzt kell fektetnem. Sikeresnek érzem magam a saját munkáimban is, de ez a siker nem jelent egyelőre anyagi megbecsültséget.
Egy művész esetében ez egy egészen megszokott életstílus szerintem: szükség van népszerű dolgokra ahhoz, hogy a saját kis kísérletezésekre nyíljon elegendő tér. Éppen a spanyol festő, Francisco José de Goya életét dolgozom fel a következő projektemben, és ő éppen ebben a kettősségben élt: festett a királyi családnak, amiből eltartotta magát, miközben a saját, az akkori nagyközönség számára talán érthetetlen munkáim tudott dolgozni.
Fotó: Rákossy Péter/ Magyar Állami Operaház
Az Episode 31 egy “közönségszerető” darab?
Nagyon!
Könnyű érteni?
Nincs mit megérteni. Az Episode 31 egy hangulat, egy óriási élmény, egy hatalmas közös energikus tánc. Nincs történet, de van rengeteg kép, ami magával ragadja a figyelmet, nincs egy pillanat sem, ami unalmassá válhatna. Alexander Ekman zseniális dramaturgiai érzékkel koreografál, ez a darab leginkább egy színes, szélesvásznú filmhez hasonlítható, amiben minden apró kis jelenetnek van jelentése és feszültsége.
Nem először jár Budapesten, dolgozott már a Budapest Táncszínházzal, két alkalommal is, Földi Béla megbízásából.
Igen, és sok táncossal azóta is kifejezetten jó kapcsolatban maradtunk, igyekszem megtartani ezeket a szakmai kis bázisokat, azokat az embereket, akikkel jó dolgozni. A második alkalommal saját darabot koreografáltam, és az volt a megérzésem, hogy akkor az igazgató egy sokkal “neoklsszikusabb”, NDT-sebb darabot várt volna tőlem, de őszintén szólva csak találgatok, egyetlen előadásunk volt, ezért nagyon kevés visszajelzés érkezett.
Amikor nem saját darabbal dolgozik, akkor is megtartja a saját munkastílusát vagy inkább ahhoz alkalmazkodik, amit például Alexander Ekman elvár?
Éppen ma gondolkodtam el ezen, amikor forgattunk a táncművészekkel a városban! Azt hiszem, megkeresem a két aspektus egyensúlyát: sokszor viselkedem úgy, ahogy szerintem Ekman tenné, miközben nem tagadhatom, és nem is akarom megtagadni a saját elvárásaimat, gyakorlataimat. A cél persze az, hogy a végeredmény olyan legyen, amivel ő – és nyilván a helyi közönség – elégedett.
A darab premierje 2019. szeptember 6-án lesz az Erkel Színházban.
